Esztergom és Vidéke, 1918 (40. évfolyam, 1-87. szám)

1918-10-24 / 71. szám

Esztergom, 1918. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.f HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZET­ÉSI S HIRDETÉSI DÍJAK STB. KÜLDENDŐK. XL. évfolyam 71. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ : ALAPÍTOTTA : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN. DR­ KŐRŐSY LÁSZLÓ * 7 Csütörtök, október 24. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K­EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYÍLTTÉR SORA 50 FILLÉR. KIADÓTULAJDONOSOK : LAISZKY JÁNOS ÖRÖKÖSEI. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATO­T NEM ADUNK VISSZA. AA. Aá. /A Mindenki tudja... Nem újságokat akarok itt közölni, csak rámutatni mindenki által tudott dolgokra. Idegen ember mesélte nekem, hogy a nagy hídról jövet városunkba meg­lepte őt a Mária Valéria út balolda­lán keletkezett villasor és módfelett csodálkozott rajta, hogy az elején és végén miért engedtek létesíteni szemét lerakó telepet. Ezt hallva magam is végigjártam az utat és bár tudtam róla, most bontakozott ki egész valójában előttem is a sze­mét egyveleg, melyet épen a város köztisztasági kocsija szórt le kocsi­járól. Hát való bizony, hogy a város egyik legszebb úttestén szemétdom­bot létesít maga a város. Fertőző járványok elfojtására bizony ez nem a legalkalmasabb intézkedés. Járványról lévén szó, tudjuk, hogy a spanyol­ kór nemcsak körünkben, de a fogolytáborban­ is a járvány. Innét vasúton szállítják napokon át, Almásfüzitő, Komáromon át Pár­­kánynánára és az útközben kiszen­vedett muszkákat legutóbb is Nána község temetőjében hantolták el. Tudjuk jól, hogy a legrövidebb út a Táborból, P.nánára, nem Komáro­mon át vezet, de ez esetben köszö­nettel adózunk az intéző köröknek azért, hogy 40 muszkát vagon té­telekben körül­járat. Bár talán mégis legjobb lenne a beteg muszkát ott tartani a lagerspirálban, annál is in­­­kább, mert a mi szanitész kato­­­­­náink, mint azt Nánán tették,­­ vonakodnak a spanyolkóros hullákat érinteni a legyek miatt, melyek azo­kat ellepték. Aféle régi­módi békés civilek, kikre akaratukon kívül rákényszerí­­tették ezt a háborús négy esz­tendőt, gyakorta tanúskodnak rajta, hogy mi lesz a fogolytáborral ? Én részemről nem avatkoztam soha ka­tonai kérdést tárgyaló vitába, mert rég rájöttem arra, hogy ebben a szak­mában tehetségem nincsen, de múltkorjában mégis elgondolkoztam a afelett, hogy mit tesznek majd ott a sok felhalmozott hordódonga és abrinccsal ? Kezdtem számolni, hogy hány hordót lehetne abból összeállí­tani és hány hektó bort lehetne ab­ba leszüretelni, hogy ne kelljen po­tom áron, hordóhiány miatt túladni rajta. E tárgynál azután rájöttem arra, hogy erős nemzetgazdasági ér­zékkel rendelkezem , de valószínűleg a tábort intéző köröket nemzetgaz­dasági kérdések nem érdeklik. Ha valaki megírja majd a nagy háború természetrajzát, külön feje­zetet kell szentelnie annak, hogy a befejezését mily közönyösen fogadja a polgári népesség. Mert bár eddig untalan azt hallottuk, hogy bár csak vége volna, most mikor már egé­szen bizonyosan vége van, örülni sem tudunk rajta már. Emlékezzünk vissza a mozgósításra, az uccai nép­­tribunok lelkes szóözönére, az uccai tüntető felvonulásokra, fáklyás ze­nére stb. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a rég óhajtott békét mily félen, csöndes, bizalmatlan, szótalan kö­zönnyel vesszük tudomásul . Azt hittük, hogy a gondolat megszületése is már meg fogja őrjíteni az embere­ket, hogy a béke galambjának első szárnycsattogására zászlóerdő fog borulni a városra, örömmámorban még a halálos ellenségek is egymás nyakába borulnak, néptribunok­ Széchenyi-téren és Prímás-palota előtt a — feltehető ugye, hogy következe­tesek lesznek ? — és ha a születését oly lelkesen ünnepelték, — el is fog­ják parentálni a háborút. Wilson sok pontja már csak megér annyit, mint a mi első belgrádi bevonulásunk ? De nem, a jelek azt mutatják, hogy a háborúnak csak az eleje volt han­gos, a végét a közöny egyszerűen el fogja sikkasztani ; ú­gy megyünk át észrevétlen, mint a télből a tavaszba, a béke azonban még ibolyát sem terem. Miért nem ujjongunk ? Hát kezdjünk már el örülni ! Vagy már örülni is elfelejtünk ? Igaz is, várjon mit hozott e háború, talán elégtételt? Talán nemzeti vívmányokat? Dehogy, papiros gazdagságot egyeseknek, gyászt, szomorúságot sokaknak, gon­dot, nyavalyákat mindnyájuknak. Hát örüljünk? _ . . . Szabolcs. Bulgáriban a zavart a bo­lgár bol­sevikjeim csinálták, ők bomlasztották meg a frontegységet, ők törték ketté elsőnek a harci fegyelmet ép úgy, mint az orosz földön láttuk.