Ethnographia • 95. évfolyam (1984)
Tanulmányok - Burke, Peter: A populáris kultúra a történettudomány és az etnológia mezsgyéjén. 362—373
tihez) a határt nem tekinthetjük merevnek, hanem csak elmosódottnak a „központi" és a „helyi", az „egyházi" és a „világi", a „hivatalos" és a „nem hivatalos" között. Hasznos lehet rendszernek tekinteni egy-egy kultúrát, de csak laza kötésű vagy „nyitott" rendszernek. A legkielégítőbb megoldás valószínűleg az, ha megmaradunk a dichotom modellnél, és tudatosítjuk hiányosságait. Ezzel nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha mondjuk egy hármas modell nem lenne gyümölcsöző, különösen egyes területeken és időszakokban. Még kevésbé akarom azt sugallni, mintha az európai kultúrában két tisztán elválasztható vonulatot kellene látnunk. Végeredményben a „magas" és a „közönséges", „alacsony" (low) kultúra megkülönböztetésének egyik előnye az, hogy a helyi körülményektől függően iktathatunk a két pólus közé átmeneteket. Egy másik előnye, hogy így a „felemelkedés" és a „lesüllyedés" kategóriái nyelvezetet adnak a kulturális változások leírásához. A kultúrjavak leszállásának elmélete a múlt század végén a német néprajz (Volkskunde) szakembereinek klasszikus elgondolása volt, akik a bútorzattól (pl. ruhásszekrények) az irodalomig (pl. lovagregények) a kulturális javak lefelé terjedését hangsúlyozták. Ezzel szemben a kulturális változások „felemelkedő" elméletét a tudósok az utóbbi évekig kevésbé vették komolyan — nem kétséges, hogy társadalmi és politikai okokból —, de egy-egy íróról és művészről szóló fontos tanulmányban kiemelték jelentőségét, mint BAHTYIN (1965) RABELAis-val és PAULSON (1971) HOGARTH-tal kapcsolatban. A „süllyedés" és „felemelkedés" ugyan kifejező képek, de félrevezetően mechanikusak: túlságosan is „hidraulikusak", és ezzel két téves benyomásra vezetnek. Egyrészt, hogy a termékek és megjelenítések változatlan formájukban áramlanak föl-le a társadalmi rétegek közt, holott rendszerint az új helyzethez alakítják őket. A másik téves benyomás az, hogy e mozgás automatikus, mintha az emberek nem játszanának szerepet a folyamatban. Hasznosabb ezért a „kölcsönzés" hagyományos metaforái mostanában felkapott „elsajátítás", mert ezek emlékeztetnek arra a szerepre, amit egyének és csoportok, illetve céljaik és stratégiáik játszanak a kulturális változás folyamatában. Az emberek utánozhatnak felsőbb csoportokat azért, mert fel akarnak emelkedni, ahogy néhány szociológus nevezi, mintegy „anticipált szocializáció"ként, amit a középkori és a kora újkori Európa fényűzést tiltó törvényei kifejezetten meg akartak gátolni. Alsóbb társadalmi csoportok utánozhatják a felsőbbeket azért, mert csökkenteni akarják a távolságot, ám abban a reményben is, hogy ezzel megnövelik a társadalmi és kulturális távolságot köztük és a még alacsonyabb csoportok között, a motiváció problémája vitatható (1. CHRISTIANSEN, 1979 és., 1980). Természetesen az efféle igazodások és következetes alkalmazkodások korántsem egyedüli okai a kulturális változásnak. Európa történetében az elit egy csoportja számos alkalommal megpróbálta megreformálni a populáris kultúrát, más szavakkal, egyrészt elnyomni azokat a magatartásformákat vagy eszméket, amelyeket bomlasztónak, erkölcstelennek vagy egyszerűen „faragatlannak" (bookish, Angliában ezzel a sokatmondó kifejezéssel akarták besorolni a parasztokat a civilizálatlanok közé ítélt, másrészt alternatív kultúrával, új hagyománnyal igyekezett ezeket felváltani. Néhány brit történész, élükön Eric HOBSBAWM-mal mostanában a „hagyomány föltalálását" kezdi emlegetni (HOBSBAWM és RANGER, 1983). E szándékosan paradox kifejezés hasznos figyelmeztetés arra, hogy a kulturális változás nem mindig fokozatos, vagy ami azt illeti, érdek nélküli. Ennek nyomán persze nem kell a „föltalált" és az „eredeti"