Esztergom, 1921 (26. évfolyam, 1-151. szám)
1921-07-24 / 85. szám
Megjelenik szerdán, szombaton és vasárnap. Előfizetési ára : Egy hónapra 10 K, vidékre 14 K. AC Q.1ÚTYÍ SÍT9 • hétköznap 80 fillér. Cö DLt&lll aid* vasárnap 1 korona. Egy: Főszerkesztő : Homor Imre. Felelős szerkesztő : Gábriel István. Kéziratok és előfizetések Lőrinc utca 5. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvnyomdájában. A POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP fl nándorfehérvári győzelem évfordulóján. Esztergom, 1921. július 24. Erre a forró júliusi napra ünnepet tervezett a Nemzeti Hadsereg és vele együtt a szenvedő nemzet minden hűséges fia, aki a dicsőséges magyar történelemből merít vigasztalást a jelenre és bizakodást a jövőre. A nándorfehérvári győzelem évfordulóján kívánják közölni minden alakulattal az országban: a pápa megengedte, hogy a magyar Nemzeti Hadsereg védőszentjéül válassza Kapisztrán Jánost, a törökverő Hunyadi János segítőtársát. Azonban a szerémségi Újlakon porladó hős harcra gyújtó, halált megvető szelleme megilletődve lebeg Csonkamagyarország felett, ahová most száll ki a július 26.-án életbelépő trianoni béke végrehajtását ellenőrző ántánt-bizottság. Az ünnepi évforduló hangulatába tehát belecsap a ma keserűsége, a nemzeti ideálokhoz emelkedő lelkekre ránehezül Trianon sújtó keze és a Himnusz áhítatos hangjaiba belevág az ántánt ránkszabadított balkáni disszonanciája. S mégis megpirongatnánk azt a kicsinyhitű idegent, aki mondani merné: magyar, mit lelkesedsz, mit tüzeled a testvéreidet, mit imádkozol történelmed sírjainál, mit hiszel és bizakodól akkor, amikor halálos ítéletedet mérik ki rád ?! Mert mi feltámadást hirdethetünk bátran a kereszt tövéből is, hiszen most is Trianon szégyenkezve pirul, ha Nándorfehérvárt emlegetjük. Pedig mi nem felejtjük el és nem vagyunk önzők, még csak nem is soviniszták, amikor emlegetjük, mert az a győzelem, amit a magyarok 1456. júliusában kivívtak Nándorfehérvárnál, az egész művelt világ ünnepe volt. Megemlegetjük Hunyadi Jánost, akit a nándorfehérvári győzelem 10-ik napján ragadott el a halál, miután Európát megszabadította a töröktől. Az a 60.000 alföldi magyar, akik mint a fergeteg rohantak Kapisztrán János keresztje után Nándorfehérvárra a pogány török ellen: jusson eszébe a világ mai hatalmasságainak ! A magyarok ezrei, akik „Jézus" szóval ajkukon hősi halált haltak az európai népek, a mai Nyugat kultúrájáért , jussanak eszükbe a trianoni béke szerzőinek. Különben a világ népei elfelejtették volna már, hogy mit jelent a déli harangszó? Igaz, hogy már közel k félezer esztendő suhant el a Nándorfehérvár falai alatt porladó magyar hősök felett és azóta újabb érdekek, modernebb álmok, önző céljaiknak inkább kedvező történelmi emlékek szőtték be a világhatalmak szivét, semhogy Magyarorság kulturális szerepének és jövő hivatásának mérlegelésénél ma is megemlékezzenek arról, hogy valamikor egész Európa naponta leborult Istene előtt a nándorfehérvári győzelem örömére. De amikor végrehajtani jönnek közénk és ellenőrizni akarják haldoklásunk lefolyását, nézzenek körül: itt a déli harangszónál a legkisebb faluban is imádkoznak a magyarok és a világért sem gondolnak a trianoni békére, hanem százszor inkább a nándorfehérvári diadalra! Tarka sorok. — Levél. — Kedves Turista Bácsi! Igazán sajnálom, hogy ígéretem dacára vasárnap délután nem kereshetem fel a kilátónál. Nem talán lustaságból cselekszem így, hiszen mindig nagyon boldog voltam, valahányszor a kilátó tövében a bársonyos pázsitra leheveredve kedves Turista Bácsi társaságában a madarak csacsogó lármáját hallgathattam, a százszorszép lepkék aranyos játszadozásában gyönyörködhettem és a mezei virágok üditő illatát szívhattam. Sajnos, most azonban mindezeknek vége. A rendőrkapitány bácsi a napokban kiadott hirdetményében elrendelte, hogy akinek a határban földje vagy munkája nincs, annak nem szabad a határban járnia. A jövőben hatósági engedély szükséges ahhoz, hogy az ember a határban, így azután az erdőben is, a réteken is, a mezőkön is, a kilátónál és a csergedező patakok mentén is kedve szerint kóborolhasson. Ezután a határ, mező, erdő ezernyi gyönyörűségét csak azok élvezhetik, akiknek a jó Isten földet adott. Pedig lássa kedves Turista Bácsi, én igazán nem tehetek róla, hogy a papám csak szegény közalkalmazott és hogy a jó Isten földet nem juttatott nekünk. Hiszen azért lehetünk mi becsületesek, ha szegények is vagyunk. No és talán azt tetszik gondolni, hogy ezután nem fognak lopni a határban ? Sose tessék hinni. Hiszen jól tudom, manapság nagyon sok a gazember, de hát szerény véleményem szerint a hatósági tilalom nem fogja megijeszteni ezeket. Azonban én nem értek a magasabb matematikához, hát így nem is szólhatok bővebben a tárgyhoz. