Esztergom, 1906 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-07 / 1. szám

XL évfolyam. Esztergom, 1906. január 7. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér.­­ Alapító: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. Béke-e vagy harc? Esztergom, január 5. A rendes újévi üdvözlések alkalmával az idén is több loyális hallani. Pártállásra való nyilatkozatot lehetett tekintet nélkül min­denütt kifejlődött az óhajtás: bárcsak létre jönne már egyszer a hőn óhajtott béke s megszűnnék a harc' A nemzet és a király értsék meg egymást s ami félreértést gonosz tanácsadók okoztak, ami gyűlöletet ezek szí­tottak, az némuljon el, olvadjon fel és szűn­jék meg a kölcsönös barátság és szeretet melegében. Egyetlen egy ellenzéki párt sem sze­retné, ha a helyzet még élesebben alakulna ki, mint a minő stádiumban van ma, de vi­szont az alkotmányos alaptól sem hagyja­­ magát eltántorítani egyetlen egy párt sem, akármilyen harcot proklamál ellenök Fejér­váry és a Jakabok bandája. Az ősz generális a lapján, és a haladópárti Lányi üdvözölte újév miniszterelnök ho­­­gyan felelt kedves Jakabjának? Gyermeki faivsággal vetette föl a koalíció által már­­ oly sokszor megokolt kérdést: vajjon miért is nem tett eleget a baloldali többség a maga többségi kötelességének és miért nem vette át a kormányt ? Fejérváry újévi nyilatkozata tehát ismét az a régi, farizeusi nyilatkozat, amelyet már akkor hangoztatott, amikor politikai szerep­ésének első lépését tette a januári válasz­ások után. A miniszterelnök abban látja egyedül a kibontakozás módját, ha a koalíció­­— le­mondva természetesen a nemzeti követelmé­nyekről — mindjárt most vállalna kormányt. Csakhogy kedves miniszterelnök úr, méltóz­tatik tudni, a baloldali többség azért nem vette át a kormányt annak idején, mert nem adták át neki. Sőt mi több . . . meg­­ se kínálták vele, elesett még a kormány válla­lásának lehetőségétől is. Emlékezzék csak vissza, hisz nem oly rég történt e szomorú dolog. A kormány­vállalásra igenis lehet joga minden többségnek, de nem lehet köteles­sége, hogy e jogának érvényesítését amaz elvekről való lemondástól tegye függővé, a­melyek alapján áll. Elvállalja báz a többség a kormányt, de adják is át neki minden feltétel nélkül, többségi jogánál fogva és a többségi elv iránt tartozó kötelességből. Íme a generális hirdeti a békét s nem tudja, hogy a »béke« hamis jelszava voltaképen még jobban szítja a harcot. alatt Ez nem a kibontakozás módja és lehe­tősége. Ám legyen Fejérváry úr! Ha más kibon­takozást nem ismer, mint a nemzetnek jogos követelményeiről való lemondását, lássa a következményeket. A nemzet, a nép ma a koalíció állás­pontján van. Bizonyítja az egymás után meg­hiúsult főispáni installációk egész sorozata, valamint a január 2-iki debreceni véres tra­gédia is. Hogy beszélhet valaki békéről, mikor minden cselekedetével rendszeresen provo­kálja a nép elkeseredését. A gyalázatos visszaélések, miket a Fejérváry kormány, ez az alkotmányellenes, törvénytelen Jakabhad végbe v­isz, folyton növelik az elkeseredést, az ember hajlandó volna hinni, hogy szán­dékosan és mesterségesen . . . Nem helyeseljük azt, ami Debrecenben történt, de érteni tudjuk. Az alkotmányos, nemzeti érzést manapság már nem lehet semmiféle erkölcsi kényszerzubbonyba bele­erőszakolni. Vajjon megértik-e Fejérváryék, Kristóf­fyék, hogy az ő szereplésök a nemzetre csak veszedelem, rájuk nézve pedig csak gyalázat lehet? A debreceni eset mindenesetre rette­netes példa. Okulhat azon a kormány és mindenki, aki a nemzet ellen folytatott harc­ban irtózatos könnyelműséggel, nemzetellenes, hazafiatlan pribék-szerepre vállalkozik. Így történt ez a múltban is, valahány­szor az udvari intrikusok Magyarország alkot­mányára törtek, mindig »törvényszegő, re­bellisei volt olyankor a magyar és »törvény­tisztelők« voltak azok, akik az abszolutizmust akarták. A királyival elhitették, hogy ő akkor tartja meg esküjét, ha szembeszáll a nemzet alkotmányos akaratával, míg ellenben eskü­szegést követne el, ha a jogos követelmé­nyeket teljesítené.