Hídlap, 2006. február (4. évfolyam, 22-41. szám)

2006-02-04 / 25. szám

2006. február 4., szombat A HÍDLAP hétvégi melléklete 5. szám Szerkesztette: Ámon Adrienn „Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! Gyermekkoromban két fehér gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon, s úgy néztem a gyertyák közül, mint két ág közt kinéző ijedt őzike. ” - olvashatjuk a már nagybeteg, torok­rákban szenvedő Babits Mihály „Balázsolás ” című megrázó versének első so­rában. De ki is volt Szent Balázs, akihez a költő könyörgőn imádkozott? L­egendája szerint példamutató életet élő örmény keresztény volt, akit Sze­­baszte népe püspökévé választott. Balázs azonban a Szentlélek indítá­sát követve visszavonult egy magányos hegyi bar­langba, jóllehet tette, nem éppen egyezett a kor püspök-eszményével. Innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közössé­get. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára enge­delmeskedve neki. Sajnos azonban nem csak a ke­resztények ismerték a barlanghoz vezető utat, ha­nem Agricola helytartó poroszlói is, aki 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldö­zést, amelyet korábban Licinius császár rendelt el. Az oroszlánokból, tigrisekből, medvékből és farkasokból álló derék testőrség nem tudott segí­teni a remete-püspökön, mert ő ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják és Agricola bírói széke elé hurcolják. Mivel Balázst nem bírták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után si­ralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok-sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de végül is lefejezték. Hogy a történelmi tények talaján maradjunk, a szentnek széles körben elter­jedt kultuszából kell kiindulnunk. Kezdetben hallgatnak róla az egyébként annyira beszédes görög atyák. Eszerint a Balázs-tisztelet nyilván­valóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyuga­ton a 9 századtól már mint a torokbajok ellen vé­dő szentet tisztelték. A Legenda Aurea szerint Balázs egy özvegyasszony fiát, akinek torkában megakadt a halszálka, imájával mentette meg a fulladástól. Az özvegyasszony étellel és gyertyá­val fejezte ki köszönetét a püspöknek. A szent, neki és mindenkinek, aki a templomba gyertyá­kat vitt, jólétet és egészséget ígért. Úgy vált szo­kássá, hogy szükség idejében a szentnek gyertyá­kat áldoznak. Elterjedt ereklyéinek kultusza is, így hamarosan feltűnnek Szent Balázs maradvá­nyai Tarantóban, St. Blasienben, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában, ahol a város védőszentjévé is lett. Számos temp­lomot szenteltek neki Konstantinápolyban és Ró­mában egyaránt. A 6. sz.-ban a püspök nevét már a torokfájás gyógyítójaként emlegették. Emléké­re alakult ki az a szokás, hogy a nép az áldozatra szánt gyertyákat a torka elé tartotta, miközben egészségéért imádkozott. Később ezt a szokást az egyház szertartásként gyakorolta, nálunk balá­zsolás vagy Balázs­ áldás néven. Az esztergomi rituale, vagyis szertartáskönyv erre a napra az al­ma megáldását is előírja. A néphit mind a Balázs­­áldást, mind a szentek­ almát a torokfájás elleni védekezésként tartotta számon. „Apátfalván, Csanád megyében szokásban volt, hogy azok, akik a templomban Balázs-áldásban részesültek, az otthon maradottak torkát is megsimogatták, hogy őket is kerülje el a torokfájás” - olvashatjuk a Magyar Néprajzi Lexikonban. Ezek ismereté­ben meglepő, hogy a Balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a 16. században keletke­zett. Szent Balázs a középkorban a diákoknak is egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. Innen ered a balázsjárás, az