Esztergom, 1897 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-03 / 1. szám

I. évfolyam. Esztergom, 1897. január 3. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 5 frt. Félévre 2.50. Egyes szám ára 10 krajcár. Felelős szerkesztő s kiadó-tulajdonos : KEMÉNYFY KÁLMÁN DÁNIEL. Főmunkatárs: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő­ út, Lencz-ház, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 8 krajcár. Többszöri közlésnél árkedvezmény. — Bélyegdíj minden hirdetés után 30 krajcár. A hajnal: Esztergom, január 2. Egy éve üdvözöltük 1896-ot, ma már sírjíklól állunk. Egy egész élet tárult elénk, tele ellentéttel, küzdelemmel és szenvedéssel. Ki hitte volna, hogy az emberek komorab­bak és zárkózottabbak lettek ? Állami életünk megfelel-e várakozásainknak? A hirdetett és behozott új reformok életbevalóknak bizonyul­tak-e ? Nem vonulnak-e sokan vissza a fórumról ? A közélettől való távolmaradásban nem szállja-e meg embereinket a melankholia, az elégedet­lenség tartalmatlan és fárasztó szelleme ? A tettek helyett e szellem nem nyilatkozik-e meg az obligát keserű felszólalásban vagy indoko­latlan kitörésben ? A lelkesítő és felrázó sza­vak villanyozták-e fel a hadoszlopokat? Sőt azokon is, kik az életben járnak-kelnek, nincs-e nyoma annak a hamis enthu­ziasmusnak, me­lyet, mint álarcot, az idők folyásában eldobnak? Ha a dolgokat lényegükben vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy az embernek természetes uralma van azok fölött, van pedig azért, m­ert az Istentől nyert észtől, szabadakarattól hasznossá teheti azokat magának — amennyi­ben számára teremtettek. E szabadakarat folytán választhatunk azon elvek között dol­gaink kivitelére, melyek keresztény, vagy melyek ezzel ellentétes, azaz antikeresztény alapon épülnek. Az a kérdés, mai nemzeti létünk, a keresztény vagy antikeresztény ala­pon áll-e ? Szükségtelen magyaráznunk, hogy az utóbbin vagyunk. Állami életünk vezetői, korlátlan szabadságot követelnek még a val­lási kérdések meghatározásában is, megrontva ezzel a szabadság eszményét, mert kivétel nélkül mindent szabadon cselekedni nem más, mint a szabadság, az emberiség, a társadalom tagadása — mondja még egy Jules Simon is. A kormányoknak nincs joguk engedel­mességet követelni, ha Isten rendelete ellen parancsolnak valamit. Az állam rendelkezik­­ a polgári javakat illetőleg, a lélek üdvös­ségét illető dolgokban már az egyházi ha­talomnak kell engedelmeskednünk. Mi nagyon természetes. Mert a hitet meghamisítani, sok­kal súlyosabb valami, mint­ pl. hamis pénzt veretni. Az a lélek életét satnyítja, ez pedig csak a test szükségletét károsítja. Magyarország kormányférfiai, a hatalom birtokában elfelejtik, hogy azt a hatalmat első sz. királyunk keresztény alapra fektette. Mint­ha érezte volna a nemzetre rázúduló vi­harok szellőjét, — a keresztény eszmékre és intézményekre rakta államiságunk alapjait. A miniszterek és képviselők elfelejtik, hogy a nemzet a barbárság kö­l való megsemmisülés veszélyében, az egyháztól vette egyszerre az államalkotó elemeket, a fejlesztő és terméke­nyítő erőket! Elfelejtik, hogy az egyház öntötte belénk a békés munka ösztönét, a kötelesség és jogtudatát! Elfelejtik, hogy az egyház alakította át szilaj vérmérsékletünket a lángoló lelkesedés és nagy tettek forrásává ! Hogy az tett bennünket lovagokká, a jog, az igazság, az elnyomottság védőjévé! Az tanított meg a becsület rajongó szeretetére! Az hatotta át a nemzeti intézményeket a polgárosodás szellemével, a kultúra haladási ösztönével! Elfelejtik Magyarország kormányférfiai, sőt ta­gadják, hogy az elszigetelten álló magyart, egyedül az egyház ölelte szivére, letörölve könnyeinket! És e tagadás a legrosszabb lelkületnek jele, a hálátlanságnak, mit látnunk, összeszorul szivünk. cióra A nyers antikeresztény akció, csak reak­ösztönöz bennünket, nem az erőszak reakciójára, hanem a nemes önérzetére, lélek küzdésére, milyet a történet küzdelmei a felmutatnak. Küzdeni kell a jogos eszmék diadaláért rendületlenül, mert szenvedőnek jelentette ki Jézus Krisztus is egyházát ! Az anti-keresztény áramlattal szemben meg kell mutatniok a katholikusoknak, hogy elvégre a keresztény eszmék és rendszerek képviselői nem puszta gépek, melyek a természet és társadalom törvényeinek behatása alatt ön­tudatlanul