­­ Hogy ez az eszme úgy terjed egyik nemzetről a másikra, mint a spanyolnátha egyik emberről a má­sikra­, sokan, főkép a bolsevikizmusra hajlók, azt hirdetik, hogy jön egy másik világ, amilyen még nem volt, jön a bolseviki kor, a népszabadság, helyesebben a zabolátlan szabadosság kora, így vélik, így jósolják sokan. Mást beszél ám egészen a história. Az élet mestere ezeket mondja: Minél nagyobb a háború dühe, minél hosszabbra nyúlik időtartama, annál jobban elvadulnak az erköl­csök, lazul a fegyelem, szaporodik az elégedetlen elem, több az alkalom a zavarosban halászni szeretők érvé­nyesülésére, annál inkább alábbszáll a tekintély elve, elmosódnak a pol­gári erények, minden béketársadalmak oly vonzó tulajdonságai. A mostani öt éves világháborúban erről mindenki megyőződhetett. An­tantnál példa Oroszország, központi­aknál példa Bulgária, egyformán miazmaszerűen fertőzött a néphan­gulat a szélsőséges, felforgató esz­mékkel. A bolsevikiek ép­p miazmás esz­méket privilegizálják maguknak min­denfelé. Jó barátnál, ellenségnél egy­aránt. Két helyen máris diadalmas­kodtak ; lehet, sok más helyen is uralomra fognak még kapni. Ez az uralom az achlokratia, a csőcselék­uralom szokott vonásait tünteti fel. Mindenben durvaság, megrémítés az uralom érdekében, a selejtes elemek uralomra jutása, itt-ott kegyetlenke­dés, mindennek felforgatása, rombo­lás, pusztítás, az eltüntetett uralom minden építményének megsemmisí­tése. A jogok és kötelességek harmó­niájának feldúlása. Ez a bolsevikizmus. Igenis, ez is eszme, ha rossz is. Divatos, ha kellemetlen is. Ura­lomra kapott, ha fájó is. De ... de ... uraim, ez az eszme diadalában hordja a pusztulás csíráit is. Ha valamely eszme rombolni tud csak, építeni nem, akkor annak éle­te csupán tiszavirág lehet, így lesz a bolsevikizmus is. Ideig óráig magához ragadja sok­felé az uralmat, borzalmas tűzvészeket tá­maszt a nemzeti államok épületében. De egyszer csak bent nem a parti­­ális, hanem a világbéke, a világ nem­zetei megborzadnak a vértől, a pusz­tulástól, a vad eszméktől és kiáltva­­kiáltanak a béke, nyugalom, kon­­diszált viszonyok, a törvényes állam­forma, a becsületes kormányzás után Mihelyst ez elmúlik, menten mú­zeumba kerül a spanyol­nátha-szerű eszme , a bolsevikizmus is. ^ ötödször részesült szépért szomjas lelkünk a zeneművészet tiszta gyö­nyöreiben. Foerstel Gertrud és Lissy Lyssol (Hammeri) hivatott művelői a zenének. A hivatottság kötelességszerű ko­molyságával és poétikus elmélyedéssel interpretálták a nagy zeneköltők zseni­ális alkotásait. A két művésznő lelke kon zseniálisan olvadt bele a mester­művek poézisébe, tolmácsoló képes­ségük azonban különössen a Brahm dalokban remekelt. Foerstel Gertrud énekbeli és Lissy Lyssol zongorás készültsége meg­kapó. Technikájukat azonban mégis kritizálni fogom, hogy megfeleljek a szerkesztő úr óhajának, aki kritikát kért tőlem. Többen hallották Foer­stel Gertrudot régebben, akik ma azt mondják, hogy kissé el van már kopva a hangja. Sajnos, ez nagyon sok kiváló énekesnek szomorú sorsa, pedig be van bizonyítva, hogy késő öregségig üdén csengő hangon éne­kelnek, vagy beszélnek azok, akik orgánuma a természet szerencsés fejlődése, vagy pedig öntudatos kép­zés folytán az éneklésnek, vagy be­szédnek olyan tökéletes hangszerévé válik, milyen az originális talentum, vagy a legújabb tudatos kutatások eredményein fölépült technika — re­mekelhet. E szerencsés két körülmény közül egyik sem játszott bele Foerstel G. művészetébe, azért kopik — sajnos — a hangja. Lissy Lyssol technikájának szintén az a betegsége, amire a gyógyszert csak a legújabb kutatások találták meg. Aki a zongorázás új technikája­­titkainak még nem tudója, az tehe­tetlen a zongora lélektelen húrjaival szemben. Isten áldotta nagy művé­szek szinte öntudatlan hatalommal kényszerítik hangszerüket psychéjük gazdag változatainak viszhangozására; a zongorázók nagy tömegének azon­ban meg kell — mert hála a kuta­tásoknak, most már meg lehet — tanulni a módját annak, hogyan le­het lelket kicsalni a húrokból, vagy inkább hogyan lehet lelket bele­ta­pintani a húrokba, hogy a zongora tónusa meleg és színes legyen, nem pedig üres, merev, kemény. Lissy Lyssol szóló darabjainál hallottuk, hogy ezt még őneki is meg kell tanulnia. Aglaia. A Zeneegylet vasárnapi hangverse­nyét előkelő és nagyszámú közön­ség hallgatta végig a vármegyeháza dísztermében. A közönség feszült figyelme és lelkes tetszésnyilvánítása, amellyel a művésznőknek adózott, jóleső érzéssel tölthette el a zene­egylet érdemes igazgatóját is. Az agilis igazgatónak és a hangverseny fáradhatlan rendezőinek köszönhet­jük és köszönjük is, hogy immár Minden esztergominak szent kötelessége a huszon­­­hatos rokka­ntak támoga­tása ! — Ragasszuk leve­leinkre hási esredünk le­­véljáró bélyegét!

Next