Esztergom és Vidéke, 1910 (32. évfolyam, 1-100. szám)

1910-01-01 / 1. szám

Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. .. Előfizetési árak : Egész évre . .12 kor. Negyed évre. .3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér. Nyilttér sora 60 fillér. Felelős szerkesztő : D­R PROKOPP GYULA Laptulajdonos kiadók : Dí. Prokopp Gpla és Brenner Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyilt terek és hirdetések küldendők.) Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485­ szám. Kéziratot nem adunk vissza. Uj esztendő. Kicsiny határa van az emberélet­nek és igy a pusztulásnak biztos tudata uj év napján bizonyos szellemi mér­legkészítésre, a lehangolásnak erre a szomorú gondolatkörére kénysze­rít. Hiszen oly kevés ember vál­totta, tudta beváltani az új évhez fűzött reményeket és tudta elvégezni azt a munkát, amit magának kitűzött. Még a kötelesség­teljesítésnek olyan klasszikus férfia is, aminő Arany Já­nos, epilógusában bánatos meren­géssel énekli, mily keveset tudott végezni abból, amit maga elé kitű­zött. És minél nagyobb kötelesség­érzet lakik az emberben, annál na­gyobb örvény tátong a teljesített munka és füstbe ment szándékok között. Új év táji melankóliánk eb­ből a körülményből fakad,­de még másból is. Minden esztendővel fogy erőnk, lanyhul energiánk s aki élte delelőjén túl van, az, ha a Gond­viseléstől hozzárendelt­ben nem talál örömet — környezet­magából a csendes resignációt érleli meg—­uj év napján. Ám még­se ezek az érzelmek köszöntsenek reánk uj év reggelén. Boldog ember, aki e na­pon reménykedve tekint a nagy bi­zonytalanság felé s mi, akik a köz­javat szolgáljuk e helyen, minden­esetre a reménykedésnek, a hitnek és bizalomnak érzelmeit kell hir­detnünk. Mert nemzet, mely a maga rendeltetésében nem bízik s aspirá­cióihoz minden esetleges nehézsé­gek közepette nem ragaszkodik — már el van veszve. Azért a közélet borús jelenségei se rombolják össze nemzeti aspirá­ciónkat. Soha máskor, mint a ki­fürkészhetetlen jövő felé merengés napján, uj­évkor nem érezzük job­ban s ne hirdessük lelkesebben, hogy „megvirrad még valaha". Hukidi­ses mondja egy helyi, hogy nem erősített várfalak és épületek, de a benne élő férfiak teszik az államot. Azért, ha nemzeti intézményeinket megrombolja is a sújtó végzet, ápoljuk a nemzet fiaiban a csüg­gedhetetlen és szilárd hazaszeretet érzelmét s a mainál ragyogóbb, bol­dogabb uj esztendő ránk köszönt. Nemcsak a mi szeretett kis ha­zánkban, hanem egész Európában uj társadalom­alakító jelszavak és irányok söpörnek végig. Minden korszaknak meg voltak a maga esz­meáramlatai s a társadalom még akkor is előre jutott, mikor véres forradalmak árán arattak diadalt az emberiséget megváltani hivatott új jelszavak. Mit féljünk ma az osz­tályharctól, mikor ezeket a kultúra fegyverével vívják ? Hiszen a nap­jainkban mutatkozó osztályharcnak jelszavai voltaképen a kultúra haj­tása. És bizonyos, hogy ha a kul­túra a legszélesebb területen meg­cselekszi a maga embernevelő, em­berjavító hivatását, ledőlnek az osz­tályharc Jeric­ó falai és széthull­nak az osztályharc kiáltó és meg­valósíthatatlan szélsőségei. Kinek ne lenne ez leghőbb kívánsága, akinek lelkében a család és tulajdon­a a két nagy eszmény, egész tiszta­ságában él ? Mit hozol uj esztendő? Hozod-e a békesség olajágát, a "nemzetnek hi­tet és kitartást? Az egyénnek bol­ydogulást s hozod e vájjon a nem­zet egészének a leghőbb jót, a bé­két. Azt az áhított helyzetet, mely­ben köz és magán tevékenység egyet cselekedhet, a haza javát és boldo­gulását. Bizva-bizunk, hogy az em­beriség javára, fejlődésére az elkö­vetkező uj esztendő a legfőbb jót hozza, jó napokat, sikereket és mindezeknek alapját, a jó egészsé­get — melyet ekként a boldog uj esztendővel olvasóinknak tiszta szív­ből kívánunk.