Ethnographia • 109. évfolyam (1998)
Ismertetések - Röszke földje és népe (Szilágyi Miklós) 432—435
folyamatos madártani megfigyeléseit" szerkesztette primer adatközléssé. Hasonló felfogású - ugyanúgy, mint más Szeged környéki kötetekben - Kováts S. Tibornak a „régészeti emlékeket" az őskortól az Árpád-korig egybefoglaló fejezete, szaktudományának történeti erdményeit a tájra vonatkoztatva színvonalas régészeti ismeretterjesztést művel, a 100 röszkei lelőhelyet felsorakoztató lelőhely kataszterrel pedig azt valósítja meg, amit e tudományszak a helyi kiadványoktól forrásközlésként elvár. A „helytörténet" legegyénibb felfogását „A honfoglalástól a mohácsi vészig" című terjedelmes fejezet szerzője, Szegfű László képviseli. A magyar középkor történetével foglalkozó kutatók érdeklődését bizonyosan felkeltő, s olvasmánynak is érdekes, magáról a faluról azonban, a puszta létezésnél túl, vajmi keveset mondó szaktanulmány-füzért készített Röszke okleveles említéseinek apropóján. Egy etnográfus persze nem tudja igazán megítélni, hogy mennyire tekinthető új kutatási eredménynek mindaz, amit a szegedi vár biroklástörténetéről és a várjobbágyságról, a török szultán rokonának a XV. században történt Magyarországra meneküléséről vagy Mátyás király „fekete seregének" felmorzsolódásáról ebben a kötetben olvashatunk. Jószerével azt sem tudja (vagy „elhiszi" a szerzőnek, vagy nem), hogy kellően megalapozott-e a források emlegette Rethko vagy Sigidinum itt polemikusan előadott azonosítása Röszkével, illetve Szegeddel. Az azonban a történeti filológia módszereiben járatlan olvasónak is feltűnik, hogy amikor a „népéletről" - azaz a falu hétköznapjairól - kellene szólnia a jeles szerzőnek, csupán Bertrandon de la Brocquiera útleírásának Szegedismertetéséhez tud bizonytalanul valószínűsíthető megjegyzéseket hozzákapcsolni. S úgy kapcsolja hozzá, mintha Bálint Sándor XIX-XX. századot úgy-ahogy jellemző rákászat-, halászat, pákászat, kagyló, pióca, gyékény és gyógynövény szedés-, vízimadárral kereskedés-, juhászat-, kertészetadatainak a XV. századra is érényeseknek kellene lenniük! Annak szemérmes bevallását jelenti ez a tárgyalási mód, hogy a középkori kora újkori Röszke lakóiról a források jószerével semmit sem árulnak el. Hogy mikortól szaporodnak meg a kifejezetten Röszkére vonatkozó szegedi források? Erről eléggé nehéz egyértelmű választ találni a kötetben. Ha abból próbálunk következtetni, hogy mely korszakok kidolgozottak, úgy tűnhet, hogy csak a XIX. század közepe táján. Sebesi Judit „Az önkényuralom és a dualizmus kora" című fejezete, mely imponálóan nagy mennyiségű - és terjedelmesen idézett - levéltári forrásanyagra (és a szegedi sajtó közleményeire) épült, legalább annyira Szeged város „tanyapolitikájának" a tükre, mint „falutörténet". A tanyaigazgatást, a gazdálkodás feltételeit s szervezetét, a politikai események hatását, az egészségügyi s a kulturális ellátottságot azonban következetesen röszkei (illetve - összehasonlításképp - az alsótanyai kapitányság egészére érvényes) konkréumokkal, rendelkezésekel, eseti intézkedésekkel, egyedi vagy táblázatokba rendezett számadatokkal, névsorokkal szemlélteti a szerző. Jórészt olyan adatokra alapozott tehát, melyeket maga a forrás is a későbbi falu területéhez - társadalmához kapcsolt, így forráskritikai nehézség nélkül felhasználhatóak voltak számára illusztratív példaként. Kováts Zoltán valamivel korábbról, 1836-tal indítja 1990-nel záruló népességtörténeti fejezetét, azzal megokolva, hogy akkor „kezdték bejegyezni a palánki anyakönyvbe, hogy a kérészetiek, a házasultak, az elhalálozottak honnan valók". Juhász Antal viszont „Településtörténet" című fejezetében név szerint felsorolja a XVIII. század első felében egyes forrásokban már „falunak" jellemzett Röszke szerb lakóit, sőt a hódoltság kori összeírásokból a szegedi mezei kerteknek, szállásoknak XVXVI. századi (és itteni) kialakulására is következtet. Miközben azzal a módszertani nehézséggel birkózik, hogy Röszke dohánykertész-telep - azaz a „falu" - és a mai Röszke külterületéhez tartozó egykori szegedi tanyák adatait megbízhatóan elkülönítse a városhatár tanya-összeírásaiban és a teljes épületállományt feltüntető térképein az utóbb Szegedhez vagy más községekhez csatolt határrészekétől, azt is magabiztosan jelenti ki: „több család XIX. század eleji (nem egy esetben korábbi) tanyai megtelepedése" gyakran azzal azonos értelmű, hogy az egyes „tanyáikon véglegesen megtelepedő alsóvárosi családokat, közülük azonban csak kettő szerepel az anyakönyvekből kikövetkeztetett, az „első megtelepülőket tartalmazó, Kováts Zoltán közölte névsorban, így némi kétséget ébreszt a népességtörténet (amúgy példásan megoldott családrekonstrukciós módszerű) „mintavételével", és az „ízelítőül" közölt családösszesítő ívek sugalmazta kezdetekkel kapcsolatban, hátha mégsem voltak önmagukban eléggé megbízhatóak egyetlen plébánia születési, esketési és halálozási anyakönyvei? Nincs okom rá, hogy inkább „higgyek" Juhász Antalnak, mint Kováts Zoltánnak. A kétely természetesen úgy is megfogalmazható lett volna, hogy az 1836-1910 közötti anyakönyvek rendkívül