Esztergom és Vidéke, 1892 (14. évfolyam, 1-105. szám)
1892-09-18 / 76. szám
#~ — — — - -• városi és megyei érdekeink közlönye* i nnr.- + n^„ # MEGJELENIK NETENKINT KÉTSZER: ° . . HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól lap szóig 75 kr, 100-% , PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, •461 ^ 1 f" ^^{^ * " * 95 ELŐFIZETÉSI ÁR: hová a lap szellemi részét iHető közlemények küldendők. r * S J Egész évre - - - - 6 frt: — kr. \ , _ _ A—TM""' . _ _ . MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab Fel évre - 3 frt - H KIADÓ-HIVATALban közöltetnek. Negyed évre l frt 50 kr. SZÉCHENYI TÉR 332, * — % Egy Szám ára 7 kr. hová a lap hivatalos és magán hirdetései, a nyüttérbe szánt közle- NYILTTER sora 20 kr. f Z a háromszínű, zászló Jaj de szépen leng, lobog! & Amerre a szabadság van, I Arra vigyük, Magyarok ! Megsúgja azt Kossuth Lajos, Merre van a szabadság ! Áldd meg, Istenéül ! ~A Áldd meg, áldd meg a hazát! Nem tudják azt a magyarról, Hol és mire született; A szabadság teremtette Ezt a hősi nemzetet. Istenünk a szabadság! ezt Nem veheti senki el ! De ha templomát Megcsúfoljuk, ő hagy el. Amikor mi imádkozunk, Az idegen ránk kiált: Ne beszéljünk Istenünkkel, Hagyjuk abba az imát. A portánkon, templomunkban így beszélnek mi velünk. Hallgasdd, hallgasdd meg Panaszunkat, Istenünk! Nem merünk az idegennek Szép szóval se szólani, Mert saját testvéreink is Késsel várnak odaki; Szent papodat, Kossuth Lajost Megtisztelni nem szabad ! Csak parancs szerint Hajlonghat a szolgahad. „ ŐSZI SZÉLNEK • • • ŐSZI szélnek sóhajtása $&|^BÚsan reszket át — a tájon... t Édes anyám keblén nyugszom, S úgy hallik a zokogásom. őszi napnak hágyadt fénye Halvány arczom' csókolgatja... Édes anyám, édes szava Sajgó szivem' ápolgatja, ... Ne vigasztalj, édes anyám, Hullass inkább egy-két könnyet; Dalom régi, vidám hangja Úgyse jön már vissza többet! Hisz, amely a siron tenyész, Szomorú még a fűszál is ! .. . S a letarolt, őszi tájon Búsan zeng a kis madár is! PERÉNYI KÁLMÁN: Kinek tiszta szive vagyon, Jöjjön össze mi velünk, És mondja el imádságát. Hallgasd meg, nagy Istenünk! E hazában a fűszál is Ezt susogja: szabadság! Áldd meg Kossuthot, S nagy lelkével a hazát! PAP ZOLTÁN: ———— — — —— — ——.. . irámyek, előfizetési pénzek és reklamálok intézendők. A felekezet és egy politikai táboré, hanem az egész országé egyaránt. Forduljunk azután Turin felé s kérjük le a magyarok Istenének szent áldását a dicső aggastyánra, a ki nemzetének hőse, apostola és vértanúja volt egyszerre. Küldjünk áldást A szent remete utolsó állomására, hogy még sokáig tündököljön fölöttünk és nagy szive dobogását még nagyon sokáig hallja az ország. KOSSUTH LAJOS, Esztergom, szept. 17. (K. dr.) Elemi erővel tör ki országszerte a kilencven esztendős Kossuth dicsősége. Ahol el akarták földelni ezt a lángot, ott keresztül halolt a hazafiatlanság szennyes rétegein, megvilágította a halhatatlanságot és megégette a hálátlan Kossuthról beszél gyászmagyarokat, ma az egész ország, az egész világ. Sok fényes oszlopa van az országunk dicsőségének, de Kossuthnál fényesebb nincsen. Neki köszönhetjük szabadságunkat. És ő számkivetést kapott érte. Neki köszönhetjük nagyságunkat. külföldi város csöndes lakója. És ő egy De az ír neve, az ő eszméi most is gyújtanak. Nincsen idehaza és mégis itt van mindenütt. Nagyságának titkát Eötvös báró fejti meg a következő gondolattal : (Valóban nagy csak az lehet, ki a népet lelkesítve emelni tudja. Ki saját nagyságát a