­ „Esztergom­ és Vidék" tárcája »]jahori rózsa" c. ope­­­retteből. Enyd éneke: I. Visszazsong egy szent tavasznak álma: Gyöngyvirágos, hófehér mese; Te voltál a legenda királya . . . Nem feledheted el azt te se! Kékbabos ruhámba' voltam akkor, Ki-kilátszott csipkés házikám . . . És mert téged nem gyötört az agg kor: Megcsókoltál engem, kis zsivány. S­ visszacseng e csacska csók, mint álom . . . Én csak nyolcz még s te már tizenhárom! R[efraine : Csendes, holdas esték Álmodó azúrja . . . Néha megreszket még Tört violák húrja ; Néha visszajönnek Régen elsírt könnyek : Néha visszajárnak Régen elszállt árnyak ; 5 holt virágok lelkét Néha visszavárom . . . Mikor én csak nyolc még S te már tizenhárom! II. Csókokból szőtt hófehér legendát Elfeledted volna már talán ? Szent tavaszból bánatosan cseng át. Könnyezem még most is lágy dalán. Ránkborult az este bús sötétje . . . Esküdöztél, hogy sírig szeretsz ! Néztünk a hold borostyán szemébe ... Oh, talán te mindent elfeledsz? Könnyező szemed még most is látom . . . Én csak nyolc még s te már tizenhárom. Refraine: III. Szent tavaszból visszajáró képek: Rózsabontó, szőke délután. Oh, ti édes lepkekergetések . Hogy futottunk mindig egy után.­ Szarkaláb, pipacs — diszes csokorba . . . Együtt téptük a puszták ölén. Az­ átnések innen abba korba­n jelennek nyirkos, bús ködén, • akkor, nem találom . . . még s te már tizenhárom ! gyakran irod, kincse volt . ••Én papírod 'ága folt! •jl még én, Mert szivem feledni nem tanult. Itt a poiit a halk legenda végén, Vissza-nem-jő többé az a múlt! Vissza-nem-jő, mindhiába várom ... Én csak nyolc még s te már tizenhárom ! Ref­rain­e : Drozdy Győző. Új idők. Irta: Drozdy Győző. Egy nagyon teljes, produktív és nagy esztendőnek lett vége tegnap este a csendes és diserét szilvesz­­­teri idillekben. Ennek konstatálása ugyan vékony bölcseség, mert hi­szen, minden Gergely-szisztémájú kalandárium megállapít ennyit. Ha­nem, hogy az 1909. esztendőt pro­duktív és nagy esztendőnek merjük nevezni: ebben nem a nekrolog­irai jóakarat vezeti tollunkat. Mert bizonyos, hogy ezen évben az agyonemlegetett hegyek vajúdása nem volt meddő. Nagyon sok, év­ezredeken keresztül obligát egér született és nagyon sok új remény­től terhes még az Idő méhe. Ha kultúrkrónikát írnánk, nagyon sok nevet kellene lejegyeznünk, melyek örökké megmaradnak. Ejnye, egy afforizma tolakodik tollam hegyére. Lejegyzem: Az Idő örökké fogy és sohasem lesz keve­sebb belőle. Midőn ezen paradox­igazságon végigtekintek, a fogyó időn valami nagyon kedves megál­lapítani valót találok. S ez, hogy az emberiség, melyet ezerféle stílus tört bele cikornyáiba, természetesebb, igazabb, valószínűbb kezd lenni. ganda Ma­rci- írta: Kasza Vilmos. A falu, mint egy hosszú felkiáltójel nyújtózkodik végig a poros országút men­tén.­ Az utolsó ház után következik egy kis üresség, az üresség után pedig ott gubbaszt a cigánytanya , akárcsak a punk­tum a felkiáltójel után. A cigánytanya a falu végén húzódik meg szerényen, szél­től védett part alatt. A füstös putrik oda vannak biggyesztve a sárga agyagos part alá, akárcsak a parti fecske fészkei vol­nának. A madárvilágban is szerepel a társadalmi rangfokozat. A bíborpiros to­kájú fekete frakkban járó füsti fecskének már egy ranggal feljebb : ő a lakóházak ereszeit foglalja le sárpalotája számára ; a fakószürke nyakkendős parti fecskének pedig a szakadozott part alatt van a jussa, épen, mint a szegény ütött-kopott vályog­vető cigánynak. A cigány nemzet elitje a hangász­­ urak, le is nézik a szegény sártipró cigányt, mintha ők nem is abból a Fáraó nem­zetségből származtak volna, mint a sze­gény vályogvető cigány. Még a legragyá­sabb kontrás is a templomtorony legma­gasabb csücskéjéről tekint le a faluvégi atyafiakra. Míg a faluvégi atyafi kezével, lábával dagasztja naphosszat a sárga anyaföldet, a „művis" nemzedék a hátát pirítja nap­­hosszat a hűs fák alatt. Akárhogyan ko­rog is a gyomruk, mégis csak „művis" -urak ők. A faluvégi cigánysátor előtt áll egy bo­zontos purdé. A sár úgy rászáradt már hetek óta dióverő lábszárára, hogy bárki is jófajta kordován csizmának nézhetné. Az öreg dade, meg a többi rajkók mélyen húzzák meg a lóbőrt a füstös vacokban, mint az ürgefiak egymáson keresztül-kasul heverve az egyetlen szalmazsákon. Marci, a legidősebb, a legfeketébb, mint a gyík surrant ki észrevétlenül a fészekből, mert érzékeny fülei meghallották a kedves, bű­bájos hangokat, melyeket elterelt a reggeli szellő a távolabb fekvő faluból. A bíborszínű hajnal még küszködött a sötétséggel. Az eresz alján a fészekből ki-ki dugja pirostokás okos fejecskéjét az­ a nyókfecske, úgy el­csicsereg, úgy el­gügyörész. Ez nála még csak a stimmelés. Mikor a nap első sugarát oda löveli a

Next