Esztergom, 1914 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. január 4. 1. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROSKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség*, előfizetések a kiadói hivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. A politikai súlypont eltolódása. Uj erőforrások. Esztergom, 1914. január 3. Az 1910. május havában megszámlál­hatlan milliókon összevásárolt s még két évig uralkodó jelenlegi „országgyűlés" for­dulópontot képez a magyar alkotmányos életben. Új hatvanhét ez, melytől számí­tódni fog, akármily dicstelen a keletkezése, a magyar parlamentarizmus és a törvény­hozás új érája. Előre megmondottuk, hogy Tisza István és még inkább Bécs ösztön­szerű centralisztikus politikája 1912 június 15-ével fait accomplit elé állította az orszá­got, melyet meg nem változtat, vissza nem csinál senki, semmi, legfeljebb a monarchia felbomlása. Micsoda naivsággal határos vér­mes reményeket táplált az ellenzék! Hogy a munkapárt fel fog bomlani. . . s mind­össze egy-két ultraszabadkömüves lépett ki a pártból. Hogy az országnak felmondják a hitelt.. . s mindössze egy bácskai birtokos kölcsönkeresetét utasitotta vissza egy lyoni bank. Lukács László, „Európa legnagyobb fanamistájának" bukása ugyancsak világra­szóló szenzáció volt, s annak dacára meg e inogott se a munkapárt egysége, se hi­äle Bécsben. És még mindig vannak opti­listák, a­kik a „régi jó idők" visszatérté­él ábrádoznak; eközben eljár felettük az lő, az utolsó két év az átmeneti korszak­ól, s nem vesszük észre, hogy a politika álypontja Magyarországon egyszer s mindenkorra eltolódott.­ Ugyanannak, a­ki ez eltolódást való­sgos alkotmánycsinnyel, s brutális erőszak­kal végrehajtotta, nagyobb a bűne, és a történelem szellemét ismerve, félni lehet a nemzetek boszuló nemezisének büntetésétől! De az ellenzék nem elég őszinte, ha a megváltozott jogrendet, mint valami abszo­lút rosszat állítja oda. Hisz a kisebbség uralma, melynek jegyében úsztak az or­szággyűléseink 1867 óta, már sehol sem dívik. A kisebbség uralma nem természetes, nem egészséges állapot, s maga a koalíció is gondolt annak megváltoztatására. Hogy a mostani kisebbség részén a jog és az igaz­ság, az véletlen dolog; az eddigi alapon a legjózanabb, legtörvényesebb többség kor­mányzását is lehetetlenné tehetné egy radi­kális többség, s Magyarországot Lengyelor­szág sorsára juttathatná, mihez, tekintve környezetünket, nem sok kellene. Hogy pedig a kisebbségi uralomból a többségi uralomra való átmenet nem tör­vényes úton történt, s hogy nem a koalí­ciós kormány alkotta meg az új alkotmányt, az új választójogot, ezért a koalíciós pár­tok is mea culpá-t mondhatnak, mert kezd­ve Justh „önálló bankjától" egész az 1911— 12-i cintányérokig, sipokig és automobil­kürtökig, ők is provokálták indireckte a nyilt erőszakot. Az ellenzéknek előre kellett volna mérlegelnie s éreznie, hogy meddig mehet ellenállásában, a­nélkül, hogy az or­szág szekerét felborítaná; nem lett volna szabad a turbulens és politikai számítás híján levő elemek kezébe a gyeplőt átengedni! De most már visszatartózhatlanul bele­sodortatunk a politika uj medrébe. Most már nem használ semmit a sopánkodás, a késői tanács, legkevesebbet pedig a naivság és az optimizmus. És ismételjük: ha válasz­tani kell a kisebbségi vagy többségi uralom között, inkább az utóbbi mellé állunk (el­tekintve persze eredetétől!), bármily vesze­delmet rejt az jelen körülmények közt az alkotmányra és a keresztény vallás érde­keire nézve! Egyedül a többségi uralom törvényes, egészséges; lehetetlen azt meg­tűrni, hogy a kisebbség folytonos exlexbe kergesse az országot s agyonobstruálja a törvényhozást. Hogy aztán törvényes úton, vagy pedig presszió és vesztegetés útján kerül a többség kormányrúdhoz, az más kérdés! Elvégre minden nemzet oly kor­mányt kap a népképviselet útján, a­milyent megérdemel. S a parlamentarizmus legna­gyobb hibáján: a többségi uralom mono­polizálásán s perpetuálásán csak a propor­cionális választójog segíthet, nem pedig a rézsíp és cintányérok. Okosabb lesz tehát beletörődni a vál­tozhatlanba és új erőforrások után