Ethnographia • 38. évfolyam (1927) /Népélet/
Cikkek - K. Posonyi Erzsébet: Erdélyi János és a népköltészet (I-II.) 81, 165 - I
Úgy Csokonainak, mint Pálóczi Horváthnak voltak már olyan költe ményei is, melyekben sikerült a népies hangot annyira eltalálniuk, hogy ezek ki is jutottak a nép közé, s mint ott elterjedteket közli Erdélyi gyüj? teménye, két?két dalukat a „Népdalok és mondák" II. kötetének „Iróktul" c. csoportjában. Horváthnak: „De mit töröm fejemet..." kezdetű dalát, (476. sz.) mint Debrecen, Sárospatak: „Vígan élem világom ..." (477. sz.) kezdetűt, mint Debrecen, Fehér, Rábaköz, Sárospatak, Székelyföld vidékén daloltakat közli. Csokonai: „Eszre jött a parancsolat" (478. sz.) és „Ha bort iszom" kezdetű dalait pedig, elsőt mint Debrecen, Pécs, Rábaköz, Sárospatak, utóbbit, mint Sárospatak vidékén elterjedteket vette fel Erdélyi. Sem P. Horváthnál, sem Csokonainál a népdalról, mint irodalmi műfajról még nem beszélhetünk. Fliába, ők saját koruk barokk ízlésében és a klasszicizmus szellemében sokkal mélyebben gyökereztek, mintsem hogy attól teljesen el tudtak volna szakadni és a népköltészetnek ettől mentes eszmekörébe helyezkedve, külső formát és belső tartalmat onnan meríteni. De talán nem is akartak, hiszen a népi elemhez, ez újdonsághoz, csak mint valami érdekes kuriózumhoz mintegy kirándultak mulatságos helyzetek, komikus alakok, sőt gyakran túlságosan is népies kiszólások keresése céljából. Csokonai a „Tempefői"-ben gúnyolja a kályhafűző cigányt, aki népi meséket mond, a „Dorottyádban a vén huszárt nevetséges népi alakként állítja be. Egy valami van azonban, amit egészen komolyan vett, aminek fontossága az egész irodalomra nézve már teljesen világos volt előtte: ez a népnek a nyelve. „A magyar népnyelv lelkét ő vitte be a költés művészetébe. Líránk vértelen nyelvét a népnyelv erejével tette színessé, ifjúvá, üdévé." 23 Amíg a népdal egyes elemeinek a műköltészetbe való olvasztására ilyen kísérletek történnek, a vele való foglalkozás eszmei kohójában a népdal fogalma is kezd lassan tisztulni. Kulcsár István, minden magyar kulturális ügynek fáradhatatlan harcosa veszi kezébe e nagy nemzeti kincsünk kiaknázásának ügyét. „Hazai És Külföldi Tudósítások" c. lapjában (1811. év II. félév, 11. sz.) egy hozzá beérkező dal („Híres Buda vára alatt, Tegnap előtt forrás fakadt...") közlése kapcsán hangoztatja a következőket: „Igen kívánatos dolog volna, az ilyen, a köznép hangján írott Énekeket összegyűjteni, s közönségessé tenni." Itt emlékezik meg a váci Énekes Gyűjteményről, mely már az ily tevékenység kezdetét jelzi, majd hivatkozik angol és német példákra, melyekből látható, hogy ez országokban a „Köznép énekei pompás kiadásban láttak világosságot. Ezt nálunk annál helyesebben lehetne tenni, mivel tudjuk, hogy valamint Homerus a görögöknél alkalmatosságra készült verseket a Nép előtt maga elénekelt, úgy nálunk is mind a régiek, mind Tinódi Sebestyén a Nemzetnek történeteiről Énekes Verseket készítettek, s el is dalolták." Valószínűleg a külföldi irodalom és főleg Herder tanulmányozása folytán Kulcsár már tudatában van annak, hogy az igazi népdal alapföltétele nem annyira a régiség — mint Révay és P. Horváth gondolták, — hanem inkább az, hogy az irodalmi műveltségtől távol álló népnek, a köznépnek ajkán énekszóban tényleg éljen is. Ilyen szellemben szólít fel újra ISionban előbbi lapjának szép irodalmi mellékletében, a Hasznos Mulatságok 8. számában (A köznép daliái c.mű közleményben), a gyűjtésre. Ez már a nép iránt való egészen komoly ethnographiai érdeklődést sugároz: „Az angliusok, franciák, németek vetélkedve gyűjtögetik a köznép daliáit. Az ártatlan természet festi ezekben magát és a Nemzetnek természeti bélyege, erkölcsi szokása, s életének foglalatosságai világosan kitetszenek. — Bár a pusztákon és falu? 23 Pintér Jenő: „A magyar irod. történetének kézikönyve." Franklins Társ. kiad. 1921. I. köt. 328. 1.