Esztergom és Vidéke, 1885 (7. évfolyam, 1-104. szám)

1885-01-01 / 1. szám

Esztergom VII. évfolyam. 1. szám. Csütörtök. 1885. január 1-én MbG.IRI.ENIK heten­k­int kétszer VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ÁR­P­.1.ORiZETF sí ei­ásiz évin........................................*■’ fél évre............................................... . ( lisg* «dérre........................................­ ». E­gyes szánt ara 7 kr. — kr­r.a Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: illető közlemények s<ü­ldendők. HIVAT­AL­OSHIRDETÉSEK: MAG­ÁNH­­RDETÉSER­I­V­A­T­A­L: 1 szótól 100 n­­ óig — fi­t 75 kr­.megállapodás szerint lehető 100— 200-ig 1 „ 50 ; 1 égj si lányosabb­an kííjiőltetnek.­­TÉR 2., 200—noo-ig 2 „ 25 „ . __ •tekések, a nyiltk­.ee szánt köz­ös reclamillisok intézendők. Bélyegi­íj ‘10 kr. NYU,TIER sora 20 k­r lm »ő 4P*»» SzÉP HIRDETÉSEK. Lapun­k­ :i hetedik évfolyam küszöbe előtt­ áll. Nem volt eddig hetenkint, kétszer megjelenő hírlap Esztergomban, mely hetedik esztendejét megérte volna. Az „Esztergom és Vidéke“ megérte. Megérte pedig állandó olvasó közönség­gel s kiváló irók és munkatársak köz­reműködésével. Semmiféle válság meg nem renditette, semmi változás meg nem változtatta. A hetedik esztendő küszöbén rövide­den felújítjuk azokat az elveket, me­lyeket törekvéseink alapjául vallunk. Társadalmi lap vagyunk. A politiká­val nem törődünk semmit, de a társa­dalmi élet tanulmányozása, megneme­­sítés­e s megél­én­kítése legfőbb hivatá­sunk. A­kik városunk újabb történetét is­merik, azok előtt nem lesz feltűnő ab­beli mondásunk, hogy Esztergom majd mindent a társadalomnak köszön. A tár­sadalom teremtő ereje s fen­tartó termé­szete városunk szellemi és anyagi vilá­gában után útfélen megnyilatkozik benlü­nket hivatásunk folytatásában meg­s erősít.­ A társadalmi erők összhangzó műkö­dése bizonyos tényezőkhöz van kapcsolva. Ezek a következők : nem szabad fele­kezeti meghasonlást s középkori szel­lemű üldözést helyeselni és gyakorolni. Vegyük az embereket emberségük s ne vallásuk szerint. De a vallást becsüljük meg emberségesen. Egyesületi czivódá­­soknak nem szabad táplálékot adni, h­a­nem­ a jó egyetértés nevében mindennemű viszályt el kell fojtani. Hatóság és hatóság között nem szabad hadi álla­potokat teremteni­ vagy végletes súr­lódásokat még inkább elmérgesíteni. Ezek a mi alapelveink, melyekhez hozzá­adjuk még a következőket. Az anyagi és szellemi jólét minden tisztes­séges fegyverével fogunk küzdeni Esz­tergom szebb jövőjéért a kevésbé kor­hadt nézetű fiatalabb generálióban, mely azonban megadja még a kor gyöngéinek is a köteles tiszteletet. ízlés, ambitió, m­unkakedv s kellő modern műveltség nélkül nem képze­lünk haladást. A haladás ezen facérai­nak hiányát azonban nem fogjuk koszo­rúval jutalmazni. A­mit megírunk azt lehetőleg élénken és formásan igyekszünk megírni, válto­zatos rovataink, érdekes vezérczikkeink, hasznos és tanulságos közleményeink, mulattató tárczáink által pedig külön bözni akarunk olyan vidéki lapoktól, melyek szánalmasan gyarló ismeretekkel, sőt stilisztikai botlásokkal szerkesztőd­nek. Lelkesedéssel és új erővel indulunk a hetedik esztendő szolgálatára. T. ol­vasóink rokonszenve és támogatása lesz legkedvesebb ajándékunk és jutalmunk. A szerkesztőség.