népnek alázatos hódolatában keresi s oda törekszik, hogy azokat, kik felett uralkodik, félni tanitsa, soha valóban dicső állásra jutni nem fog. Gyáva nép nem azon anyag, melylyel dicső dolgokat kivihetünk.» Kossuth nemzete nak, törvényeinek es meghódol királyáde nem a zsarnokoknak, lángoszlopainak. A nagy szabadsághős bátor nemzetet nevelt, mert bátorságára épített. Bátor ez a nemzet most is és az fog maradni örökké. A Kossuth-kultusz fénye a nemzetre sugárzik vissza. Mondd meg, hogy kivel társalogsz s én megmondom, hogy ki vagy — ezt tartja a franczia közmondás, mely magára a nemzetre is alkalmazható. Nézzünk csak körül, hogy ki népszerű a mi körünkben és ítéletet hozhatunk az egész nép becséről. Amíg olyan ideáljaink lesznek, mint Árpád, szt. István, szt. László, Nagy Lajos, Hunyady János, Hunyady Mátyás, Rákóczy Ferencz, Petőfi Sándor és Kossuth Lajos, addig a poklok kapui rajtunk erőt nem vesznek, mert van még lelkesedésünknek teremtő lángja és tartós tüze. Dicsőíttessék meg az ő nagy neve. Egyformán nagy ő a mi szivünkben s a történetben. «Nem azok, kik valami nagyot tettek, de akik valami nagyot képviselnek, foglalják el az első helyeket a történetben” — mondja egy nagy magyar gondolkodó. Ünnepeljük a legdicsőségesebb magyart felekezeti s politikai különbségek nélkül. Mert Kossuth nem egy vallás Kossuth-utcza Esztergomban. Esztergom, szept. 17. (k. 1.) Esztergom városának is meg kell jelölnie a jövő számára Kossuthkultuszát. Alig van már város széles az országban, hol a század legnagyobb magyarjának s az összes magyar szabadságharczok legmagasztosabb hősének és vértanújának nyilvános emléke nem volna. Budapest csak néhány nap előtt határozta el, hogy történeti nevet ád a Hatvani-utczának s elkereszteli a főváros egyik legforgalmasabb utczáját Kossuthhczának. Van Esztergomnak is egy utczája, a legszebbik, melyet még a vasut-korszak előtt, a szekerezés századában, Budauczának kereszteltek. Ez az elnevezés mindig visszamaradottságunkra emlékeztet. Arra az időre, mikor még országutakon utaztunk, kátyolos, poros országutakon, nyikorgó szekereken, káromkodó kocsisokkal, kínlódó lovakkal és életre-halálra elszánt utasokkal, akik előbb az egész rokonságtól megható bucsut vettek, mielőtt a bizonytalan - írta: MUNKÁCSY KÁLMÁN. -I. Szerelmes volt bele az egész fürdőtelep férfi népsége. Mikor estefelé a szokott órában megcsillant az esplanade-on ismerős aranyszínű selyemruhája, amely mint valami finom verésű vért tapadt formás testére, egyszerre odahagyta mindenki a terrászon a Journalját, piccolóját, kávéslányát és utána iramodott a szétfolyó, gyönge heliotróp illatnak, mint a kopók a vadszimatnak. Elől a telivérek , a fővárosi flaneurök, büszkén felszegzett fejjel közömbösen fütyörészve, hátul el-el maradozva, töprengve — habozva a félénk vidéki paraszt — gavallérok. Aki valami úton módon be tudott mutatkozni neki, el nem engedte ilyenkor, hogy egy-két alamizsnaszavat ki ne kolduljon kicsi, durczás ajkairól. Közöttük magam is. A szép rejtélyes asszony bolondja voltunk valamennyien. Mert szép, rejtélyes asszony volt valóban, feltűnő megjelenés, aki mellett senki sem ment el közömbösen. Szemében — zöld volt inkább, mint szürke — néha szenvedélyes félelmes tűz lobogott, de a másik pillanatban üres, semmitmondó volt a tekintete megint. Néha szinte zavarba hozta az embert, merész, merev, fürkésző nézésével, néha lesütött szemmel, szemérmesen, mint valami Gretchen, suhant el a falak mellett. Karcsú termete volt, felséges