Ethnographia • 78. évfolyam (1967)
Könyvszemle - Cseh és lengyel néprajzi bibliográfia, repertórium, mutató. (Földes László) 152—156
európai, görög, cseh, szlovák balladákról). Igaz, jellemzésük néha olyannyira absztrahált, hogy már alig alkalmas elkülönítésre, mint pl. az, hogy először a románról (69), azután a délszlávról (71), végül a szlovákról is azt olvassuk (74), hogy líraibbak a magyarénál. Nyilván további összehasonlító kutatásokra lesz szükség a tüzetesebb, árnyaltabb különbségtételre. Balladakincsünk történeti rétegeződésének, formai sajátságainak bemutatása mintaszerű. Bölcs dolog pl. kimondani végre, hogy az ún. balladai homálynak sokféle oka és formája lehet (89), s fölösleges erőszakoltan egyetlen elméletre húzni. A hősepikánál megismert kriticizmus jellemzi VOIGT Vilmos gazdag anyagú, történeti fölsorakoztatás és mese fejezetét is. Ebből csak a mesei világképnek, a mesében megmutatkozó társadalmi tudatnak fölvázolását hiányolnám. Önálló megfogalmazást ad ugyanő a kisebb epikus műfajokról (szólások, közmondások stb.), újszerűen még a modern viccet is bevonva tárgykörébe. Csak fogalmazási lazaság lehet az oka, hogy a közmondást és szólást úgy különíti el, mintha az előbbi szépirodalmi, az utóbbi folklór eredetű volna. A szállóige és a közmondás valóban így választható el (nem egészen pontos, de szellemes meghatározás szerint: ,,a művelt ember közmondásai a szállóigék, a nép szállóigéi a közmondások''), de a közmondás, ha eredhet is szállóigéből, végül is éppoly folklór-műfaj, mint a szólás. VOIGT Vilmos megfogalmazásából mintha rosszalló hangsúly érződnék GYÖRGY Lajossal szemben, aki folklór és irodalmi anekdotát „összevegyítve" tárgyalt. Holott inkább dicséretet érdemelne a jeles kutató, hogy előítélettől mentesen, éppen e kettő elválaszthatatlanságát fölismerve beszélt az anekdota történetéről. A líra fejezetében KATONA Imre először tesz kísérletet a magyar népdalköltészet történeti tárgyalásmódjára, s ez mindenképpen dicséretes. Nem világos, miért nem ide sorolta be a nemzeti és társadalmi mozgalmak dalait, a politikai és panaszdalokat, hiszen ezek meglehetős pontossággal korhoz köthetők, miért tárgyalja mégis a dalok tárgya szerinti, tematikus csoportosításban, különösképpen a magyarnóták után! Nem ellenzem persze (akár a viccét) ennek tárgyalását sem a folklorisztikában, de nyilvánvaló, hogy mind időrendjét, mind tárgyát tekintve a fejezet végén, legtöbb joggal az átmeneti formák alcím alá illenek. Különben amit KATONA Imre a népdal jelenéről, jövőjéről mond, igen helyes és minden romantikától mentes, józan, reális, tudományos megállapítás (202). Következetes, átgondolt DÖMÖTÖR Tekla rövidre fogott fejezete a szokások költészetéről, a népi színjátszásról és dramatikus szövegeinkről. Tudománytörténeti bevezetéssel kezdi, utána tárgyának története adja a fonalat. További szerkesztés föloldhatta volna az ismétlődéseket, ellentmondásokat is. (Ilyenek: GAÁL György mesegyűjtése 70~ 95; a motívum 31 ~ 87; a formula 32 ~ 87; a folklór jövője 33~ 202; mende-monda 102~ 119; az örökéletű hős 59 ~ 123; a mese etimológiája 102 ~ 145; Ámi Lajos 200 vagy 250 mesét mondott tollba? 15 ~ 110; regölés 162 ~ 219). Nem föltétlenül törléssel, hanem hivatkozással, utalással. A jegyzet formálódó, alakuló műforma, majdnem olyan, mint maga a folklór. Nyilván hamarosan sor kerül újabb kiadására. Ha a kitűnő mondanivaló a szerzők és a szerkesztő közös munkájával még gyalulódik, az új Magyarság Néprajza megfelelő köteteinek megjelenéséig ez a jegyzet a legmagasabb igényeknek is megfelel majd. PÉTER LÁSZLÓ Cseh és lengyel néprajzi bibliográfia, repertórium, mutató 1. BITTNER—SZEWCZYKOWA, Halina: Materiaiy do bibliografii elnografii polskiej 1945— 1954. r. Wroclaw 1958. 355 p. 2. KUNZ, Ludvík: Őeská etnografie a folkloristika v letech 1945—1952. Praha 1954. 381 p. 3. KUNZ, Ludvík: Soupis prací Zíbrtova Őeského lídu. fíoÓník I—XXXII, 1892—1932. Praha 1960. 229 p. 4. KUNZ, Ludvík: Soupis casopiseckych prací z Valasska a Záhofí 1884—1964. Brno 1965. 381 p. 5. GAJEK, Józef—MALEWSKA, Zofia: Index Luctu t. 1—XXXIX. Poznan 1109 p. (A „Lud" XL. 1952—1953. évi köteteként.) Ma már nyilvánvaló, hogy ha népi kultúránk interetnikus helyzetét, kapcsolatait kívánjuk tisztázni, elsősorban a szomszéd népek anyagában kell tájékozódnunk. A néprajztudományok kibontakozása idején minden kelet-európai országban elsősorban a saját népi anyaggal foglalkoznak, befelé fordultan. Amennyiben pedig kapcsolatokat kerestek, ez egyoldalúan a „rokon" népek felé való orientálódást jelentette (a magyar kutatásban Kelet, ill. a finnugor népek felé, a cseh, lengyel néprajzban pedig a többi szláv nyelvű nép felé), amelynek során az összehasonlítás átugrott térbelileg közbeeső népeket, időbelileg egész történeti korszakokat. Az ismeretek