mozognak, hanem öntudatos lények, kik a bennök lüktető magasabb erkölcsi erővel s akarati szabadságnál fogva, képesek vissza­hatni a sorvasztó események alakulására. A katholicismust, mint Krisztus intézményét, so­hasem hagyja ugyan el az életerő, de az elmék hullámzásakor, mint az idők óriásának meg kell újra mozdulnia a XIX-ik század végha­tárainál és rendbe kell szedni fegyverzetét, hogy elsöpörje a felburjánzó tévelyt, letépje a visszaélések tolakodó hajtásait és fölvesse fényszokott arculatát! Nem szabad illúzióban élni, mert a vallás hivatása ma ép oly nagy, sőt elhatározóbb, mint századok előtt. Mert hisz ma inkább, mint bármikor mellőzhetlen a jogok egyensúlyának, a szeretet szelleme- AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Dtolji iára! — Rajz. — írta : Valnicsek Béla. Ugy sírt, úgy zokogott, mikor utoljára kí­sérte el. A koporsó mögött ballagott édes­apja kar­ján szomorúan, lehorgasztott fővel. Csak olykor­olykor emelkedett fel a feje, mikor hevesebb zo­kogás vett rajta erőt. Úgy vélte, mintha a hegedű síró hangjai hozzá szólnának: »Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves.« Mintha ő mondaná nekik onnan a koporsóból: Búcsúzzatok el a nevemben tőle, az édestől, a kedvestől. És a hegedű még lágyabban, még szivhez szólóbban sír. Ezek a hangok oly kedves emléket juttatnak Ida eszébe. Elgondolkozik. Mintha csak most tör­tént volna. Szerették, nagyon szerették egymást. Karsay Károly mindenkoron azon volt, hogy méltó legyen Fenyő Idához, ehhez a művelt, vallásos nőhöz. Igyekezete sikerült. Fenyő Ida büszke volt udvarlójára. Nem fejezte ki szavakkal a büszke­ségét. Nem hirdette fönnen megelégedését, de az a boldog teki­ntet, mely abból a csillogó szempár­ból ragyogott ki, mintha mondaná: Büszke va­fevok rád. Csak egy baja volt a szegény Károlynak. Hogy a becsületes szivén, meg a szerényen jöve­delmező hivatalán kívül egyebe sem volt. Pedig az Ida édes­apja megkívánta, hogy a szerelmén kívül egy pár ezer forintja is legyen, a­miből meg­élhessenek. Igaz, hogy van Károlynak szép hiva­tala, meg aztán kettecskén meg is élhetnének szépen. De hát meddig tart ez így. És az öreg nem engedett. Szerezzen Karsay uram pénzmagot, ha vele beszélni akar, hogy a lányát elvegye. Az asszony, Ida anyja, hajlandóbb lett volna a fiatalok egybekeléséhez beleegyezését adni. De hát az öreg Fenyő volt az űr a háznál. Az lett,­­amit ő akart. Karsay nem tehetett egyebet, neki feküdt a munkának. A hivatalos órákon kívül mellékkere­set után is nézett, így aztán eleget tett valamelyest az öreg óhajának. Pénzmaghoz jutott. De csak maghoz, mert bizony nem volt még annyira, hogy több ne kelt volna el. Az igaz megsoványította Karsayt a sok mun­ka. A tüdeje is, mintha nehezebben működnék, de mit nem tett volna meg az édesért, a kedve­sért, az ő bírásáért. Egybekeltek. Karsaynak naponként kora reggel hivatalba kellett mennie. A felesége nagyon, de nagyon sze­rette, hát elkísérte őt. Azért is, hogy együtt le­hessenek, mert hiszen édeskeveset voltak együtt, az egész napon által, de meg aztán Károly bete­ges is volt kissé, hát örömet akart neki szerezni Ida. Ilyenkor útjuk egy szegény irnok ablaka alatt vitt el, a­ki minden szabad idejét arra használta fel, hogy gyakorolja magát hegedűjén. Gyakran húzta kedves nótáját: Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves. És csodálatos, Karsayék mindig olyankor mentek arra, mikor ezt húzta az írnok. Négy hónapig folyt ez így, minden megszakí­tás nélkül. Az ötödik hónapban aztán változás történt. Karsay tüdeje felmondani kezdte a szol­gálatot. Károlynak sok volt a munka. Ágyba került s vagy négy hétig sinlődött tüdősorvadásban. A negyedik hét utolsó napján megszűnt a fájdalma, de örökre. E gondolatnál Karsay Ida megrezzent. A gyászmenet az im­ok ablaka alatt megállt. Ő is megállt. Azt hitte, eljutott a férjével a hivatalhoz. Mert az ő képzelete azt a megszokott utat tette meg. Nem ezt az utolsót, amelyik a halott beszen­telése miatt szakadt meg. Csak akkor eszmélt fel Ida, mikor elhangzott a papnak mély, reszkető hangú »Pater noster«-je. És olyan görcsösen ka­paszkodott az apja karjába. Talán azt hitte, hogy férje áll mellette. Őt akarta visszatartani ennek az életnek. Mikor aztán a beszentelésnek is vége volt, épen akkor vette elő az írnok hegedűjét. Arra a

Next