* Az „Esztergom és Vidéke“ hetedik évfolyama betonként kétszer fog meg­jelenni. Az előfizetés ára nem változik. Az uj évfolyam legközelebbi száma már uj betű­készlettel ízlésesen és ta­karosan lesz kiállítva. Tetemes beruhá­zásaink azonban nem szolgáltatnak ürü­gyet a lap megdrágítására. Az uj kiadóhivatal átalában készsé­ges figyelemmel s lelkiism­eretes pon­t­­ossággal fogja az előfizető közönséget i­s szolgálni. A hátrálékok s az előfizetési dijak szives megküldését az első számhoz mel­lékelt utalvánnyal kéri a kiadóhivatal. (Az elmúlt esztendő története Esztergomban.) Kis városban ritkán születnek nagy események. Megyénk parányisága, vá­rosunk szerény hatásköre s a társadalmi élet kevés intelligentiája nem lepheti meg a világot nagy eseményekkel. De a boldogult esztendő friss sirbalma fölött visszatekinthetünk emlékezetesebb ajándékaira s fájdalmas veszteségeinkre. Visszapillantásunk, nekünk esztergomi­aknak, elég tanulságos lesz. Az elmúlt év legnevezetesebb aján­déka a Simor-muzeum. Egy nevezetes, művelődéstörténelmi fontossági­ intézet ez, mely a diprimás egyik legnagyobb szabású alkotása. Városunk a meggyarapo­dott katona­ság számára ideiglenes kaszárnyát emelt s azt meg is nyitotta. A reáliskola állami segélyben része­sült s így városi kultúránk egyik hat­hatós tényezője biztosítva van. Legnevezetesebb gazdasági mozgal­munk a párkányi eke- és arató-verseny volt, mely tanulságos voltánál fogva a múlt év naplójában páratlan. Egyesületi életünkben vezérszerepet játszott a dal- és zenekedvelő-egyesület, mely estélyei és hangversenyei, egyházi énekei és gyász­dalai által mindig ki­tünően érvényesült. Ide sorolhatjuk a Bellovits-estélyt is, mely az elismerés valódi ünnepe volt. Kaszinónk egy előkelő Széchenyi-Ün­­nepélyt rendezett. A tisztikar, mint a helyi társadalom egy uj factora, cykli­­kus estélyekkel kötelezte le tár­sadalmunkat. A Sétahangversenyei és műkedvelői estélyei felfrissítették társa­dalmi életünket. A színművészet valódi apostolait Kre­­csányi Ignácz vezette be. Olyan előa­dások s olyan érák voltak akkor napi­renden, melyekhez hasonlók még nem ismétlődtek Esztergomban. A hazafiság, a jó ízlés s a művészet gyönyörének fejlesztése a múlt évi színi saison leg­nemesebb gyümölcsei voltak. Igen lélekemelő ünnepély volt Bátor­ Schulz Bódog honvéd tábornok születése nyolczvan esztendős évfordulójának lel­kes megünneplése. De Farkas József gazdatiszt félszázados érdemeinek elis­merése és Feichtinger János kanonok aranymiséje is a lezajlott év legkegyele­­sebb epizódjaihoz tartozott. A farsangi világ tizenöt kitünően sikerült vigalommal elevenítette meg a téli életet. A képviselőválasztás szenvedélyesen folyt le s egy időre még a társadalmi élet harmóniáját is megrendítette. Ugyancsak a múlt év ajándéka a csendőrség, melynek működésével me­­gyeszerte meg van elégedve a figyel­mes közönség. És most emlékezzünk meg azokról a veszteségekről, melyek a letűnt év em­lékéhez fűződnek. Halottaink : Szabó József püspök, Sey­­ler Károly főszékesegyházi karnagy és zeneköltő, Appel Nándor lovag ezredes, Ferenczy Jákó kiérdemelt főgymnasiumi igazgató, dr. Hoffmann Vilmos egyik legjelesebb orvosunk, Doszáth káptalani Látlak megint !... Szivem, miként tavasz-mező Az éltető meleg sugárt, Egy édes mosolyoddal, —• c*y­epedve, búslakodva várj! Oh jer, ölelj meg Édesen, Ha szived szivemen pihen, Felejtem, h­ogy a tél milyen kegyetlen, zordul bánt velem!... n. Mióta tőled elszakadtam, Az örömet csak hírből ismerem, Ha sokszor elbolyongva útban , mások sorsán irigykedtem én. S mit hosszan, lassan elfeledtem , mint soha sem reméltem, újra mind... — Csak egy órája, hogy tanítasz — Mint egykor,­­már is úgy tudom megint! (Budapest, 1882.) FÖLDVÁRY ISTVÁN. elílit a sóz* mzc^tözt. — Rajz. — Megdöbbentő, földig sújtó volt az a fáj­dalom, mit Győrffy Nagy István érzett, mi­dőn neje koszorúkkal fedett koporsója előtt állott. Merev, hideg, mozdulatlan volt, mint egy kős­odor. úgy szeretett volna sírni ke­servesen, úgy szerette volna könnyekbe ön­teni zsibbasztó fájdalmát, de szive meg volt dermedve, szemeibe nem jött egyetlen köny­­csepp sem. Pedig úgy hasogatta szivét az a bús melódia, mellyel a kórus halottjától elbucsúztatta. A fák lombjai közt őszi szellő sirdogált, mintha ez is siratni akarná