Esztergom és Vidéke, 1917 (39. évfolyam, 1-96. szám)

1917-01-06 / 1. szám

Esztergom, 1917 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ­­­LŐFIZETÉS ÉS HIRDETÉSI DÍJAK STB. KÜL­DENDŐK XXXIX. évfolyam I. szám POLITIKAI és TÁRSADA­LMILPIR FELELŐS SZERKESZTŐ: FŐMU­N­KATÁRS : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR KŐRÖSY LÁSZLÓ. Szombat, Január 6 .<­I < KIADÓ ULAJDONOSO : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: M­IDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. I ELŐFIZETÉSI ÁRA:*: : * EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K­EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR, 1 MUILTÉR SORA 50 FILLÉR. A HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Híres város. A mintaszerű berendezésű Miskolc városáról már volt al­kalmunk lapunk miskolci barát­jától érdekes ismertetést közöl­nünk. De, hogy azóta milyen híres várossá vált Miskolc, azt már a „Zeit“ c. bécsi népsze­rű napilap bizonyítja. — A­ napokban bejártam Ma­gyarországot — írta a tudósító. — Igen sok helyütt nemcsak rendkívüli drágaságot, hanem még rendkívülibb zavarokat vettem észre a piac­okon. Több városban azt tapasztal­tam, hogy elég jól el van látva hússal. Másutt azonban nem­csak hús, hanem burgonya hi­ányt találtam. Néhány magyar városban hangosan panaszkodtak a ható­ságok késedelmessége miatt, de azért is, hogy az elöljáróság a lakosság igazi szükségleteit nem ismeri. Annyival kellemesebben le­pett meg tehát Miskolc, ahol a városi eleség diktátort min­denki lelkesen dicséri. Nemso­kára meggyőződtem, hogy ez a dicséret teljesen megérdemelt, mert Miskolc a monarchia azon kevés városai közé sorolható, ahol minden elsőrendű élelmi­szer bőségesen rendelkezésre áll, sőt a mai viszonyokhoz ké­pest, még­hozzá elég olcsó arcú­­ városi h­í * *■* ^ • ro­": gondosan ügyelnek arra, hogy még a legszegényebb lakosnak is kijusson a maga mindennapi kenyere és húsa. A miskolci polgármester egyéb­ként már régóta meghono­sí­­totta a jegyrendszert és mikor arról volt szó, hogy a liszt- meg a kenyér­ adagokat csökkenteni kell, olyan formán intézkedett, hogy a leszállítás a jómódúak­nál, ötven a szegényeknél és a munkásoknál pedig csak tíz­­tizenöt százalék legyen. Érdekes, hogy az a körülte­kintő polgármester már régóta pékműhelyeket és hurkagyárt rendezett be, új istálókat épít­tetett a sertés meg a marhaál­lomány számára. Ilyen intézke­dések után a város lakói a kö­vetkező áru eleséggel rendel­keznek: bivalyhús 5 K 40 fill., sertéshús 6 K, üruhús 4 K, burgonya 22 fill., zsír 9 K, <7,5•-»<i»-» 4 „ IV p . lí­onvar na« dig kilónként 40 fill. Elég bő­ven van szén, tej, petróleum és­­ cukor. A tojás darabja 26 fill. Minden család hetenként öt da­rabot kap. Az eleség diktátor Miskolc városa 12.700 családja közül tizenegyezret lát el naponként megfelelő eleséggel. A sikeres ellátó rendszert szociális köz­ségi alapon szervezte. Ember­szeretete és buzgósága azon­ban többet ért, mint máshol a legszigorúbb rendeletek özöne, melyek — köztudomás szerint — amúgy is csak papíroson szoktak maradni. Jól lesz a derék miskolci polgármester és eleségdiktátor nevét megjegyeznünk : Nagy Ferencnek hívják. Vájjon mikor kerül a mi ősi szülővárosunk a híres város ranglisztájába ? Figyelő A jövő legnagyobb problémája. A jövő legnagyobb problé­mája kétségkívül a jövő nem­zedék nevelésének kérdése. A mai nemzedék ezt minden áll­­szeméren, vagy rosszindulat nélkül kimondhatjuk, nagyobb­­részt elpusztult, más része pe­dig nyomorék és részben mun­kaképtelen lett. Az országnak „Esztergom és Vidéke“ teája. Az igazi­ Viczmándy — miután sötétkék búzavirág mintás nyakkendőjét ki­cserélte, egy fekete apró fehérmintás könnyű selyem nyakkendővel, me­lyet harmonikussabbnak talált a fe­kete zsaketthez — elégedetten állt meg a tükör előtt és morfontált ma­gában : — Azt hiszem nem talál rajtam kifogásolni valót. Igaz ugyan, hogy már harmincon túl vagyok, de azért sok huszonnégy éves fickónál előny­ben vagyok. Azt a pár fehér haj­szálat is sikerült eltávolítani, nem épen hiúságból, de oly rosszul vet­ték ki magukat a fekete fürtök kö­zött.