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Petrograd. (A Revue des Deux Mondes cikkei.) II. A kályha körül. Mit mondjunk az emberekről, akikkel az utcán találkozunk? Ami legelőször szemünkbe ötlik: az életkedv teljes hiánya, az összeaszott és legyöngült lények sápadtsága. A sovány alakok lassan mozognak, zaj nélkül, mint félénk árnyak, akiket élénk szó, emeltebb hang összerezzent. Megdermedve hidegtől és a félelemtől magukba zárkóznak, susognak, inkább dadognak, mint beszélnek. Föltűnik az öltözet egyhangú szürkesége. Tiszta kalap, jó felöltő, rendes cipő kiált, mint a fényfolt a tussrajzban. Mindenki rongyokba öltözik. Katonai köpeny fedi a női vállakat. Nadrágot és szoknyát bútorhuzatokból és szövetekből szabtak. A vörös hadsereg katonái fagyapot posztó darabokkal takarják be a lábukat. Mások vászoncipőt hordanak s fekete ajour harisnyát zöld gyapjúszerekkel jól-rosszul áttüzdelve, vagy cipőt, amelyet maguk készítettek szőnyegdarabokból, kék, vörös és zöld asztalteritőkből s mindez tiz fok hidegben. A lábbeli! Ez Szovjetoroszország legkínosabb gondja. Első napon nagy esztelenséget követtek el, amiről meggyőződtem, mikor láttam, hogy a csodálkozó tekintetek miként szegeződnek át magas cipőmre. Még egy jellemző tünet: majd mindenki kis szánkót húz maga után, amelyen fát, burgonyát vagy kis gyermeket visznek. A kis szán minden kimenetnek szükségszerű velejárója. Kisérjük a halovány árnyakat házaikba, ahol tanyáznak. Ha van még Petrogradban ép, meleg és kényelmes lakás, azok pontos és teljes jegyzékét adhatom: a hires népbiztosok lakásai és a Szovjetház (ezelőtt Astoria-szálloda), a Zinovicffek, Badariffek és Lüknek téli rezidenciája. (Nyáron ez a társaság Berzabotnojóban tartózkodik, amely Nikolajevics Miklós nagyherceg tulajdona.) De, hogy mivé lettek a közönséges halandók lakásai, annak leírásától borzad a toll. A vízvezeték nem működik többé a házakban, ahol évek óta semmit nem javítottak. Vizet a földszinten, a mosóházban vagy a szomszédban merítenek. Az udvarra mindenféle szemetet dobtak. A csatornák elromlottak. A falak izzadnak a nedvességtől, penész és gomba jelentkezik, a tapéták rongyokban lógnak le. Többnyire egy szobában, a konyhában húzódik meg a család s a többi szobát eltorlaszolja. Kis öntöttvas kályhát helyeznek a konyhába, amelynek neve „bourgeoise". Ezen nyomorult kis kályha körül folyik az élet Szovjetoroszországban. Még ha mindennap volna mivel fűteni ezt a kályhát. De leggyakrabban a víz megfagy a hideg szobában. S ne gondolja senki, hogy ez a nyomorúság csak a burzsoázia* osztályrésze. A munkások lakásai még rosszabul festenek. A proletárok, kik a szép magánházakba költöztek, szintén nem ismerik a fényt és a meleget. Fáznak a fényes termekben, ahol a szőnyegek rongyokra tépve, a függönyök ruhává vedlettek, a régi bútorok eladva! A család a konyhába menekekül, a kályha köré telepszenek, amelyet baltával összevágott mahagóni bútorokkal és a könyvtár könyveivel fűtenek. A kályha köré csoportosított életből fogalmat alkothatunk a Lenin által fölszabadított emberiség boldogságáról. íme ez az üres szólamokkal dicsőített élet: a nyomorúság, a hideg, a sötétség élete. Petrogradban senkinek sem jut a boldogság, hogy kivilágított szobában lakhatik, csak a kiváltságosak kicsi számának, azoknak, akiknek villamos világításuk van s össze van kapcsolva az árammal, amely csak bolseviki házakat szolgál ki. Mások számára a legsötétebb téli hónapokban csak este héttől éjfélig vagy nyolctól tizig adnak áramot. S jaj azoknak, kiknek nincs villamos világításuk. Aranyért sem kap senki gyertyát, petróleumot. S amit szerezhet, azt is megtakarítja a kályha fűtésére. A szükség találékonyabbá tette az embereket Szovjetoroszországban. Mindenféle mécset találtak föl, az antik mécsekhez hasonlókat, amelyekbe bármely égő anyagot fölhasználnak, vazelint, petróleumot, olajat, benzint stb. A hatalom, amely ezt a haldokló várost nyomorgatja, zseniálisan kiokoskodta, hogyan neveljen passiv és minden ellenálló erőtől megfosztott nemzedéket. Kis kályhájának és piciny lámpájának gondjával elfoglalva, egészen beletemetkezve a fűtés, világítás és táplálkozás problémájába, Petrograd lakójának nem marad ideje és ereje, hogy a politikára gondoljon.