az Ő sírba szálló boldogságát s fönn a komor ólmos felhők közelében a varjak sötét tá­bora hangoztató: kár-kár! S amint szemeit mereven rászegezte, eltompult lelke előtt, mely mitsem tudott többé ami körülötte történik, elvonult élete boldogságának rövid története. Öt évet töltöttek el együtt. S ez öt év alatt fényes boldogságát a bánatnak még csak bárányfelhője sem zavarta, úgy szerették egymást, olyan forrón, olyan végtelenül, mint ahogy csak két tiszta lélek szeretni képes. S midőn a nő egy gyermeknek, egy rózsás arczú, aranyfürtű leánynak adott éle­tet nem volt többé semmi hiánya az ő bol­dogságuknak. Ebben a picziny lényben ol­vadt össze szivük és lelkük, ebben picziny lényben nyert újabb tápot szerelmük a lángja, mely lobogott tiszta fényben, mint­ az örök tiiz. És minthogy dúsgazdagok vol­­­tak, még csak anyagi gondok sora zavarták a boldogságukat. Nem, nem ! nem lehet máskép ; az égben irigyelték meg, hogy lenn a siralom völgyé­­­­ben ennyi boldogság lakozhassék, s az an­­­­gyarok magukhoz szorították a föld legsze­r­retettebb lényét. S ezért Ion mindennek a , nagy, nagy boldogságnak vége ! A kórus abba­hagyta a­ bús gyászdalt, a pap beszentelte a halottat és a gyászme­net megindult. A boldogtalan férj kezénél vezetve szerel­mük gyümölcsét, 4 éves kis Angyalkáját, követte a koporsót. Arcza sápadt volt,hideg, megdöbbentő nyugalom ült rajta. Hej ha valaki a szivébe láthatott volna ! Mily iszo­nyú kínok, mily szörnyű gyötrelmek tépdes­­ték azt rongyfoszlányokká. De erős férfi volt s nem mutatta mit szenved. Csak mikor a sirba eresztették le a ko­porsót s a kemény, fagyos rögök dübörögve zuhantak a koporsóra, tört meg a nagy tagbaszakadt ember ereje. Egy velőt rázó kiáltást hallatott, mintha szive húrjai ketté szakadtak volna s aztán eszméletlenül ro­gyott a fagyos, havas földre... * „Hát a mint a szegény pity-poty ha­lász nagy szomorúan odaér a tóhoz, látja „ám, hogy a tó ugyancsak háborog, hull a „villám bele és körülötte, úgy hogy sze­gény Pity-poty alig bírta kikerülni, ha­­„nem azért csak elmondta : — Hallod-e ponty ? Az a Ringy-Rongy, Az én feleségem Mindig pöröl vélem ! „Erre nagy dörgés és vihar közt előjött „a ponty, az elátkozott herczeg s kérdezé : „ — Hát mit akar már megint a te fele­séged ? „ — Isten szeretne lenni, —felelt „Pinty­­ponty. „—Eredj haza, — mondja a ponty, m­eg­­„találod az ürge-lyukban. „ügy is volt, az ürgelyukból lett csá­szári palota eltűnt, de el ára a h­alászné­­„ból lett császárné is, kiből ismét a régi „Ringy-rongy lett s a piszkos ürgelyuk­­­ban tisztogatott egy pár sovány kárászt és „tán még most is tisztogatná, ha azóta régen „meg nem halt volna.“ A kis Angyélka gyermekies örömmel tap­sikolta össze két kis kacsóját mikor édes­apja a nagyravágyó halászné meséjét befe­jezte. Szegény kis Angyélka betegen feküdt ágyacskájában. Anyja temetésén kötötte meg magát. Győrffy Nagy István pedig ott ül éjjel-nappal Angyalkája ágyánál s mondogat neki vig meséket, hogy a kis beteg ezüst kaczagásba tör ki. Ágya előtt egy kis asz­talra a legczifrább s legdrágább játékszerek vannak felhalmozva, de ő rájuk sem néz, ha nem­ kis karjával átfonja a puskája nyakát és súgva kéri, hogy meséljen még neki a Rigó királyról, a Három kígyó levélről meg a Rózsapiroskáról. A kis beteget óránként két orvos látogatja, kik aggódva látják, mint válik komolyabbá a kis Angyalka állapota. Fölismerték a bajt. Diphteritis volt. Angyélka óráról órára gyöngébb is A forró láz vett rajta erőt. Az orvosok nem tágítottak többé ágyától. Az apa ki sejteni kezdte leányának hely­zetét, egész vagyonát oda­ígérte az orvo­soknak, ha megmentik az Ő egyetlem kin­csét. Majd meg odaborult lányk­ija fülecs­kéjéhez és pajzán hangosan dúdolgatta a fülébe! : Hallod-e ponty ? Az a Ringy-rongy, f Ad\

Next