nyaka, domború melle, sajátos fejtartása leginkább a galambokéra emlékeztetett. Bizonytalan, ringó járással, kissé tánczolva járt, mint a kis, kaczér yachtok odakünn a kék tavon. És mindég aggályosan sietett, mintha félne, futna valaki elöl. Sohasem mutatkozott a férje nélkül. A magas, termetű erős vállú, bivalynyakú ember folytonosan kisérte nehéz otromba lépéseivel. Ez a hollandi származású, sárgaarczú szűkszavú kalmár pompásan odaillett volna valami havannai gyarmatra félelmes, kegyetlen rabszolga-felügyelőnek. Az asszonyka ügyes, szellemes társalgó volt, ha nagy néha rászánta magát egy kis csevegésre. De többnyire mikor a legélénkebben beszélgettünk, egyszerre fölkapta fejét, összeszorította kis ajkait, elhallgatott és a legszárazabb sértően lakonikus válaszoknál egyebet sem lehetett többé kivenni belőle. Különösen megmaradt emlékezetemben kétszer a viselkedése. Egyszer a parti homokban sétálva láttam, mikor alkalmasint valami hirtelen gondolattól megkapva, felkapta ruháját és leszaladt a digueről a tóhoz. Türelmetlenül, izgatottan festette ki fehér karjait a sok, szoros ruhaujjából, azután belemártotta a jéghideg vízbe. Valami olyan csodálatos kéjérzés, olyan érthetetlen elragadtatást láttam ekkor elváltozott arczán, hogy szinte megdöbbentem tőle. Máskor meg egy borús hétfő reggelen valahogy az üres plébániatemplomba tévedve, a Mária-oltár előtt pillantottam meg. Nem is térdelt, feküdt inkább a hideg kövön. Oly teljes odaadással, oly rajogó kétségbeeséssel imádkozott, mereven összekulcsolva kezeit, ahogy csak nagy bűnösök, vagy fanatikusok imádkozhatnak. Szeszélyes volt egyszóval, mint minden asszony, de százszor szeszélyesebb valamennyinél, akit eddig ismertem. Mindég azokat a tüllruhás barometer-ballerinákat hozta az eszembe, akik szoknyájának színe az időjárás szerint változik. Ez az asszony is épen úgy változtatta színeit. Egy forró júliusi napon együtt üldögéltünk a terrászon. Theát rendelt magának és mohón lenyelte az első kanalat a gőzölgő italból. Persze megégette a száját vele. Szinte illetlen ingerültséggel hozatott erre a pinczérrel egy szelet fagylaltot. Azt beleöntötte a theába akkor azután ízlett neki a fura keverék. Ilyen forró theába öntött fagylalt volt maga is. Az érzéki, szenvedélyes szláv asszony keveredett össze lényében a halvérű, puha, érzéki német hajadonnal. Vagy Isten tudja, micsoda race ? Talány volt, valóban illatos, szép, komplikált talány, akit egyikünk sem tudott megfejteni. A legfelsőbb miniszteri titkár, a mi londoni divatképünk, mikor már nagyon elkeseredett hosszú, eredménytelen udvarlásán, egyszer keserűen kifakadt. — Ugyancsak tartja magát ez a kalmárasszony ! No pedig az anyja nem volt ilyen válogatós. Nem akartam kérdezni, ki volt az anyja. Sejtettem. Később meg is tudtam bizonyosan. II. A legfelsőbb miniszteri titkárnak igaza volt. Zeljesék, akik eddig az esplanade-ot kivéve sehol sem mutatkoztak, megjelentek a nagy jótékonyczélű estélyen a kaszinóban. A villámlámpák fehér, enyhe világítása meglepően kiemelte az üde, fiatal asszony szépségét. Egy szín, széles redőkbe vont fehér krepp ruhát viselt, de az állig érő, magas derék, amely kendőszerültetéssel volt szabva, valami olyan csodálatos, ügyes ravaszsággal volt megalkotva, hogy jobban izgatta az embert a legmerészebb kivágásnál. Ékszer nem volt rajta semmi, csak a görcsösen összefont hajába egy duzzadt levelű buja vizirózsát tűzött A férj szótlanul, mogorván sétálgatott a melléktermékben ódivatú, térdetverő szalon-