Esztergom és Vidéke, 1880 (2. évfolyam, 1-105. szám)
1880-11-21 / 94. szám
Esztergom, H.évfolyam Előfizetési ár : egész évre fél évre , évnegyedre 6 frt. — 1er. 3 . — Egyes szám: 8 kr.1 „ 50 ,. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendő!?. „ESZTERED! ÉS fIBÉRE" TÁRQYÁJA. Én csak az őszt szeretem. Maradhat a tavasz tőlem, Nem kívánom élveit, A tél dermeszt, a nyár pedig, Ok, a nyár, az úgy hevít, Miattam a fecske, gólya Ott maradhat keleten, Nem kell nekem dalos kerek, — Én csak az őszt szeretem! Szivem csak a hervadásban, Ebben érzi jól magát, Mikor a lomboly szediden Azt suttogja: „sírba hát!..“ Mikor a nap bágyadt fénye Megtörik a fellegen, Akkor él csak árva lelkem — Én csak az őszt szeretem ! A hervadó tájnak képe Bús telkemmel oly rokon, Oly örömmel elmereng az A lehulló lombokon Az is súgja, mit a lombok: „Lejátszottam szerepem, 94. szám. Városi és megyei érdekeink közlönye. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyílttól- petit soronként 30 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltétnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, J^ŐRINCZ-UTCZA ^6. SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Irodalmi ünnep. Csütörtökön a szentgyörgymevei temetőben megható és lélekemelő irodalmi ünnepnek voltunk tanúi. Amiért annyit küzdtünk és lelkesedtünk : Rumy Károly sírját emlékkővel jelöltük meg. Az irodalmi ünnep egészen lojális ünnep volt. A rendező püspök nem hívta meg rá se az Akadémiát, se a Kisfaludy-Társaságot, se a Petőfi-Társaságot. gosabb Magunk között folyt le. Pedig méltósáformát vészen az ünnep, áe néhány országos irodalmi tekintély is megjelen közöttünk. Most azonban már minden nézetünk idejét múlta, mert maga az ünnep egészen programmszerűen folyt le. Az első irodalmi ünnep volt ez városunkban. Szerény, zajtalan, de tiszteletreméltó. Egy sok érdemi s kevés méltatású írónak megbékült szelleme lebegett előttünk. Koszorús homlokkal, megdicsőült lélekkel. Városunk ez ünnepen elismerte, hogy tisztelettel adózik az irodalmi világnak. Hogy koszorút ad arra a sírra, melytől az egész ország koszorúja hiányzott eddig. És ez a tartalom nevezetessé teszi napot, emlékezetessé a sírkő felállítóját s tisza teltebbé Esztergom nevét, még Ahol az érdemeket egy jeltelen sírban haminczhárom év múlva is méltányolni tudják, ott van jövő s a jövőnek biztos erkölcsi alapja. Megvigasztalódva térjünk vissza a szentgyörgy mezei temetőből, melynek most már nincs egy fájó sebe, hanem egy megdicsőitett sirja s melyben már nem egy elfelejtett, hanem egy elismert iró porladozik. Kőrösy László: A kolozsvári botrányhoz. Hazai törvényeink a sajtót bilincsekbe sohasem verték. Az 1848 előtti kormány megkísérte ugyan a nemzetnek ezen életerőt elfojtani, de törekvése megtörött annak kitartásán s a censura, e százkarú polyp, mely már már nemzetiségünket akarta megfojtani, tehetetlenül roskadt össze önmagától. Az 1848. 18. tcz. Magyarországnak teljes sajtószabadságot biztosit, 1867-ben az alkotmány némi módosításokkal ugyan, de lényegében a 48-ki alapon lőn visszaállítva s mint ilyen elfogadta, sőt törvényerejére is emelte a sajtószabadságot, mint minden alkotmány egyedüli talpkövét, sine qua non-ját. Ezen álláspontra helyezkedünk, amidőn rövid czikkünket megírjuk. Ne vesse szemünkre senki, hogy dacára annak, hogy politikai orgánum nem vagyunk, mégis a politikába vágó üggyel foglalkozunk, mert a politikai élet határos a társadalmi élettel s a politikai életben előfordult események, sérelmek legtöbbször kihatnak a társadalomra is. Beteg az állam, amelynek társadalma beteg s viszont megszenvedi a társadalom