A Polgár, 1914. június (6. évfolyam, 23-26. szám)

1914-06-07 / 23. szám

VI. évfolyam. - Szatmárnémeti, 1914. június 7. 23. szám. 1­­ ....... 11 1 " ■ [UNK] [UNK]— . V—. ■­­.............. ■ 1 ■ ■ ■ "■ ■ ■ 1 '■ 1 ........ ...M.. i­—. ■ ■ [UNK] [UNK].— ■ [UNK] [UNK] —' TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. ------------------------------------------------------------------------------------------­Megjelenik minden vasárnap. Laptulajdonosok, kiadók és a szerkesztésért Előfizetési ár: Egész évre. . . 4 korona. felelősök: Egy lap ára 10 fillér, az Északkeleti Könyvnyomda tulajdonosai. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szatmárnémeti, Kazinczy­ utca 18. szám, (Zárdával szemben). Telefon­szám : 284, majd nem fogja az emberiség lel­két rövid időnként egy-egy ilyen katasztrófa megrázni. Ezer ember. Egy reccsenés, egy roppanás és ezer sikoltás száll a mennybe követként, hogy utat csináljon an­nak az ezer léleknek, amely kö­vetni fogja. Ezer lélek szállt át nyugalmas álomban az alvilág fo­lyóján. Kicsit kavargott a víz, hul­lámot vetett a folyam, azután si­ma csobogással összefutottak, összetalálkoztak újra és ma már tovább kergetődznek, tovább haj­szolják egymást mintha mi sem történt volna. Ezer ember pusztult el és a világ milliónyi embertengere is izgatottan hullámzott egy napig. Azután az embertenger is össze­csukódott és ma már — valljuk be — ma már alig gondolunk­­ az Empres of Irland szomorú uta­­­­saira. Ezer ember pusztult el vélet­­e­­­lenek, szomorú esetlegességek­­ folytán és a világ tragédiának veszi. De ez természetes. Mert ennek az ezer embernek a halálát sem­­­­miféle olyan törekvés nem okoz­­­­ta, amely az embereket előbbre­­ vinné. Az emberek sajnálkoznak,­­ hogy hiába és céltalanul elpusz­­­­tult ezer ember, ezer lélek esett­­ áldozatul véletlennek és ebből a véletlenből az emberiségnek csak kára, csak vesztesége volt. Ha ez­­ az ezer ember a repülés, az ipar,­­ a kultúra érdekében pusztult vol­na el, mindenki úgy tekintette volna, mint törvényes áldozatot. Mindenki a kultúra, a tudás, az­­ emberi haladás vértanúinak tekin­­­­tette volna őket és nem egy vé­letlen szerencsétlenség zsákmá­nyának. Csak egyetlenegy dolog van még, a kultúra megkövetelt zsákmányán kívül, amelynek ál­dozatait nem gyászolja az embe­riség, és ez a háború. Ha ezrek mennek is tönkre, ezrek pusztul­nak is el egy háborúban, azzal nem törődik senki. Szomorú dolog, hogy az em­beriség gondolkodásában a kul­túrának és a legkultúrellenesebb dolognak a háborúnak, áldozatai ilyen egyforma értékkel bírnak, de ez ma a helyzet. És ez a helyzet csak arra mutat, hogy a kultúra ma még nincs kiforrva nálunk. Hogy a mi nemzedékünkben még küzd egymással egy atavisztikus erő és a kultúra és haladás utáni vágy ereje. Hogy ez küzd egymással azt épp ez a hajókatasztrófa bizo­nyítja. Ha a haladás iránti vágy elég erős volna, akkor nemcsak hatalmas óceán hajókat építenénk alkotnánk, hanem biztonsági be­rendezésekről is gondoskodnánk arról, hogy a sülyedő hajóról me­nekülni lehessen, gondoskodnánk arról, hogy a gépszig el ne kap­hassa a munkást, hogy a villa­mos el ne gázolhassa a járóke­lőt, gondoskodnánk egyszóval min­denről, ami a megfizethetetlenül értékes emberi erőt megvédi. Ma még erre nem értünk meg. Ma még megelégszünk azzal, ha valami nagyot vagy hatalmasat teremthetünk, de annak védelmé­ről, biztonságáról nem gondos­kodunk pedig azért, mert még törekvéseink, vágyaink nem tisz­tultak ki. Ha majd idáig is elérkezünk — reméljük nemsokára — akkor is tisztaság entejta. A közegészségtan bebizonyítja, hogy az összes fertőző betegségek melegágya a szenny, a piszok; az ellenük való védekezésben pe­dig leghatalmasabb fegyverünk: a tisztaság. Tisztaság a lakásban, a levegőben, a táplálkozásban, a ruházkodásban, de elsősorban az emberi testen magán! Nem csodálatos dolog-e, hogy jómódú kultúremberek,­­ akik hetenkint többször naponta für­­denek, nem gondolnak arra, hogy cselédségük: a szakácsnő, aki ételüket készíti, a dajka, aki a család szeme fényét táplálja, lega­lább egyszer hetenkint megfüröd­­jenek? De mikor és hol fürödjék ez a házicseléd, akinek két hét­ben egyszer van pár órai kimenő­je? Hát az a péklegény, aki fé­lig meztelenül dagasztja a min­dennapi friss süteményünket, vajjon mikor fürdik? És a mé­száros, a hentes, a kofa és sok­sok más szükségleteinket szolgáló ember szennyes vagy tiszta volta, közömbös lehet-e előttünk? Vagy azoknak a szegénysorsú gyerme­keknek a testi tisztátlansága, kikkel gyermekeink együtt láto­gatják a népiskolát, velük játsza­nak a szünetben, nem hordoz-e állandó veszedelmet a többi, bármennyire ápolt, gondozott, tisztántartott gyermekre nézve? Ezeket a kérdéseket vetette fel dr. Weinberger Miksa nyolc

Next