iskolásgyermekek házról házra járó, adomány­­gyűjtő, iskolába toborzó, köszöntő szokása. Kis­­bodakon (Moson vármegye­) Balázs napján 10-12 éves gyermekek fehérbe öltöztek, fejükön koro­naszerű papírcsákót viseltek, a Balázs püspököt megszemélyesítő gyermeknek püspöksüvege volt. A játékban tízen szerepeltek: az elöljáró, a püspök, a generális, a kapitány, az orvos, a zászló­tartó, a kiskatona, az őrmester, a káplár és a pa­raszt. A játék Szent Balázs dicséretével és az aján­dék megköszönésével fejeződött be. A perselybe összegyűjtött pénzt az iskola vagy a templom cél­jaira fordították, az ajándékképpen kapott tojást eladták, a szalonnát megették. • Varga Péter Dénes Égi jelek... A „levegőég” változatos tüneményei mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját. Koronként hol tudomá­nyosabb, hol kevésbé tudományos ma­gyarázatokat adtak az egyes jelensé­geknek, de csodás látványokat rendre körüllengte valamiféle misztikus féle­lem vagy éppen elragadtatás. Heltai Gáspár híres könyvében, az 1575-ös Chronicában Hunyadi János haláláról ezt ol­vashatjuk: „Az ő halálát sok jelek mutatták meg annak előtt. Mert az előtt egy üstökös csillag támadt az égbe, és maradt vagy har­minc napig...” Hunyadi 1456-ban a nándor­fehérvári diadalt követően kitört pestis áldo­zata lett. Az első hazai - még latin nyelvű -, de teljes egészében üstökösről szóló mű a besztercebányai nyomdából került ki 1578- ban. Szerzője a német egyetemeken tanult és Besztercebányán majd Kassán tanított. Jacobus Pribicerusnak hívták. Az üstököst ott, Besztercebányán figyelték meg 1577. no­vember 13-án, de a mű írója tudott az 1556-os és az 1558-as üstökösökről is. Pribicerus mes­ter könyve ajánlásának kelte: 1578. január 31. A második honi „üstökösmű” is korai, 1578- as. Ezt Kolozsvárott nyomtatta Heltai Gáspárné. Amint Gazda István tudomány­­történésztől megtudjuk, e munka szerzőjé­nek a „dantzkai astrológus”-nak a valódi neve ismeretlen, de egy Gdanskból megfigyelt üs­tökös leírását adja, — immár magyar nyelven. Ő az üstököst Szent András havának (novem­ber) tizenkettedik napján látta meg. Az erede­ti művet Báthori István lengyel királynak ajánlották, s az a magyar mellett lengyel nyel­ven is megjelent. Erdélyben egy másik tüne­mény is látható volt az égen, mégpedig a sarki fény Ennek dátuma is ismert: 1580. szeptem­ber 10. Erről az eseményről, illetve jelenségről adott közre könyvet Báthori Kristóf udvari or­vosa, egyben fiának, Zsigmondnak a tanítója, az olasz származású Marcello Squarciapuli. Művében Arisztotelésznek az északi fényre vonatkozó tanításait is tárgyalja. A kötet elő­ször 1581-ben Szebenben jelent meg, majd né­hány hónappal később Krakkóban is. Az égi jelenségek sorában szólnunk kell még arról az üstökösről is, melyből egy másik uralkodónak, Báthori Istvánnak a halálát jósolták meg. A jóslat valószínűleg egy Wolphard nevű csilla­gásztól ered, írására később így emlékezett Bod Péter: „...midőn 1576-dik esztendőben igen nagy üstökös csillag fénylenék az égen Erdély felett, abból az országló és igen dicső­ségesen fénylő Báthori-familiának eloszlatását és hányattatását jövendölte, amely bé is tölt.” E csillagász emlékét a kolozsvári Wolphard- Kakas-ház zodiákus szobája is őrzi. A benne látható faragványok még a Báthoriak korában készültek. Végül említést érdemel, hogy egy Pozsonyban megfigyelt üstökösről Mátyás csillagásza, Bylica már 1468-ban feljegyzése­ket készített, ám annak nyomtatott változata Magyarországon nem jelent meg. • Rainer Kalendárium Nem működött tökéletesen a villamos világí­tás száz évvel ezelőtt Esztergomban, a bajt a sár és a csúszós utak tovább