Esztergom, 1896 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1896. január 5. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos: KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sz. János­ utca 33. szám, hová az előfizetések és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdíj minden hirdetés után 30 krajcár. r . A Hercegprímás ezredévi pásztorlevele. jl A magyar nép ezredik évfordulóját üli. Megtfondulnak az ezredik év hajnalán a ha­rangok s az angyali üdvözlet elhaló harang­szava összefolyik az ünnepélyes ércnyelvek újra fölhangzó zúgásával. Szentelt harangok hanghullámai egy nagy áldással ébresztik föl az alvó világot. De lehet-e ezerévet ünnepelni, ezeréves hányattatást a mulandóság árjain anélkül, hogy az ezeréves létben Istennek ezeréves kegyel­mét föl ne ismerjük? Lehet-e egy ezeréves zarándoklás emlékein elborongni anélkül, hogy a nemzet zarándoklásának vándorbotját, a sz. kereszt fáját eszünkbe ne hozzuk? Lehet-e egy ezeréves küzdelem viharos múltjára tekinteni s nem látni azt a tűz- és vissza­felhő­oszlopot, melyet Isten támasztott köztünk, a katholikus kereszténységet, mely üditö árnyé­kul szolgált a béke pihenőjén és biztató, lel­kesítő vezérül sötét, szárnyaszegett gondo­latainkban? Lehet-e ünnepelni s le nem térdelni? lehet-e egy ezredévre visszatekinteni s nem imádkozni? vagy oly kislelküek vagyunk-e, hogy az Istent ily kegyelemözönben sem higy­jük magunkhoz közelnek? vagy oly alantjárók vagyunk-e, hogy lelkesülésünk, hálánk, remé­nyeink nemzeti létünk egyik legünnepélyesebb órájában sem fokozódnak az imádság hym­nusává? Nem­ ünnepélyes, szent érzet hatja át szivünket. Imádkoznunk kell! Eltaláltuk, lm­e mily fenséges látvány tárul szemeink elé! Annak a templomnak oltárához, mely nem köböl épült, hanem a hivők hitében és örök reményében emelke­dik ég felé, a magyar kath. kereszténység főpapja lép s csendre intvén a pezsgő, nem­zeti lelkesülést, az ezredéves haladás szem­kápráztató tüntetését, fölmutat az égre, s resz­kedő hangon énekli: Oremus! Imádkozzunk! Igen imádkozzunk! Ezredévi hymnusunk csak imádság lehet. Ilyen­ a Hercegprímásnak a magyar nép ezredéves történelmének hát­teréről kiemelkedő s mély vallásosságtól in­spirált szózata! A ki olvassa imádkozni kezd. Vagy nem a hála imája-e . Eminenci­ájának ezredévi pásztorlejteje ? Rámutat egy ezredévnek verőfényes és szomorú napjaira,­­emlékezetre méltó időkre, melyekben az ország kitűnő férfiakat, szenteket nevelt; rá­mutat időkre, mikor »dicső volt hazánk, me­lyet sz. István Mária családjának hívott; di­csőséges a trón s az ország, mert a nagy »Úrnő« védelme alatt harcolt Istenért s hazá­ért! A kath. vallás ugyanis a harcost Mária katonájává avatta, úgy hogy a pogány nép­ből tözsgyökeres katholikus nemzet, szűz Mária népe vált ki, mely a szent szüzet Ist­ván király példája szerint Nagyboldogasszony­nak s nemsokára Sz. Lászlót követve az or­szág Pátrónájának nevezte.« De a verőfény mellett ott borong a sötét árny! Hálatelt szívvel emlékezik meg a pász­torlevél az Isten irgalmáról, mely az átkos pártviszályokban, midőn a tatárjárás végig­zúgott az országon, mikor sírba dőlt a dicső Árpádház s a török iga emésztette a nép velejét, nem indította végpusztulásnak a nem­zetet! »Másfél száz éven át nyögte a világ Magyarország romlását s végzetes bukását, fölsírt a kereszténység bástyájának s védvá­rának elestén a müvelt nyugat, de nem volt, a ki segitsen . . . Egyesegyedül a kath. egy­ház, a népek dajkája, a nemzetek nevelőanyja, az emberiség éltetője sietett a bukott magyar népnek segítségére., amint ezt 1596. mára 12-én a Pozsonyi országgyűlés VIII. Kelemen pápához irt levelében elismeri, alig hogy össze­roütinnk," nem­­­­­ ott"fó>iEosaLu Scimh alouk, miiít hálánknak örökké emlékezetes kifejezést adni azon kiváló jótéteményekért, melyekkel Szent­séged végveszélyben forgó hazánk segítségére sietett . . . Mivel pedig hálánkat másképen nem nyilváníthatjuk, imádkozunk majd Szent­séged jólétéért s nagylelkűségeinek emléke­zését utódainkra átszármaztatjuk.