­­ Ezen fordul meg a harc vagy béke sorsa. Jelenleg is csak így vagyunk. A »végtelen nyomor és szenvedés« kü­szöbén állunk. A hazafias, nemzeti érzelmű tisztviselők felfüggesztetnek; a szegény pót­tartalékosok családjuk, munkájuk, kenyér­ AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az eszménykép. Ugy volt az mindig, — ugy is marad, í­­gy mindenkinek, de különösen minden nőnek lelkében, vagy a fantáziájában van egy kép. )kszor csak olyan körvonalakban, mint mikor festő, mielőtt még ecsethez nyúlna, először snnel cirkalmozza ki körülbelül az alak test­i táját. Ezek közé a vonalak közé bizony be le­het festeni akár a nagyapát is. A határvonalak 'gengedik. Természetesen csak a felületes lelkek lesznek meg ennyivel. Nekik elég a keret, tán nem bánják, sőt mindegy nekik, ha szőke, gy barna haj fogja díszíteni a fejet, elválasztva, 0r felfésülve. Az is tökéletesen mindegy nekik, fekete rövid, vagy kender-fehér, hosszú bajusz adt ki a pisze, vagy sasorr alatt. Még meknél sem követelődzek. Kis bandsitás is jól a lát »neki.« Sőt, ami még több, —… de ezt már s merem állítani, nyomtatásból olvastam vala­m a férfi, ha csak egy fokkal is szebb az égnél, már kedves nekik. — Hanem aztán tessék gondolni, hogy mindegyik beéri az ilyes­­anyka szénrajzzal. Oh, vannak ihletett fantáziák A kereteket olyan pompás színekkel s olyan h­ozott vonalakkal töltik ki, hogy festő legyen utána pingálja. Azt se tessék gondolni, hogy a munka hitvány kopirozás, am­elyen X-nek fas homloka alatt Y-nak tüzes szemei villog­s ezek közé X-nek szabályos orra van be­isztva. Oh, az ihlet tetőpontján nem készül foltozás. Ilyenkor nemcsak külön faj, de külön nem formálódik, amilyen még nincs, csak it­t­l­t m­egy — valahol . . . Nekik már nem mindegy, hogy savó színű-e a szem, vagy bogár-fekete. Annak határozottan olyannak kell lenni, mint a fekete gyémántnak. A csillogásával együtt. Aztán ezekbe a gyémántokba belefesti mindjárt a lelket is. Szóval nemcsak testet, hanem lelket is fest. Egész embert. És ez az egész ember az eszménykép, az ideál, aki után vágyódik. S ha történetesen akad a föld hátán olyan férfiteremtés, aki mintha ült volna ehhez a fantázia­képhez, okvetlenül­ kell, hogy megdobbanjon a szíve, ha mindjárt a világ­óceán választja is el őket egymástól. Ennek igy kell lenni, mert így irta meg Zengő Tódor a zagyvái­ta »Tárogató«-ba, pedig a férfi szive egyet, de nagyot dobban, — természetesen nem kéthegyü-billentyű elégtelenség következtében — akkor annak a békéjét elfütyülte a rigó. Nem tud az már többé aludni, egy helyen maradni, annak a lábába bele­száll a mehetnék, megkeresni azt, aki őt lefestette. Néha bizony két talpalás, meg fejelés sem elég, akkora útra kergeti a cipőit, máskor pedig csak az ablakon kell kinézni s rögtön megláthatja a művésznőt. Az utóbbi esetben a cipészipart nem virágoztatja föl ... S ha végre valahára meg­érkezett a várva-várt s valamelyes eltérések mu­tatkoznak a kép és az eredeti között, a tévedést hajlandók betudni a tökéletlenségnek, mely nem engedi hűen visszaadni azt, amit kívánt, hogy az ecset élénkebb színeket vonz, mint akarta s ilyen­kor megesik, hogy a kép arculatja, ha nem is teljesen, de lényegesen megváltozik . . . A jámbor olvasó azonban ne gondolja, hogy annyira jámbornak tartom, hogy midőn novellát akar olvasni s ilyen eszmefuttatást kap, dühbe ne gurulna. De hát ez épen ide tartozik. Mindjárt sorját ettem. A brezinai völgy ott az öreg Fátrában olyan szurdok, amelybe ha valaki belekerül, bátran gondolhatja, hogy most az Isten háta mögött van. Tessék elgondolni egy óriási katlant, amelybe szűk szoroson lehet bejutni: ez a Brezina-völgy. A katlannak falai fenyvesekkel vannak kibélelve, csak a Motika van csontig, azaz szikláig leborot­válva. Nyugodt hely, ahol ember keze nem pisz­kálja az Isten művét. Csendes világ ez. Egyetlen fókusa a lármának a »Három tölgy.« Ha valaki ott eltüsszenti magát, az a tüsszentés nagy zajjal neki­csapódik a katlan szemközti falának, az meg olyan elemi erővel vágja vissza a másik oldalra, hogy, ha véletlenül tészta­vakarcs volna, hát menten macesszé lapulna. Node Brezina lakója nem ér rá idejönni tüsszögetni. Ha még »kedves egészségére« kívánná, az egész más volna. Így hát a »Három tölgy« sem zavarja Brezina temp­lomi csendjét. Ide, ebbe a szurdokba jött tavaly júliusban Bányoky­né a lányával. Nem­ jókedvükből tele­pedtek itt meg. Kinek jutna eszébe ? Nagyfokú idegbajára ajánlottak az orvosok valami nyugodt, csendes, jó levegőjü helyet, ahol az özvegy tábla­birónét nem bolygatják vizitjeikkel az ismerősök, nem zavarja a kocsi zaja, automobil böffölés, de még a légyzümmögés sem. Brezinán kivül ilyen helyet még keresve sem lehetne találni. Igy csöp­pent hát ide kénytelen-kelletlen, kisvilágba a nagyvilágból Bányokyné, meg a lánya Olga. Olgát ugyan nem kényszerítette magával, de ő

Next