tetézték. A pilis­maróti plébánián pedig, kis híján bomba rob­bant egy százada. „A villamos sötétség” címmel a Szabadság adott hírt a világítási problémákról február 10-én. „A világhírű villamos világításba megint beleüllött a mucsai istennyila és koromsötétséggel világítja meg a vasúthoz vezető utat. A napokban reggel 6 óra előtt már híre-nyoma sem volt a világhírű világításnak és a­kik a vonathoz kifelé mentek, hetvenhét Miatyánkot imádkoztak volna el egy petróleum lámpafényért, mert hetvenhétszer dűltek bele az iszapten­gerbe” Ha már iszaptengerről esett szó, itt a követke­ző probléma szintén e laptól: „A vasúti út. A helyiér­dekű vasúthoz vezető utat az árok partján böngésző varjak gondozzák. A gyalogjárókat az a veszedelem fenyegeti az után, hogy a feje búbjától a talpáig telítve lészen iszappal­­sárral, mert az úttesten valóságos iszapömlés van, úgy, hogy malmot épithetnének rá és megőrölhetnék azoknak a koponyáját, a­kik az út gondozásával vannak megbízva. ” A nevezett mucsai állapotot tovább tetézte a járdák állapota is, amelyről az Esztergom számolt be febru­ár 4-én. „A síkos járda. A havas és fagyos időjárás termé­szetes következménye a síkos járda. Csak­hogy ezen segíteni lehetne és a háztulajdonosok figyelmetlenségét szigorúan büntetni kellene, ha a járdák gondozását, illetve felhintését elmulasztják. Mert sehol sincsenek talán oly elhanyagolt járdák, múlt Esztergomban. A kocsiutaink aszfaltosak és jól kövezettek már, de a gyalogjárdáink olyanok, hogy a legjobb nyári időben is lábcsuklást kap az, aki nem szokta meg az egyik kőről a másikra való ugrálást. Oly síkosak mostanában a járdáink, mint a jégpálya s az emberek sor­ra esnek az utcán. ” Szerencsére ez megváltozott az el­múlt száz év során. Kis híján nagy tragédia történt Pilismaróton, szo­katlan küldemény érkezett ugyanis a plébániára. Részletesen számolt be az esetről Esztergom és Vidé­ke február 8-i számában. „E hó 2-án a pilis­maróthi plé­bánosnak vendégei voltak, kik midőn az esti harangszókor eltávoztak, egyikük a folyosó végén lévő ajtó megett egy cso­magot vett észre, mit felemelve látta, hogy egy ujságpapiros­­ba burkolva, valami gömbölyű dolog van, mit üvegnek vélt. A csomag a jelenvoltak között kézről-kézre járt. Midőn a papírból kivették, látták, hogy az egy agyagból készült gömb, mely vaspormi volt befeketítve, s amelyből egy 30-40 cm hosszú gyújtó­zsinór lógott le. A golyón kivágott nyom­tatott betűkből ez volt: kóstolónak, majd a másik jobb izű. A gyújtó zsinór meggyújtva meg nem volt, s hogy vájjon belsejébe volt-e robban anyag, megállapítva még nem lett, de a jelek szerint mi sem volt abban sigya egész valószínű­leg csak ijesztgetés akart lenni. ” És ha majdnem tragédia, akkor történt még valami száz évvel ezelőtt, amely so­rán sokan megsérülhettek volna. Az Esztergomi La­pok február 4-én „Vonatkisiklás” címmel a következőt írja: „A február 1-én délelőtt fél 12 órakor Budapestről Doroghra érkező tehervonat, a mint leányvár Csév állo­másra berobogott kisiklott, a vonat részben felborult s a síneket is összerongálta. A doroghi állomásfőnök azonnal se­gélygépen a baleset színhelyére sietett s a további szükséges teendők iránt intézkedett. Intézkedése folyamán csakhamar mgérkeztek Budapestről a vasúti kovácsok s a lakatosok, kik 12 órai megfeszített munka után a közlekedést ismét szabad­dá tették. Csak a véletlennek köszönhető, hogy a tehervonat­tal jövő vasúti személyzet a veszélyt idejekorán észrevette és leugrott a vonatról. A vasúti közlekedés jó ideig csak átszál­lás által volt lehetséges. A megejtendő vizsgálat fogja kideríteni, kit terhel a felelősség. ” • Gál Kata

Next