Eszmélet, 2009 (21. évfolyam, 81-84. szám)

2009 / 84. szám - Melléklet - 84 - 2. A kommunista hipotézis

MELLÉKLET sosem szabad elfelejtenünk, hogy a bevándorló-ellenes politika nem vezethető le közvetlenül a kapitalizmusból vagy a tőke érdekeiből. Ellen­kezőleg, a nagytőke érdeke épp a munkaerő szabad áramlása, hiszen az olcsóbb bevándorló munkaerő nyomás alá helyezi az anyaország „saját” munkásait, hogy elfogadják az alacsonyabb béreket. Emellett mi más lenne az outsourcing [a termelés kiszervezése] lényege ma, mint a migráns munkaerő alkalmazása, kvázi megfordítva? A beván­dorlókkal szembeni ellenállás ma elsősorban a lokális munkásosztály spontán-defenzív reakciója, amelynek a szemében (nem teljesen alap­talanul) a vendégmunkás egyfajta új sztrájktörő, és mint ilyen, a tőke szövetségese. Röviden: a globális tőke az, ami lényegéből adódóan multikulturalista és toleráns. Az illegális bevándorlók feltétlen védelmezőinek „bevett” álláspontja az, hogy elismerik: az egyes államok szintjén az ellenérvek persze „igazak” lehetnek (igen, egy adott ország nem engedheti be a bevándorlók vég­telen áradatát; igen, bizonyos értelemben a helyi állásokat veszélyeztető konkurenciát jelentenek, és adott esetben közbiztonsági problémákat is okozhatnak), de védelmező kiállásuk egészen más szinten mozog; olyan szinten, ami közvetlenül kapcsolódik az emberi életszükségletekhez, és egyúttal a legszilárdabban elvhű politika is, ahol feltételek nélkül ragasz­kodhatunk ahhoz, hogy „qui est ici est d'ici" („aki itt van, az itteni”). De vajon nem túlságosan könnyű ez az elvhűség, mintegy a széplelkek ké­nyelmes irrelevanciája? Lám, én elvhű vagyok, ragaszkodom elveimhez, és törődjön csak az állam a valóság pragmatikus kényszereivel... De nem lehetséges-e, hogy ily módon a bevándorlók jogaiért folytatott politikai harc fontos aspektusait hagyjuk figyelmen kívül? Hogyan lehet meggyőz­ni a bevándorlókkal ellenséges munkásokat, hogy rosszul választották meg az ellenfelet, és hogyan lehetne reális, megvalósítható alternatív politikát nyújtani ebben a kérdésben? A „lehetetlennek" (a bevándorlókkal szembeni nyíltságnak) ezúttal a valóságban kell megtörténnie - és ez valódi politikai esemény lenne a jelenlegi helyzetben. De miért ne elégedne meg a bevándorló a maga „normalizációjával”? Azért, mert ahelyett, hogy saját identitását érvényesítené, elnyomó­jának normáihoz kell idomulnia, elfogadottá válik, azonban de facto másodrendű szerepben. Identitását elnyomójának diskurzusa definiál­ja. Idézzük itt fel Stokely Carmichael (a Black Panthers megalapítója) programadó szavait: „Harcolnunk kell azért a jogért, hogy kitalálhassuk azokat a kifejezéseket, amelyek lehetővé teszik majd számunkra, hogy meghatározzuk, kik vagyunk, és meghatározzuk, hogy milyen viszo­nyok fűznek minket a társadalomhoz. S azért is harcolnunk kell, hogy ezeket a kifejezéseket elfogadtassuk. Ez a legelső szükséglete minden szabad népnek és ez az a jog is egyben, amit elsőként tagad meg minden elnyomó.” A probléma mármost az, hogyan is érhetjük ezt el pontosan. Más szavakkal, hogyan lehet ellenállni a csábításnak, hogy valamiféle mitikus és teljesen külső, távoli identitás („afrikai gyökerek")

Next