Eszmélet, 2009 (21. évfolyam, 81-84. szám)
2009 / 84. szám - Melléklet - 84 - 2. A kommunista hipotézis
MELLÉKLET sosem szabad elfelejtenünk, hogy a bevándorló-ellenes politika nem vezethető le közvetlenül a kapitalizmusból vagy a tőke érdekeiből. Ellenkezőleg, a nagytőke érdeke épp a munkaerő szabad áramlása, hiszen az olcsóbb bevándorló munkaerő nyomás alá helyezi az anyaország „saját” munkásait, hogy elfogadják az alacsonyabb béreket. Emellett mi más lenne az outsourcing [a termelés kiszervezése] lényege ma, mint a migráns munkaerő alkalmazása, kvázi megfordítva? A bevándorlókkal szembeni ellenállás ma elsősorban a lokális munkásosztály spontán-defenzív reakciója, amelynek a szemében (nem teljesen alaptalanul) a vendégmunkás egyfajta új sztrájktörő, és mint ilyen, a tőke szövetségese. Röviden: a globális tőke az, ami lényegéből adódóan multikulturalista és toleráns. Az illegális bevándorlók feltétlen védelmezőinek „bevett” álláspontja az, hogy elismerik: az egyes államok szintjén az ellenérvek persze „igazak” lehetnek (igen, egy adott ország nem engedheti be a bevándorlók végtelen áradatát; igen, bizonyos értelemben a helyi állásokat veszélyeztető konkurenciát jelentenek, és adott esetben közbiztonsági problémákat is okozhatnak), de védelmező kiállásuk egészen más szinten mozog; olyan szinten, ami közvetlenül kapcsolódik az emberi életszükségletekhez, és egyúttal a legszilárdabban elvhű politika is, ahol feltételek nélkül ragaszkodhatunk ahhoz, hogy „qui est ici est d'ici" („aki itt van, az itteni”). De vajon nem túlságosan könnyű ez az elvhűség, mintegy a széplelkek kényelmes irrelevanciája? Lám, én elvhű vagyok, ragaszkodom elveimhez, és törődjön csak az állam a valóság pragmatikus kényszereivel... De nem lehetséges-e, hogy ily módon a bevándorlók jogaiért folytatott politikai harc fontos aspektusait hagyjuk figyelmen kívül? Hogyan lehet meggyőzni a bevándorlókkal ellenséges munkásokat, hogy rosszul választották meg az ellenfelet, és hogyan lehetne reális, megvalósítható alternatív politikát nyújtani ebben a kérdésben? A „lehetetlennek" (a bevándorlókkal szembeni nyíltságnak) ezúttal a valóságban kell megtörténnie - és ez valódi politikai esemény lenne a jelenlegi helyzetben. De miért ne elégedne meg a bevándorló a maga „normalizációjával”? Azért, mert ahelyett, hogy saját identitását érvényesítené, elnyomójának normáihoz kell idomulnia, elfogadottá válik, azonban de facto másodrendű szerepben. Identitását elnyomójának diskurzusa definiálja. Idézzük itt fel Stokely Carmichael (a Black Panthers megalapítója) programadó szavait: „Harcolnunk kell azért a jogért, hogy kitalálhassuk azokat a kifejezéseket, amelyek lehetővé teszik majd számunkra, hogy meghatározzuk, kik vagyunk, és meghatározzuk, hogy milyen viszonyok fűznek minket a társadalomhoz. S azért is harcolnunk kell, hogy ezeket a kifejezéseket elfogadtassuk. Ez a legelső szükséglete minden szabad népnek és ez az a jog is egyben, amit elsőként tagad meg minden elnyomó.” A probléma mármost az, hogyan is érhetjük ezt el pontosan. Más szavakkal, hogyan lehet ellenállni a csábításnak, hogy valamiféle mitikus és teljesen külső, távoli identitás („afrikai gyökerek")