Esztergom, 1921 (26. évfolyam, 1-151. szám)

1921-05-08 / 54. szám

•^TTWIPI III,. . j III. IIIIIJIIIII JIJll II ,111111 , ,1 II miHPB|l|l] J­i... .1 .. iM.ii,jpWiL 11 _ ., •„ jp.i. im­wi J _ XXVI. évfolyam. 54. szám. Keresztény magyar sajtó. Vasárnap, 1921. május 8. RGO POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K. vidékre 14 K. U­rr­ 700 C7«Üm Ó*»Q • hétköznap 80 fillér, J­­&J 130 OLdUl­dia, vasárnap 1 korona. Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc­ utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­nyomdájában. kétségbeesett destrukció. Esztergom, 1921. május 8. A vármegyeház nagytermében múlt szerdán tartott sajtógyűlésen láttuk, hogy a magyar társadalom megmozdulása a destruktiv sajtó ellen nem olyan hiába­való jelenség, mint amilyennek a közöny és a liberális kritika sárga fénye mutatja. Ezen a sajtógyűlésen ugyanis kivi­láglott, hogy az a keresztény társadalom, amelyet valamikor a romboló irányzatok elleni küzködésében csak megmosolyogtak, addig gyűlésezett, demonstrációja, hite, lelkesedése és meggyőződése a keresz­­­ténység igazságaiban s a nemzeti ideá­lokban oly kitartó, hogy ma már a de­strukció kétségbeesett erőfeszítései dacára tartja gyűléseit. Hogy a destrukció valóban meg van ijedve, bizonyítja az, hogy sajtója min­dent elkövet a keresztény társadalom munkájának lehetetlenné tételére. Ez a sajtó tervszerű munkát folytat olyan irányban, hogy saját nagy bűnének ne­vét, a „destrukciót" és minden ellene indult megmozdulást a gúny és komikum mázával kenje be. A­ saját bűnével álta­lánosít és tréfál, ezt szeretné mindenki­nek a lelkébe nyomni. Ebben a tekin­tetben — sajnos — ért is el eredménye­ket. Egy képviselő élénk derültséget kel­tett ilyenforma kijelentésével a parla­mentben: „A miniszterelnök úr beszédé­ből azt értettem, hogy mindnyájan destruktívek vagyunk !" Olyan óriási agitációt talán még sohasem fejtett ki a destruktív sajtó, mint mostanában, amióta ellene az or­szágos mozgalom megindult. Tudunk vá­rosról, ahol több mint 3 milliót áldozott arra, hogy kolportálják és kedveljék. Bizonyos, hogy az a szellem, amely a kereszténységnek és a nemzeti ideálok­nak, a­ társadalmi és állami rend oszlopai­nak szétroncsolásából él, a feje fölött érzi a társadalom büntető ostorának suhogását nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Az összes kultúrállamok szokat­lanul heves társadalmi emócióinak ez a magyarázata. Valóban, ha az államban még nincs meg a kellő erő, jöjjön a tár­sadalom ! Magyarország az első kultúrállam, ahol megindult az az áramlat, amely megfizet a nemzeti ideálok gyalázóinak. Mi nem pénzzel dolgozunk, de — mint Dr. Lepold Antal ajakáról hallottuk — tiszta meggyőződéssel, amely nemcsak a zsebig, hanem a lélekig hat. S a tábor mégis ezerszámra nő. Éppen a mennyibemenetel előestéje volt, amikor ismét összejött a vármegye népe, hogy a nemzeti élet gyökereit rágó szellemet mielőbb ártalmatlanná tegye. És mi igazságaink tiszta, nemzeti és ke­resztény szellemű országára gondoltunk, amikor hallottuk: A mennybemenetel előestéjén pedig a kígyók harapásától nem félünk! Arra az országra gondol­tunk, ahova mi menni akarunk. Mert „az akarat megteszi azt, amit a lélek meg­érzett. a NŐK ROUfíTfl. A Szentatya ajándéka. Kedves ajándékban részesítette a Szentatya, XV. Benedek pápa Csonka-Magyarország szegény gyermekeit. Sok gyermekruhácska érkezett Olaszországból, ame­lyekből 100 darab fiúruhát a budapesti nuncius kegyelmes Főpásztorunknak is küldött, hogy Esztergom város 100 kis fia is örülhessen, né­melyik talán életében először, új ruhának. Kegyelmes Urunk a Szociális Missziótársulat vezetőségét hivatta magához s meleg szavakkal és jó szivének igaz örömével bizta meg a kiosz­tással. A kiosztásnál különös tekintettel voltunk az első áldozó gyermekekre. Legyen nekik a nagy lelki kincs mellett — amelyet még alig tudnak felfogni — ez a nap igy is felejthetetlen. Kegyelmes Urunk­­ fogadja a sok gyermeklélek­ből fakadó hálaimát és tolmácsolja Szentatyánk­nak is. Mi is őszinte lélekkel kivánjuk, hogy a jó Isten áldása kisérje minden tettében és hogy az a sok ártatlan és tiszta szivből eredő fohász esdje le az Ur kegyelmét. H. S. Emlékeztető. Szombaton: Este 7 órakor pártgyűlés a Kath. Legényegyesületben. Vasárnap: Délelőtt 11 órakor Keresztény Sze­retet Országos Gyermekvédő Műve közgyű­lése a városházán. Délután 3 órakor footballverseny. AZ „ESZTERGOM ” TÁRCÁJA. Egy vagonlakó visszaemlékezései. n­. Öten voltunk, akiket Pozsonyba inditottak. A csapatot közre fogta két légionista, már amennyire két ember ötöt közre foghat és men­tünk az állomásra. Valóságos