Ethnographia • 130. évfolyam (2019)
2019 / 4. szám - KÖNYVISMERTETÉSEK - Tari Lujza: Leskó-Dely Tercia: Rákoskeresztúri kincsesláda
760Könyvismertetések Bár Juhász Antal minden tanulmányát gondosan, szép magyar stílusban, az értekező próza legkiválóbb magyarországi hagyományainak szellemében fogalmazta, van néhány olyan írása, amely méltó folytatása a „néprajzi írók” (Kiss Lajos, Luby Margit, Szűcs Sándor, Nagy Czirok László) szociográfiaszámba menő műveinek. Gondolok itt a „Társasélet a szegedi tanyákon”, a „Határjárás Öttömösön” és a „Kutyanyak 2011-ben” című cikkeire. Ha röviden szeretnénk megfogalmazni, hogy mi ennek az új könyvnek a haszna, érdeme, azt mondhatnánk: 1. Bemutatja, hogy mi a tanya, illetve milyen volt a 20. századi „igazi” tanya. 2. Tájékoztat arról, hogy milyen volt a 20. századi „igazi” tanyai ember. Mindkettőre nagy szükség van, hiszen a mai magyar társadalomnak fölöttébb pontatlan elképzelései vannak a hajdani tanyákról és az egykori tanyai emberekről. 1949. január 1-jén Magyarország akkori népességének 17,3 %-a, vagyis több mint másfél millió ember, tanyán élt. Az Alföldön nem volt ritka az olyan agrárváros, amelynek fele népessége a tanyákra járt haza. Álljon itt három kiváló példa! Szeged 132.607 lakosából 49.400 fő (37,5%) tanyán lakott. Kiskunhalas 32.260 lakosából 16.846 fő (52,2%) tanyán élt. Kecskemét 88.362 lakosából 55.039 fő (62,3%) tanyai lakosnak számított. A magyar alföldi társadalom jelentős tömegei tartoztak tehát a tanyai lakosok sorába. Aki meg szeretné ismerni ennek a nagy létszámú tanyai népességnek az életét, forgassa és olvassa Juhász Antal új könyvét! Leskó-Dely Tercia: Rákoskeresztúri kincsesláda. Klenonnica Kerestúra. (CD melléklettel) Szerkesztette Juhász Katalin. Szerzők: Leskó-Dely Tercia, Erdélyi-Molnár Klára. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2018. 299 p. Tari Lujza Az 1980-as években Pesovár Ernő egy nemzetiségi konferencia után úgy számolt be az eseményről munkahelyén, hogy idézte saját hozzászólását, mely olyanformán hangzott, hogy mikor lesz már a magyar is nemzetiség. Ezt az akkoriban merész hozzászólást a felsorolt, nemzetiségi kutatásokra szánt összegek váltották ki belőle, amelyek aránytalanul magasabbak voltak a magyar kutatásokra jutó összegeknél. A nemzetiségi kutatásoknak itthon talán valóban az 1970-80-as két évtized volt a legkiemelkedőbb időszaka. Előtérbe helyezése és háttérbe szorítása kétségtelenül összefüggött az adott politikai helyzettel. Jó példa erre két nemzetiségi népzenei fesztivál. Az elsőt 1972-ben rendezték meg, s a Népzenekutató Csoportban e sorok írójára, e témában járatlan fiatal kutatóra bízták, hogy beszámolót írjon róla. Alapos felkészülés után megjelent a beszámoló (Nemzetiségi Népzenei Fesztivál. In Muzsika 1973. XVI. 7., 14-15.). A más népek zenéje gyűjtésébe bekapcsolódás után 1978-ban már magam küldtem az újabb rendezvényről összefoglalót a lapnak. A főszerkesztőtől, majd az És című irodalmi folyóiratnál e választ kaptam: „A téma most nem aktuális.” Szakterületünk kutatói a téma felkarolását sosem a politikai „aktualitásokhoz” mérték. 1979-ben a Magyar Néprajzi Társaság 87. közgyűlésén Andrásfalvy Bertalan jelenthette főtitkári beszámolójában: „Társaságunk megindította A magyarországi nemzetiségek néprajza című sorozatot, melynek szlovák, délszláv, román és német kötete mintegy 55-60 ív terjedelemben nyomdába került.” (Ethnographia XC. 1979. 1. 117.). Pesovár Ernő érthető, de nem komoly megjegyzésére - magyarul és szlovákul éppen akkoriban jelent meg A magyarországi szlovákság tánckultúrája című tanulmánya - ma már azt mondhatjuk: szerencse, hogy akkoriban annyit áldoztak (a hivatalos körök és intézmények anyagilag, a kutatók