Hídlap, 2006. május (4. évfolyam, 85-106. szám)
2006-05-27 / 104. szám
hídlapmagazin 2006. május 27., szombat • HÍD LAP Akikre büszkék lehetünk... Beszélgetés Schlett István esztergomi politológussal, egykori „elmebajnokkal” 1985-ben és 1991-ben is szerepelt Egri János televíziós vetélkedőjén. Ezt megelőzően is trenírozott hasonló megmérettetéseken, mint például az egyetemek közti vetélkedőkön, a Diákpolitikusok Országos Vetélkedőjén, vagy Szilágyi János egyik rádiós kvízműsorában. Ezeknek a vetélkedőknek sokszor csak egy meleg kézfogás, vagy - István mondta viccesen - „két méter eladhatatlan hanglemez vagy könyv, vagy tizenöt kiló pilótakeksz” volt a díja. Esztergom egyik legérdekesebb gondolkodású, filozófiai hajlammal is bőségesen megáldott értelmiségije, aki politológus, talán egy újabb „elmebajnokságra” készül. - Hogy kerültél be az Elmebajnokság című tévéműsorba? - Klasszikus módon. Az adásban hirdették meg, hogy lehet jelentkezni, amit meg is tettem. Aztán behívtak az ugyancsak klasszikusnak számító Szabadság téri tévészékházba, majd a harmadik emeleten fogadtak bennünket, jelentkező játékosokat. Már akkor megjegyeztük Mádai Péter nevét, aki egy nagyon okos ember volt, természetesen ő lett a műsor egyik győztese. - Ezekhez régebbi tévés játékokhoz is alakították, fazonírozták a versenyzőket? - Némileg. Nekem például azt mondták, hogy ha van szemüvegem, akkor azt a felvétel idejére vegyem fel, mert úgy jobb. -Egyébként ekkoriban mivel foglalkoztál? - Újságíró és elemző voltam a Pesti Egyetemi Lapnál. Ez az ELTE-n volt, itt ismertem meg a jelenlegi politikai elit egyes tagjait, mint például Stumpf Istvánt, Kövér Lászlót, Kukorelly Istvánt. - Hogy kellett, lehetett felkészülni a televíziós vetélkedőkre ? - Tematikusan kellett felkészülni, mégpedig akkor és ott nekem filozófiatörténetből. Azt viszont nem lehetett kipuhatolni, hogy biológiából vagy a beatzene történelméből fognak-e még kérdezni. Ez utóbbinál el is buktam az egyik kérdésnél, mert nem tudtam, hogy Rod Stewart eredeti foglalkozása sírásó volt. Én alapvetően a mai kereskedelmi televíziók által gyalázott, úgynevezett lexikális tudást képviseltem, ezt műveltem addig és azóta is. - Hogy ment a műsorban az „ elmebajnokság ” ? - Először egyénileg kellett szerepelni, majd három továbbjutó mérkőzött meg egymással. Ez utóbbi volt az a bizonyos „nyomkodós párbaj”, ahol egy-egy pulpitus mögött álltak a versenyzők és egy kéttenyérnyi nagyságú gomb volt előtte.*Aki hamarabb tudta a választ a feltett kérdésre, az villámgyorsan „lecsapott” a gombra, hogy övé legyen a helyes válaszadás lehetősége. Azért az egész gombnyomós rendszerre és az én „lecsapós” stílusomra jellemző, hogy Gálvölgyi János akkoriban készített paródiájában jelentős részt képviselt ez a momentum, ahogy az izgalmukban egyre nagyobbat csapkodó játékosok „ütik-verik” a jelzőgombokat. - Ez az egész jelenetsor, ez a jó reflexeket igénylő gombnyomogatás és a saját versenystílusod valahol a műsor lógójává vált, nem? Vagy annak tudható be az egész, hogy valóban kenterbe verted a mezőnyt? - Ezt azért így ne mondjuk, az talán helyesebb ha bizonyos sikereket említünk. Egri János volt, akkor az egyik legfontosabb játékvezető. Mellette olyan nagyságok csináltak hasonló műsorokat, mint az említett Szilágyi János vagy Vitray Tamás, később ugye Rózsa György. Milyen anyagi elismeréssel járt, hogy az ország legnézettebb televíziós vetélkedőjén nyertél? - Anyagilag annyit, hogy az akkori Képcsarnok Vállalat ajándékait, különböző gyertyatartókat és szobrokat kaptam. De a nimbuszom valóban ekkor nőtt meg látványosan. Ez például igenis számított, amikor az ELTE politológia szakára kiválasztották az embereket, akkor ez az én bekerülésemnél sokat nyomott a latba. És különben is holtversenyben nyertem, a már említett Mádai Péterrel közösen lettünk nyertesek. - Itt Esztergomban hogyan fogadtak, mint közismert győztest, vagy ahogy akkor hívták „elmebajnokot’’? - Tulajdonképpen azért nem volt Esztergomban semmiféle felhajtás ezzel kapcsolatban, mert csak ezt követően költöztem vissza Budapestről. - Miről szólt az életed ezután? - 1989-ben végeztem az ELTE bölcsészkar politológia szakán. Ezután a fővárosban dolgoztam. Ez volt az az időszak Magyarországon ahol az alakuló ellenzék még csak egy skandináv típusú szociáldemokráciában gondolkodott. Ekkor alakultak a rendszerváltó pártok elődszervezetei. Ekkor tértem haza Esztergomba, ahol a helyi Fidesz alapítása után csatlakoztam a szervezethez. A munkám a helyi levéltárban volt, már ekkor a katolikus egyház társadalomtanításával foglalkoztam a legtöbbet. 