csődület kisért bennünket. Az állomáson régi embereim közül egy sem mert közelíteni hozzám. Nem volt dohá­nyom. Egy rám nézve idegen ember hozott szá­momra néhány szivart és cigarettát, pedig akkor már ő is csomagolt. Soha nem cigarettáztam, de ez alkalommal a cigaretta kimondhatatlan élve­zetet szerzett számomra. Beállt a vonat s beszál­lottunk. Este fél hétkor értünk Érsekújvárba. „Novy Zamki" kiáltotta a kalauz. Az őrszobára vittek. Éhesek voltunk, kérdeztük, a vasúti étterembe saját költségünkön mehetünk-e étkezni? A két kisérő katona a hadnagy elé vezetett ben­nünket, hol előadtuk kérésünket. Megengedte. Az étterembe katonai kíséret mellett vonultunk be. Ezt a pillanatot soha nem felejtem el. Akik jelen voltak, csaknem mind ismertek. Próbáltak hozzánk közelíteni. Sikertelenül. A harmadik asztaltól kiabáltak hozzánk magyarul, érdeklődve sorsunk iránt s mi vissza kiabáltunk, mintha egymáshoz beszélnénk az asztalnál. Igy adtuk tudtukra, hova megyünk. Fél tizenkettőkor bejárt a vonat, beszálltunk egy külön szakaszba. Itt morva őreink már nem is olyan nagyon vigyáztak ránk. Fegyvereiket maguk mellé fektették és csakhamar mély álomba merültek. Csak szemeink beszéltek. Intettünk a két katonára, jelezve, hogy mily könnyen szök­hetnénk meg. Nem tettük. Pedig csak az abla­kon keresztül kellett volna leereszkednünk a mozgó vonatról. De bíztunk ártatlanságunkban, hittük, hogy ugy is csakhamar eleresztenek s a magyar becsület még ezt a kínálkozó szökést sem engedte végre­hajtatni velünk. Hajnalban érkeztünk Pozsonyba, hol akkor az állomáson már a „Bratislava" felírás ékes­kedett. Reggel 6 órakor indult meg a szomorú menet a városba a gyönyörű Stefánia úton ke­resztül. Ott ismertük meg a csehül beszélő szere­csent. Egy ilyen „szerzet" állott őrt Frigyes főherceg palotája előtt. Kísérőnk nem tudta az utat s meglepetésünkre csehül szólott hozzá és az csehül felelt neki. Ekkor állapítottuk meg, hogy „a cseh nyelv a háború alatt annyira világnyelvvé lett, hogy még a színes csapatok is beszélik." Vittek bennünket a cseh igazság­ügyvivőhöz, onnan ismét a városházára. Ott be­csuktak. 14 nap múlva ismét összeszedtek és vittek a fogházba. E két hét alatt oly ételeket etettek velünk, amilyet én a disznóimnak sem szoktam adni. Mindig undorral fordultunk el az ételtől! Pedig mily éhesek voltunk! Családunk nem tudott hollétünkről semmit. Kerestek. Mikor a pozsonyi városházáról a fog­házba kisértek bennünket, az utcán egyszerre csak feleségemmel és az én jó barátommal, váro­sunk ref. lelkészével találkoztunk, akit azóta in contumaciam halálra ítéltek a csehek. Majd összeestünk a meglepetéstől. Pár szót szólhattunk csak, mert kísérőink nem engedtek beszólni. Jöttek utánunk. A fogházban sem engedték őket velünk beszélni, míg kihallgatásunk meg nem történik s így eredménytelenül tértek haza. De legalább tudták, hol vagyunk s néha ily módon juthattunk egy kevés tisztességes ételhez. A fog­házban tiz napig voltam egyes cellában s azután mint intelligens embert, irodai munkára alkal­maztak. Ekkor nekem már jobb dolgom volt. Nem ugy a többinek, kik tovább is zárkákban maradtak. Igazgatónk egy Kaviák Vendel nevű, tótból átvedlett cseh volt, árvamegyei ember. Bevonu­lásunkkor kijelentette, hogy ha csak egy szót is szólunk az új állami rend ellen, szigorú rendsza­bályokat alkalmaz velünk szemben. Nem akadá­lyozta meg azonban őt szigorú törvénytisztelete abban, hogy a részünkre kiutalt tésztalisztet el­cserélje a biró és ügyész urak „komisz" kenyér­lisztjével és megrövidítsen bennünket a nekünk járó húsadagokban olyként, hogy a biró, ügyész stb. urak abból fedezték hússzükségleteiket. Mily tésztákat ettünk! Ha az átok megfogta azo­kat az urakat, azóta már nincsenek az élők so­rában ! Conjunctura tisztviselőktől voltunk körül­véve, mindenki féltette bőrét, nem mert érde­künkben tenni senki semmit és mi szenvedtünk, tűrtünk, számoltuk a napokat, melyek oly rette­netes hosszúak voltak. Hányszor voltam a két­ségbeesés szólón! Családom távol, támasz nélkül és ón ott gyilkosok, rablók, gazemberek közt. Lelkiállapotom kétségbeejtőbb volt az ártatlanul elitélt, siralomházban utolsó perceit számláló rabónál. Ez tudja, mikor szabadul meg, a mi szabadulásunk bizonytalan volt. Vergődésemet kétségbeejtőbbé tette az enyéimet kisérő, féltő gond, hiszen ott meg harcok voltak. Napról­napra kaptunk híreket a magyarok jöveteléről, — mert magyaroknak véltük a vörös hadsereget, — kik bennünket meg fognak szabadítani. Csalá­dom hetekig pincében lakott az állandó bombá­zás és repülő tűz miatt s én tehetetlenül, fog­csikorgatva ültem szobámban.

Next