Esze Tamás Népe, 1987 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
Ládaüzem Gulácson Még nem reklamált senki • A kanadai nemes nyár az igazi ládafa, nem hasad, nem reped — tudom meg Kürtös Gusztávtól, a gulácsi fatelep vezetőjétől. Immár hetedik esztendeje készülnek itt a Szatmárládák, amelyekbe a termelőszövetkezet 216 hektár almásának termése kerül. A ládákhoz szükséges alapanyag a tsz nyárfásaiból és vásárolt fából kerül ki, fele-fele arányban. Vásárolni lehet rönkösen és elemesen. Ott jártunkkor a Tarpa és Gulács határán lévő legelőnél termelték ki a fát, onnan került a fatelepre, az egykori gépállomásra. Hét szalagfűrész szabdalja visítva csinos lapokká a még havas rönköket. Dolgos kezek nagy figyelemmel etetik a veszélyes fűrészgépeket, itt nem lehet elmélázni, hiszen abból nagy baj lehet. Évente mintegy 3000 köbméter fa szükséges a ládákhoz. Azok az elemek, amelyek itt készülnek, ezután kerülnek a telep hátsó részén található régi színekbe. Amíg odaérünk, a következőket tudom meg a telepvezetőtől. Harminc-negyven asszonynak és néhány férfinak augusztusig van itt munkája, utána mennek ők is az almásba. Ha véget ér a szüret, ki-ki elmegy szabadságra, aztán kezdődik a ládázás. Az itt dolgozók valamennyien gulácsiak. Már hallani a kalapácsok zenéjét, a munkadalt. Benyitunk az egyik színbe. Egy kis kályha duruzsolva adja a meleget, de azért nem árt jól felöltözni. Az elemeket szorgos asszonykezek egyesítik ládává és itt készül a rájuk való tető is. Naponta átlag 6—700 darab áll össze, évente ez 200 ezret jelent. És persze ugyanennyi tetőt is. Ha ez kevés az almához, vásárol még a tsz, ha sok akkor elad belőle. Minden ládában van egy azonosító lap, amelyre egy számot, a 245-öt égetnek. Ez jelöli a gulácsi ládákat. Hogy jól dolgoznak, arra bizonyíték: még nem volt reklamáció. Kérjük az asszonyokat, mosolyogjanak a fotózás kedvéért. — Munka közben nem érünk mi rá a mosolygásra — hangzik a válasz. No azért nem komoran mondják. Az is igaz, hogy míg ott voltunk, le nem tették a kalapácsot. — Reggel fél nyolctól délután fél ötig megy a munka — közli Kürtös Gusztáv. Fára nem kell várni, az mindig van. Váltunk még néhány szót erről-arról a meleg irodában, majd elköszönünk. A fűrész visítása és a kalapács koppanása még a fülembe van, mikor beszállok a kocsiba. Ezt hallanám itt augusztusig, akkor viszont elcsendesedik a telep, és akik a ládát készítik, a belevaló szedéséhez látnak. A TOT kongresszus után ...meg kell újulni... Beszélgetés Csapó Kálmánnéval 1986. december 12-e és 13-a alighanem sokáig emlékezetes napok maradnak Csapó Kálmánná pénzügyi osztályvezető számára. Ekkor volt ugyanis a mezőgazdasági szövetkezetek V. kongresszusa, melyen küldöttként ő is részt vett. — Tizenöt éve képviselem a szövetkezetünket megyei szinten — meséli az előzményeket —, így választott kongresszusi küldötté a TESZÖV. — Milyen volt a kongresszus? — őszinte és kritikus. Mind a felszólaló küldöttek (harmincöten szólaltak fel), mind a meghívott állami vezetők nyíltan beszéltek a gondokról. — Például? — Például, hogy a mezőgazdaság fejlődése megtorpant, a termelőszövetkezetek nehéz körülmények között gazdálkodnak, a gépek mindinkább elhasználódnak, növekszik a feszültség a növénytermesztés, és az állattenyésztés között, elavultak a tehenészeti telepek, satöbbi. — Miért? Úgy értem, miben látták a kongresszus résztvevői ennek a sok rossznak az okát? — Egyrészt gazdasági hatásokban, másrészt szervezési, vezetési hibákban. — Volt megyénkben felszólaló is? — Igen, egy csengeri tsz-tag vetette fel, hogy náluk az asszonyok foglalkoztatása nem megoldott. — Ha ön is felszólal, miről beszélt volna? — A kedvezőtlen adottságú tsz-ek nehézségeiről, az alkatrész-ellátás akadozásáról, a szövetkezetek pénzügyi szabályozásának bonyolultságáról. Ez utóbbi egyébként szóba is került. — Milyen iránymutatásokat adott a kongresszus a jövőre nézve? — Elsősorban azt, hogy a szövetkezeteknek feltétlenül meg kell újulniuk, és igazodni kell a követelményekhez, melyeket a megváltozott világ támaszt velük szemben. — Mi kell ehhez, mit kell ennek érdekében tenni? — Sok minden más mellett az eddigieknél versenyképesebb árut termelni, csökkenteni az inproduktív munkaerőt és jobban dolgozni. — Mikor lesz érzékelhető a