az állam életfogyatkozásait, miseriáit. Egyik a másikra van kihatással, valamint hogy egyik a másik nélkül nem is képzelhető. Mi a társadalom érzelmeinek kifejezője vagyunk, a sajtószabadság pedig lényegében társadalmi szabadságjog. Ezzel illetékeségünket megállapítva, térjünk a tárgyhoz. Kolozsvárott botrányos esemény történt. Két német katonatiszt , kik azonban a közös osztrák-magyar hadseregnek is tagjai, korbáccsal és kifont karddal kezükben megtámadott egy lapszerkesztőt, egy volt országgyűlési képviselőt, csupán csak azért, mert ez embertelen eljárásukat nem helyeselte. Egy ember, vagy hát mondjuk kettő, fölébe tolta magát a törvénynek s arczába vágta a keztyűt az összes magyarországi sajtónak. Felvegyük-e ? ! Mit tehetünk mi szegények ? Mit vívhatunk ki szellemi fegyverekkel az anyagi tettlegességek ellenében s hová forduljunk segítségért, ha felsőbb illetékes fórumoknál sem találunk sérelmeinknek orvoslást. Hiszen a hadsereg nálunk valóságos nagyhatalom, status in statu. Ennek szabad az ország intentióival ellenkező irányokat követni, az ország polgárait, kiknek vagyonából tartja fenn magát, vak Oh, mi édes lesz a sírban.“ — Én csak az őszt szeretem ! Oh, ha látom, hogy peregnek A virágok szirmai, Szivemet úgy boldogítja, úgy hevíti valami... Hisz a rózsa hulló szirma Azt jelenti énnekem : Fehér lesz a szöghaj egykor — Én csak az őszt szeretem ! Fehér lesz a szöghaj egykor, Véget ér e fájdalom, Nem zokog a bánat árja Húrja vesztett fantomon. Nem dúl majd a vész viharja Megtört, néma keblemen, — Hervadásnak temetőjét, Én csak az őszt szeretem! Várkonyi Dezső. Vasárnap 1880. november 21 én ! A kályha mellett. „Hűvös, borongós őszi nap“. Annyira őszi , hogy lassanként már majd télinek is beválik. Az ember kezd egyre jobban húzódni a kályha mellé, s kezeit dörzsölve idézgeti magában a költőt :„Hol a boldogság mostanában ? — Barátságos meleg szobában ?“ ügy bizony ! Még egy pár darab fát a tűzre, azután húzzuk ide a kályha mellé "ezt a kényelmes nagy karosszéket, s belebámulva a lángokba, gombolygó pipafüst mellett, kezdjünk hozzá a merengéshez! Aki nem tud imádkozni, menjen a tengerre, tartja a közmondás. Én meg azt merem mondani, hogy aki nem tud ábrándozni, az üljön egy ilyen őszi estén a kályha mellé, s nézzen be hosszasan mereven a lángokba. A kellemes meleg folytán lassanként kéjes zsibbadás árad el a tagokon, a halk pattogással lobogó lángok szemlélete félálomba szenderít, a lélek öntudatlanul kezd szertecsapongni, s megkezdődik a „szellemi kérődzés“ mint egy blazirt ismerősöm nevezé azon állapotot, melyet a költő úgy fejez ki, hogy: „Múlt évek emlékén el-el borongok. “ Ábrándozzunk . . . Most két éve szintén így ültünk a tűz mellett, csakhogy akkor gondolataink nem a múlton, hanem a jövőn jártak. Nem is kályhában pattogott a tűz hanem az isten szabad ege alatt, a dobosi elhagyott temetőben. Éppen akkor jött a leverő hír, hogy mig fel nem váltanak, bizonytalan időre, itt kell maradnunk még ebben a sokszor megátkozott országban, a mélybe lelkesülés, a a mélybenzél nélkül, jöttünk. Azt hittük már az első napokban, hogy rövid idő múlva ismét ölelhetni fogjuk szeretteinket, s most a közeli viszontlátás örömei helyett újra előttünk álltak a sanyarú nélkülözések szomorú napjai, amelyekkel szemben keserves vigasztalás volt az a biztatás, hogy hát majd csak annak idején feltűzhetjük a „Kingsmedaillet.“ Lehangoltság uralgott az egész táborban, hallgatagon ültük körül a szitáló hideg őszi esőben az őrtüzeket, legfeljebb itt ott tört ki egyik másik elkeseredett ke- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. ‘TBjf