Európai Tükör, 2005 (10. évfolyam, 1-12. szám)

2005-12-01 / 12. szám

58 EURÓPAI TÜKÖR 2005/12 • DECEMBER FÜZES OSZKÁR Csoportdinamika az Európai Unióban 2000 eleje óta komolyan számoltak azzal, hogy az Európai Unión belüli - tagállamközi, intézményközi és a közösségi apparátusok közötti - viszonyok lényegesen megváltoznak, jobban, mint bármikor az Európai Közösségek létrehozása óta. A változásnak látható oka a tizenkét orszá­got átfogó keleti bővítés elfogadása volt, ennek eredményeként alakítot­ta át a Nizzai Szerződés a szavazat­megosztási rendszert (létrehozta a tízek, illetve a tizenkettek intézményi beillesztésének jogi-hatalmi kere­teit). Utóbb ugyanez az alkalmazkodási-fejlesztési szándék motiválta az új Alkotmányos Szerződés kimunkálásának megkezdését is (más célok mellett). A belső viszonyok, kapcsolatok drámai megváltozásának - pon­tosabban: a változás fokozatos tudatosulásának­­ azonban voltak a bőví­tésen túlmenő, ahhoz kapcsolódó és nem kapcsolódó okai is. Cikkünk célja ezek elemzése és a következmények feltérképezése. Az első ok a világhelyzet gyökeres megváltozása a 2001. szeptemberi merényletek után, ami: 1. felszínre hozta a francia és a brit külpolitikai stratégia gyökeres külön­bözőségét, 2. nyílt törést okozott az „atlantista" és az „európai" tábor között a) az Amerikához fűződő viszonyban, b) az EU biztonságpolitikai szerepének legalább négyféle koncepciója merült föl, 3. sürgetővé tette az EU világszerepének, „közös külpolitikájának” újragondolását, s ez - mint minden újabb tagállamközi-közösségi jogkörmódosulás - értelemszerűen vita terepévé vált a tagállamok és az akkori tag­jelöltek között. A második ok az, hogy Németország megváltoztatta hagyományos szerepét mind a francia-német tengelyben, mind pedig az egész EU-ban. Berlin politikai egyenjogú­ságot igényelt Párizzsal, és kinyilvánította, hogy nem hajlandó az eddigi arányokhoz hasonlóan viselni a nagyobb EU költségeit. Emellett Berlin önálló középhatalmi kül­politikára is bejelentkezett: állandó tagságot kért az ENSZ Biztonsági Tanácsában, saját oroszpolitikát alakított ki, szembeszállt az iraki ügyben Washingtonnal, és jelentős katonai-politikai szerepet vállalt Afganisztánban. Berlin szándéka egyértel­műen az lett, hogy a francia-brit-német középhatalmi (Európában nagyhatalmi) háromszögben a másik kettővel teljesen azonos súlyú tényezővé váljon. A harmadik ok az, hogy fokozatosan kiderült: Nyugat-Európa nem álja igazán a globalizációs versenyképességi versenyt sem a húzóágazati fejlesztésekben, sem a szo­ciális modell fejlesztésében (Amerika elhúzott tőle, Ázsia pedig fölzárkózik). Emiatt az EU-pénzek elosztásában is ellentétbe került a versenyképesség és a szolidaritás, a két­féle fejlesztési igény (az infrastrukturális-technológiai és a felzárkóztatási-kiegyenlíté­si) látszólag (vagy valóban?) nulla összegű játszmába kezdett egymással. Ez kiélezte és mind újabb témákra, egyre szélesebb területekre terjesztette ki a befizetők és a kedvezményezettek, a szociálisabbak és a piaciabbak, a föderalisták és a nemzetállamiak, a kisebbek és a nagyobbak hagyományos vitáit. Ezekhez négy

Next