1991-ben nyertem egy Adenauer-ösztöndíjat és Bonn mellett egy ottani intézetben folytathattam tanulmányaimat. Itt egy érdekes momentum volt, amikor ebből az intézetből kiselejtezték a könyvtárat és odaadták bárkinek, török vendégmunkásoknak és magamfajta magyar diákoknak is. így lehetett, hogy hatalmas mennyiségű könyvvel tértem haza Németországból. Ez a mini könyvtár a mai napig komoly értéket képvisel. - Valamikor ekkortájt vettél részt egy másik televíziós játékban is... - Igen, egészen pontosan 1991-ben is ringbe szálltam. Ez már ugye nem az Elmebajnokság volt, hanem egy másik Egri János-műsor volt. Az előbb nem említettem, de ahogy a második vetélkedőnél is, úgy az elsőnél is az azóta felcseperedett Bálint Antónia szépségkirálynő volt az adás háziasszonya. Ez is egy hasonló intelligencia játék volt, melynél azért már jelentősebb pénznyeremény, ha jól emlékszem huszonötezer forint volt. Ez akkor több, mint kéthavi fizetésnek számított, tehát nagy pénznek mondható. - Később egy ugyancsak nagyhatású médiumnál, az Esztergomi Városi Televíziónál kaptál lehetőséget a Duma-kanyar című adásban. Mit lehet tudni erről a szereplésedről? - A Duma-kanyart Sinkó Gyula esztergomi újságíró találta ki és vezette sokáig. Annyira profi módon csinálta ezt a műsort, hogy még szponzori pénzt is szerzett az adás költségeinek fedezésére. Már a címéből is kiderült, hogy miről is szól ez a dolog. Horányi Lászlóval, Raffael Balázzsal így ültünk többnyire négyen a stúdióban és az aktuális helyi-, illetve országos aktuális híreket beszéltük át, amolyan baráti hangnemben, némileg tréfálkozva, lazán. - Mivel foglalkozol jelenleg? - Miután széles körű kapcsolatrendszerrel bírok, tanácsadói tevékenységet végzek. - Szívesen játszanál most valamelyik népszerű tévés játékban, például a Vágó István-féle Legyen ön is milliomos-ban ? - Vágó István műsorába való jelentkezés eleve a hét hat napján feltett kérdésekre helyesen adott és beküldött válaszok alapján megy. Illetve a jelentkezők közül ma már sorsolás útján jut be a műsorba bárki. Minden Legyen ön is milliomos kérdésre szoktam válaszolni, a hat kérdésből általában egyet nem találok el. A többi stimmel. Többnyire a könnyűzenei kérdéseknél vérzek el. De a múltkor volt például egy nagyon jó kis kérdés, ahol a tövises iglicével kapcsolatosan kellett válaszolni. Ott sikerült a jó választ mondanom. • Pöltl Zoltán É rdekességek a múltból Ozoro hercegasszony násza A história regénybe illő, éppen ezért igaz. Magyar Lászlóval, a 19. század közepének ismert Afrikakutatójával történt meg a következő, ami további életútját is meghatározta. Az egyik „fekete fejedelem”, Kajája-Kajángula ajándékáról van szó. A hírnök jő, Magyar pedig meghallgatja a neki hozott jó hírt: „Kajája-Kajángula, mint saját szájából hallottam, neked valóban nagy barátod. Megtudván, hogy még nőtelen vagy, eltökélte magát, hogy neked egyik leányát adja feleségül. Azt, amelyiknek anyja a fehérek között született és nevelkedett, ki szokásaikkal és életökkel gyermekét is megismertette; ő tehát jó és engedelmes feleséged lesz. Mindazonáltal nem akar rákényszeríteni, az egész dolgot saját tetszésedre és önkényedre bízza.” „Ezek folytán 1849. május 23-án megérkezek - írja Magyar menyasszonyom mindkét nembeli számos rabszolga kíséretében. Miután jelenlétében a pap sok nevetséges, s mondhatnám, szemtelen szertartásait elvégezte volt, a menyasszonyt két testvérbátyja átadá nekem, mielőtt vele csak egy szót is válthattam volna. Elvevem, mint ismeretlen portékát. E helyen csak külsejét írom le: Ina- Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami tizennégy éves lány, fényes fekete arcában két nagy kerek szem ragyog, vastag