nézni! Mert a politikai súlypont eltolódása által beállott helyzetben az eddigi erőforrások teljesen elégtelenek az országnak úgy nemzeti, mint keresztény jellegének fentar­tására. Eddig a nemzeti politika egynehány főur sportja, a néppárti politika néhány pap önfeláldozó buzgósága volt. Ezentúl, ha fenn akarjuk tartani Magyarország egységét és a keresztény vallásnak szabadságát, min­den tényezőnek össze kell fogni és való­ságos élethalál harcot folytatni. Eddig egy Ugrón vagy Apponyi, egy Zichy Nándor vagy Rakovszky valóságos korszakot al­kotott a parlamenti csatatéren, ütközeteket vívtak meg, fenyegető veszedelmeket hárí­tottak el, mert a kisebbségi uralom mellett az egyéniségnek súlya és a ret­orika nagy ki „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Renova. Irta: Caysz. Még nagyon korán volt. A hajnal napja még messze járt a látóhatár élétől, de a csillagok már búcsúztak az éjtől, homorúak voltak. Az éjszaka boldog óráit siratták A földre hulltak könnyeik s mire a nap kiha­jntott a föld öléből, a leveleken ült már a csü­lök gyöngye a harmat. A föld megmozdult. Az ébredés hymnusza megszólalt a kis ma­rak ajkán s szállt fel az Úr trónusához jó reggelt rárni. A szikla övezte hegy oldalában a kis bostor harangja is megszólalt, bele-bele zengett erdő suttogásába, hirdetve a fölébredést. A kert felé nyiló pántos ajtón Melánia nővér jött ki. Magas és fehér volt, mint a liliom. A enge pir mely arcát kiléptekor elöntötte, a hajnal lő ajándéka volt. A nap aranyos sugarai örömmel üdvözölték ma különösen — szokatlan pompában díszeleg­ték a természetet. Melánia nővér megállt, fehér, áttetsző kezét szekulcsolta és áhítattal nézett az égre. — Istenem adj erőt — súgta csendesen — hogy jegyesek maradjak ezentúl is. A fogadalmi időm letelt, szabad vagyok. Elővette hosszú olvasóját, letérdelt, ajkához érintette aranyos keresztjét és azután beszélt, társalgott az Úrral. Két út állt előtte, az egyik virágos, élvezetek és gyönyörök drága gyöngyeivel kiverve; a másik szegény önmegtagadó, békés élet az Isten tár­sasága. Vajjon melyiken haladjon. Otthonába, a szülői házba vitte képzelete. Maga előtt látta ismét a kedves családi kört, a hű öreg szolgákat, cselédeket, kiket nemrég hagyott el, alig másfél esztendővel azelőtt. Olyan volt minden most is, mint akkor, mikor még édes­anyja forró könnyei égtek ajkán. Az udvarház magas vastagfalú épülete úgy nyúlt­ott el a virágos kert közepette, mint akkor nem régen. S ő járkált kedves virágai között. A nagy szentbernáthegyi Gésár utána kullogott, lompos farkát lógatva, mialatt hűségesen hunyorgatott fiatal úrnőjére. S az teljesen boldog volt. A kis virágfűzért, melyet ez idő alatt elké­szített fejére tette s úgy mosolygott, nevetett ki alóla, mialatt hosszú arany fürtjei barátságosan övezték körül a bóditó szegfűket. Egy pipiske meg az ágon megcsóválta bó­bitás fejecskéjét. — Ugyan melyik fészekből repülhetett ki ez a szép madár? — Hogy szép-e azt meghiszem — felelte nagy flegmával a bernáthegyi — tekinteteire sem méltatva a kis csipegőt. Aztán bement, az előszobában ült az édes­anyja és hosszú horgolótűvel piros kendőt készített. Melléje ült a kis zsámolyra, fejecskéjét az ölébe hajtotta és úgy nevetett. — Mama, mondd, szeretsz? Az édes­anya meg puha jó kezével végig­simogatta viruló arcát. — Oh te kis golyhó, már hogy kérdezhetsz ilyet. Kopogtak. A lassan felnyíló ajtón a körorvos jogász fia lépett be. — Kezeit csókolom — mondja szép bariton hangon, mialatt nagy körívben veszi le szögha­járól a szalmakalapot. Melánia megremeg . . . eszméletre tér. Csendes, méla hangon hívogat a zárda ha­rangja hajnali imára. Melánia betámolyog. Az oratórium már megtelt, a hátulsó sorban ülnek az öreg szobárok, előttük a fiatalok, a tér­deplőkön pedig a fogadalmat megújítok. Feje zúg, nem tudja mitévő legyen. — Oh Istenem segíts — súgja lehelő hangon. Az otthon hiv, a szép jövő, a gondtalan élet. Az ima, a böjt s e puszta falak teherként nehe­zednek lelkére e pillanatban. Ősz hajú, hajlott hátú pap lép a szószékre. Köhécsel, szaggatottan, szárazan s a szavak oly gyengén jönnek ki száján, hogy alig érthetők.

Next