kongresszus hatása? — Szabó István, a TOT elnöke azt ígérte, hogy a hozzászólásokat és az írásbeli beterjesztéseket februárig feldolgozzák és továbbítják a kormánynak. — Eddig a küldöttet kérdezgettem, hadd kérdezzem most az embert: Milyen volt a kongresszus? — Nagyon kellemes napokat töltöttem Budapesten, és sikerült sok új ismerősre is szert tenni. (Cz. G.) „A telkemet nem adhatom át" Meg-megrándulnak asztalon nyugvó kezei. Erős, duzzadó erekkel hálózott férfikezei vannak. Ujjain horzsolások nyomai, tenyerén lemoshatatlannak tűnő kenőcsréteg. Ha csak ennyit látnék belőle, akkor is kitalálnám: szerelőféle ül előttem, aki nehezen viseli dologidőben a tétlenséget. De megnézhetem jól: arca borostás, haja fejéhez tapad, munkásruhája kopott. A gépjavító műhelyt hagyta ott kedvemért. Zavarban van, pedig én vagyok jobban megilletődve, hisz ő — Asztalos Sándor — a legjobban tud valamit a megyében. — Mit is? Szerényen mosolyog. — Igaz, hogy tavaly első lettem a megyében meghirdetett kukorica aratási veresenyben, de ez nem jelenti azt, hogy én vagyok a legjobb kombájnos. — Mondana valamit a versenyről ? — Szeptember 19-től november 1-ig vágtuk a kukoricát, itt a tarpai Esze Tamás Termelőszövetkezet földjeiről. Én egy E—512-es típusú kombájnnal 20 ezer mázsát takarítottam be, s ezzel, ebben a gépkategóriában első lettem Szabolcs-Szatmárban. — Mi volt a siker titka? — Titok? — ismétli a szót. — Nincs ebben semmi titok. Ha csak az nem, hogy szeretni kell dolgozni. — Mégis — próbálom szóra bírni —, csak volt valami, amit másképp, különbül csinált, mint mások. — Minden percet kihasználtam — ered meg lassan a nyelve. — Meg aztán ismerni kell a kombájnt is,hogy ne vegyen el sok időt, ha meghibásodik. Én például mindig , nyitva hagyom a fülke ajtaját, ha dolgozom, így hallom a gép hangját, és észreveszem, ha nincs rendben valami. Egy-egy kattanásból lehet tudni, mi a baj, hová kell nyúlni javításkor. — És sokat kellett szerelni a masinát? — Bizony, néha estére alig lehetett rám ismerni, olyan koszos voltam. Volt úgy, hogy két ürítés között is bütykölni kellett rajta. Nem egyszer meg munka után hoztam rendbe valamit, hogy reggel késedelem nélkül indulhassak. — Nem lehettek könnyű hónapok ... — Sokan el sem tudják képzelni, mit jelent az aratás. A zaj, a por, a szél, az eső. Az, amikor az ember 6—7 kilót lefogy, vagy leszállva a kombájnról, nem hallja mit beszélnek körülötte. — Mégis úgy hallom, minden évben a legjobb aratók közt van, három éve a helyi versenyben lett első. — Szeretek megdolgozni a pénzemért, jó tudni, hogy kemény, becsülettel végzett munkával keresem meg a magam, és családom kenyerét. — Sokan szeretnek megdolgozni a pénzért, mégsem lesz mindenkiből kiváló kombájnos. .. . — Erre azt tudom mondani, amit akkor mondtam, amikor arra kértek, tanítsak be magam helyett kombájnost. Én meg tudom mutatni mit, hogyan kell csinálni, de a telkemet nem adhatom át senkinek. Vajon milyen hatalmas erők munkálnak a lelkében? Miből táplálkozik kitartása, és szorgalma, mely névtelen, hétköznapi hőssé, a munka hősévé avatja? — tűnődöm el, ahogy búcsút veszek tőle. De nincs időm mélázni, a verseny második helyezettjét Esze Károlyt sem tarthatom fel sokáig — Különös, hogy a megye két legjobbja egy termelőszövetkezetből, a tarpaiból került ki — jegyzem meg. Mint megtudom, volt ebben némi szerepe a szerencsének is: — Kedvező volt az időjárás akkortájt, nem hátráltatta a munkánkat. Valamennyien sokat vágtunk, én 17 ezer mázsával lettem a második. — Ez persze szemernyit sem kisebbíti érdemeiket... — Akik tudják, mi az aratás, azok szemében nem. Hisz, csak egy példát mondjak: még ennivalót is úgy vittem, hogy ne kelljen megállnom, ha megéhezem vezetés közben tudjak harapni valamit. — Megéri aratni? — Ha a pénz oldalát nézzük, könnyebben is lehet keresni annyit, mint amennyit a kombájnosok hazavisznek. De ez becsület dolga. Amikor például december 22-én megkaptam a második helyezésért járó oklevelet és jutalmat, elfelejtettem, mennyi fáradsággal érdemeltem ki. — Idén is felszáll majd a kombájnra, ha itt lesz az ideje? — Természetesen. Ameddig bírom, csinálom — köszön el. Siet vissza dolgozni, hisz az olyan munkásra, mint amilyen ő, akkor is szükség van, amikor téli álmukat alusszák a kombájnak .. Czine Gáspár