« Ennyit a múltról! De a magyar egyház főpapja arról a magaslatról, melyről az ezred- AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Uj esztendő. Miért uj? Most egy éve, az előtt, meg az előtt millió és millió alak hangoztatta: »uj« esztendő, boldog »uj« évet! s ugyan mi uj volt benne ? Talán az emberek ? vagy azok megrögzött szokásai ? Nem és nem ; azok mindig és mindig a régiek voltak és maradnak is. S ha mégis valami uj volt valamelyik esztendőben, ugy az csak a szenvedés volt ? . . . Legalább az emberek csak az uj szenvedésekre és nem az uj örömökre szok­tak inkább visszaemlékezni. Hogy ki tisztelte meg először az újra kezdődő 365 napot a hizelgő »uj« jelzővel, nem tud­juk, de annyit lelkifurdalás nélkül ráfoghatunk, hogy ő azon emberek sorából került ki, a­kik még a kormot is rózsaszínben látják. Csak opti­mizmusánál fogva nézhette a legfölebb is fejelés számba vehető esztendőt »uj«-nak. Talán nem is rossz szándék vezethette a rózsaszemüveges ismeretlent, mert csak a remény­kedésünk fáradó paripáját akarta megsarkantyúzni. Igaz, vannak peszimisták, a­kik szerint a reménykedés szánt szándékos önámitásnál nem egyéb. Ez ugyan kissé sötét, de ki merné tagadásba venni, hogy van benne sok igazság? Mindegy, legyen bár önámitás a remény­kedés, mégis nagy áldás az minden halandóra. Mi volna az ember remény nélkül ? A jobbnak járása, elválhatatlan az ember lényétől. Mig a siron innen vagyunk, addig min­dig reménykedünk. S igy van ez jól. Jaj annak, aki elvesztette reményét, a kinek szive nem képes többé remélni ! Midőn az isteni gondviselés belénk oltotta a reményt, azt ép oly bölcsen tette, mint mikor átláthatlan sürü fátyollal fedte el szemünk elől a jövőt. E kettő nélkül az ember nem élhetne. Reménykedünk mindnyájan, várjuk a jobbat mindnyájan kivétel nélkül. Reméljük, hogy a körü­löttünk dúló zivatar alább hagy s a sötét, haragos ég szelid kékké lesz fejünk felett. Reméljük, hogy a fájdalom, a­mely ma még tépi, szaggatja szívün­ket, holnap, talán holnapután, vagy azután elcsitul. A veszedelem, mely Damoklesz kardjaként fenye­get, elvonul. Reméljük, hogy ellenségünk kibékül, barátaink száma megszaporodik. Várjuk, hogy a rosszat, a kellemetlent jó és kellemes váltja fel; a kétséges bizonyossá, az óhaj, a remény valóvá lesz... Reménykedünk, várjuk a jobbat sokan, mind­nyájan, de — — csalódunk sokan. ... A csaló­dás annyi könnyet facsart ki az emberek szeméből, hogy azokat összegyűjtve, valóságos fájdalomtenger válnék azokból. Vagy nem igaz-e, hogy amikor epedve várjuk az egyik baj szünetét, sokszor nem­csak hogy ez az egy nem marad le vállainkról, hanem tömegestől jön nyomában a többi ? Amikor reménységgel sietünk a lombtetőre, reménykedve, hogy onnan már szabad lesz a kilátásunk, csalódva látjuk, hogy most még nagyobb hegy állja utunkat. Máskor meg gondtalan gyermekként kapkodunk holmi csillogó, szemet gyönyörködtető dolgok után, s ha kezünkkel érintjük, látnunk kell, hogy az csak szappanbuborék. Tiszta magot vetünk és konkolyt aratunk. Szeretetet hirdetünk és gyűlö­letet nyerünk. Fát ültetünk, hogy gyümölcsét lás­suk, s árnyékát élvezzük; gyermeket nevelünk, hogy egykor benne örömünket találjuk ... és hányszor, ő hányszor csalódunk ! . . . És mégis azért csak föl a reménységgel! A csüggedés és kislelkűség nem erény, hanem szégyenletes tulajdon. Fáj ugyan a csalódás, de hisz a fájdalom ép annyira elválaszthatatlan lényünktől, mint a keserűség a tenger vizétől. Mivé lenne a tenger vize, ha elven­nők sóskeserűséget ? Mivé lenne az ember, ha szenvedések a romlástól nem védnek ? Azért reméljünk törhetetlenül, ringassuk lel­künket a reménység boldogságában, még akkor is, ha százszor reméltük és százszor csalódtunk, mert a remény élet, a reménytelenség halál. Küzdjünk, de bízva bízzunk. Bizalommal, reménységgel fogadjuk az új esztendőt­; fogadjuk el újnak és reméljünk tőle minden jót. Varga Mihály: Nagy meglepetés. Hogy hol és melyik évben történt, nem tar­tozik ide. Elég az hozzá, hogy X. város feje pon­tos hivatalnok volt, s polgártársai meg voltak vele elégedve. Tisztviselő társai közül sokan szerették a vadászatot, s ő maga is szívesen hódolt az edző és szórakoztató mulatságnak. Ha néha bakot lőtt, azért még nem búsult, hisz ez megesik és megesett más emberfiával is. De egy­szer aztán olyan esett meg rajta, ami életének

Next