­­Egy fényképet húzott ki a zse­béből. — „0“ az, kétségtelenül Ő, az az igazi. Azok az okos nagy sze­mek, szabályos orr, finom metszésű száj, magas homlok és az a bájos szerénység, mely arcán szétömlik, mely mögül csupa szellem, csupa okosság sugárzik ki, — mily isteni szépséget ad lényének ... De mi az, mintha a kezem remegne, csak nem vagyok izgatott!. . . És tényleg izga­tott vagyok, alig tudok a cigarettára gyújtani. Még az első premieremen se voltam ilyen izgatott, noha a kritikusaim már jóelőre a fülem kö­zé csördítettek , de hála Istennek nem vált be a jóslásuk, közönség más nézeten volt. — Csak jönne már az öreg kapitány, nyolc órára mondta és már három perccel el­múlt. — Alig várom, hogy mehes­sünk, hogy végre találkozhassunk, hogy szavakban is kifejezhessük, amit egymás iránt érzünk , mert hisz kétségtelen, hogy Ő is ép úgy várja ezt a találkozást mint én. Az a szál piros rózsa, amelyet az utolsó premieremen földobott hozzám a színpadra és az a pillantás, mely a rózsát kisérte, sok mindent elárult. Istenem ! — milyen boldogság is az, ha az embernek kedves, okos kis felesége van és a hosszú téli esté­ken a kandalló duruzsoló lángjánál összesimulva, okosan eldiskurálgat... És ha abban a feleségben az okos­sága mellett meg van minden ami bájossá, nőiessé teszi ; van olyan hamvába holt, mint az az Erdős Ré­­zi. Gyűlölöm az ostoba nőket de az ilyen hamvába holt philosoffereket meg ki nem állhatom... Milyen os­tobák az emberek, kisütötték rólam, hogy azért nem nősülök meg, mert nőgyülölő, korhely, lump vagyok, pedig ha tudnák, mennyire unom ezt a céltalan esetet, s hogy azok az éjjeli lumpolások is csak a ma­gánytól való szökések voltak. Rám­fogták, hogy szeszélyes, állhatatlan vagy; ha egy nő megtetszett, ké­sőbb minden ok nélkül a faképnél hagytam. Pedig hát bűnül lehet azt fölróni a gyémántkutatónak, ha a kutatás­ közben megpillant egy fé­nyes pontot, mely a nap fényében s vakítóan vagyok és közeljutva hozzá látja, hogy csak értéktelen cserép­darab és csalódásában megvetéssel fordul el tőle. Mikor Viczmándy az öreg kapi­tánnyal Porubszky bárónő teaesté­lyére megérkezett, a társaság nagy­­része már együtt volt. Viczmándy szíve annyira kalapált a nagy izga­lomtól, hogy szinte majd kiugrott azon tudatra, hogy végre elérkezett várva-várt pillanat, Vilmával való ta­a­lálkozás pillanata. A kapitány a be­mutatkozásnál szándékosan utoljára hagyta Vilmát, hogy — mintha a helyzet kényszerű alakulása hozná magával — így minden föltünés­­ nélkül az első perctől fogva Vicz­mándyt a társaságában hagytassa. Viczmándy igyekezett nyugalmat erőltetni magára és csak félve merte tekintetét fölemelni, hogy Vilini sze­­mébe nézzen, melyek oly szelíden, oly jóságosan tapadtak rá, biztatás, kérés, követelés sugárzott ki belőlük és oly mély, seljtelmes csillogtak, mint az örvénylő fényben tenger fodrai ; evvel ellentétben az arcáról valami hideg, szinte fagyos tartóz­kodó józanság ömlött szét, ami in­kább csak olyan magára erőltetett kalmáz volt, de amitől Viczmándy­­ úgy érezte, hogy egy kis hidegség futkos a hátán. — Nagyon örülök, hogy szemé­lyesen is megismerhetem Önt, már rég kerestem erre alkalmat, de a mai napig nem volt szerencsém — szólt Vilma leplezetlen őszinteséggel. — A szerencse részemről — szólt Viczmándy udvarias meghajlással. — Az ostoba emberek társaságát kerülni szoktam, de az okos szelle­mes emberek társaságát pedig kere­sem. Ne értsen félre — veté közbe Vilma hirtelen — nem azért keres­tem az ismeretségét, mert h­a , már azért is szükségesnek tartom ezt megjegyezni, nehogy feltegye rólam, hogy csupán a mai divatnak hódo­lok, amikor mindenki igyekszik egy írót vagy egy színészt a társaságé-

Next