Ethnographia • 36. évfolyam (1925) /Népélet III./
ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Cikkek - Szendrey Zsigmond: Jókai, az etnográfus 130
130 Szendrey Zsigmond JÓKAI AZ ETNOGRÁFUS.* Amint 1887 decemberében a Magyar Néprajzi Társaság szervező munkálatai megkezdődtek, Jókai azonnal a tagok sorába lépett és készséggel vállalta a neki szánt feladatot: Rudolf trónörökös védnökül való megnyerését. A két esztendő múlva — 1889 jan. 27. — tartott alakuló közgyűls ideiglenes nagy választmányának tagjául, majd az 1889 пол 7. 2-án tartott első választmányi ülés a magyar szakosztály elnökéül választotta. Az 1889 oki 9-én tartott választmányi ülésen Hunfalvy Pál elnök jelenti, hogy a 27-i alakuló közgyűlés második száma Jókai Már megemlékezése lesz „néhai Rudolf trónörökös őfensége etnográfiai működéséről". Ehelyett azonban aki 27-én Jókai egészen mást, Társaság-uik szempontjából sokkal értékesebbet adott, mint író és politikus kijelöli a néprajz fontosságát a magyarság nemzeti és politikai életében. Mint író nem ismer eszmékben s tárgyakban kifogyhatatlanabb munkatársat az etnográfiánál; a legelső szárnypróbálgatásait a költői működésnek ez vezette nála. Majd találó hasonlattal így mutat rá a folklore irodalmi és esztétikai értékére: „A költő világában ugyanaz, ami az anyag világában a villamosság: az a világító, a mozdító, a közlő, a megkötő, a gyújtó erő. Ez köti össze a földet az éggel, a fantáziát a valósággal." A folklóréban azonban nem csupán az írói forráslexikont látja, hiszen „a költészet tábora nemcsak azokból áll, akik írnak, hanem azokból is, akik olvasnak", s ez utóbbiaknak a folklóre „a legérdekesebb olvasmány", mert a nemzetalkotó és a nemzeti múlt életfokán álló nép lelkének, költészetének, tudásának és szokásainak tudománya. Mint politikus is sok és nagy értékét ismeri a hazai etnográfiának. S ezek közt legelsőül helyezi azt, hogy megismerteti egymással, közelebb hozza egymáshoz s az egy állami életben megértőbbekké teszi a különböző nyelvű nemzetiségieket. Azután bepillantást nyújt „a nálunknál nagyobb és kisebb, előrehaladottabb és elmaradottabb nemzetek népi világába", s ezzel „megtanít bennünket saját értékünk helyes megbecslésére, feltárja a nemzet művelt rétegére váró feladatokat, s végül megszünteti a nemzeti előítéleteket". S így válik az etnográfia az egyetemes emberiség legáldásosabb tudományává, mert: „ha valaha a világon bekövetkezik az örök béke, az az etnográfia általános elterjedésének munkája és diadala lesz". De a hazai néprajznak még más igen fontos politikai céljára és kötelességére is rámutat akkor, midőn programmjául ajánlja, hogy a magyarságról s hazánk népfajairól, történelmi, földrajzi, geológiai, kulturális és gazdasági egymásrautaltságunkról olyan helyes ismertetésekkel lássa el a külföldi tudós, politikai és gazdasági világot, melyek helyreigazíthatják, sőt javunkra billenthetik „azt a tömérdek balítéletet, amit részben szándékos rosszakaróink, de még nagyobb részben a hazánkat futtában megszemlélt jóakaróink terjesztettek el felőlünk". Nagy politikai szerep vár tehát a Magyar Néprajzi Társaság-ra, hogy „megépítse azt az aranyhidat, amelyen keresztül a rosszul értesült külföldi tudós, politikai és gazdasági vélemények a jól értesült helyes tudattal kicserélhetik egymást". A Társaság mentő munkája azonban nem tűr halogatást, mert a néprajz kincstárának anyaga kifogyhatatlan ugyan, de mégis folyton kopik, változik és szapo r Felolvastatott a Magyar Néprajzi Társaság 1925 november 25-én tartott nyilvános ülésén.