domborodott rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különbféle, eleven színű, finom szövetekből készült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sokszínű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiuszi csomóhoz hasonló, megoldhatatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva. De a nyakán, vékony aranyláncon Megváltónknak ugyancsak aranyból készült keresztjét vevem észre. Ennek látása bizodalmát s reményt öntő szívembe, hogy egyesülésünk szerencsés lesz, a menyasszonyom által hordott keresztény jelkép oltalma alatt.” Magyar Lászlónak több gyermeke is született Ina-Kullu-Ozoro-tól, de ahogyan ott szokásban volt, a jeles magyar Afrika-kutató is többnejűségben élt. Valószínűleg egy tífuszjárvány idején hunyt el 46 esztendős korában, 1864-ben. Lux Antal 1875-ben még találkozott fiával, Juliéval. A mácsai szoknyapecér Történetünk helyszíne a Galga partján elhelyezkedő Mácsa a török időkben mindennemű nevezetességet nélkülöző, egyszerű, szürke magyar falucska volt. Olyasféle, melyekből még sokezer húzódott meg csöndesen a három részre szakított Magyarország török bot alatt sínylődő területein. Hétköznapi munkákkal szorgoskodó, békés szántóvetők lakták, akik különféle paraszti tevékenységekkel töltötték el meglehetősen egyhangú napjaikat, tudjuk meg Fenyvesi László meséjéből. Miként a legtöbb hódoltsági helységben, úgy Mácsán is nagyon fontos szerephez jutott a marhatartás, a tőzsérkedés. No, a mi latorkodó hősünk, Bende Gyurka maga is egy ilyen pásztorkodómarhahajcsárkodó rideglegény volt a település „páskomján”, a közlegelőn. Időközben azonban eljött a szabadulás pillanata, legalábbis a török alól egy időre olyannyira, hogy a korábban megszokottak helyett ezerötszázkilencvennyolc februárjának elején az elöljáróságnak - jobb híján - már egy nagy port felvert szexuális botránnyal kellett foglalkoznia. Merthogy a hírhedt barompásztor és cinkosai, a „pajkos legények” a világ zajától távolabb eső falucska békebeli körülményei közepette felettébb nagy hajlandóságot mutattak a bujálkodó „latorsághoz”, egy közelebbről meg nem nevezett „parázna asszonyállattal”... A kriminális esetről Karancs Lukács főbíró, Pap István kisbíró, továbbá öt esküdt elöljáró: Csanaki Gergely, Érsek László, Balogh Mihály, Istenes Imre és Kis Ferenc számolt be a földesúri gazdatisztnek, a Máriássyak és a Kubinyiak udvarbírójának. Ominózus feljelentésükben elpanaszolták Bende György legújabb „latorkodását”, majd jóváhagyó véleményét kérték az általuk meghozott - mai szóhasználattal élve: „elsőfokú”, vagyis még nem jogerős” - ítélethez. Ne gondoljuk persze, hogy elszigetelt, „egyedi” esetről volna szó. Hasonló jellegű latorkodások akkoriban (is) gyakorta előfordultak. A sokat megélt, tapasztalt elöljáróság ezúttal sem hamarkodta el a dolgát: szép komótosan, annak rendje és módja szerint járt el a falu rossza újabb bűnügyében. Mint már korábban, ezúttal is akkurátusan intézték a kedélyeket felborzoló, kényes ügyet: előbb a „prédikátorok széke” elé adták, majd a falugyűlés elé vitték. Végezetül, a minden lehetséges fórumon megtárgyalt ítéletet terjesztették fel a földesurak teljhatalmú megbízottjához. A bővérű marhapásztor „latorkodásai” többször megjárták a falusi, egyházi és földesúri bírósági fórumokat, miközben mindenütt elmarasztalták a visszaesőként elkönyvelt bűnöst. A történet mindenesetre pezsdítőleg hatott a település életére, megmozgatta a falu apraja-nagyja fantáziáját. Mármár a végsőkig fokozta a kedélyeket a Bendő Gyurka és „asszonyállata” váratlan tettenérése. Ők ugyan megpróbáltak elmenekülni üldözői elől, de egy egész ólálkodó falu mégis csak győzött fölöttük. Az „asszonyállat” nevét mindvégig a jótékony homály fedi, a „jólelkű” bírák megmenekítették őt a történelem nyilvánosságától. Ami azonban a testiség bűnében immár visszaesőnek kikiáltott Bende Gyurkát illeti, nos ő nem úszta meg ilyen könnyen. Haját törökös módon csimbókosra kellett kötnie, feszes nadrágjában hordott, nem egészen efféle simogatáshoz szokott ülepét pedig ötven botütéssel illették. De hát, mit el nem visel az ember a szerelemért... • Varga Péter