Európai utas, 1993 (4. évfolyam, 10-13. szám)
1993 / 1. szám (10.)
Ezt az anekdotát R halála után mesélte egy szép lány. Könnyezett. R a szeretője volt, még Soraya idejében is. Ilyen kis történetekből kötetet lehetne összeállítani, de hát kit érdekel? Talán csak a szereplőket, vagy őket se. Pláne, ha már halottak... mert jócskán van már halott is közöttük. És az élők arca is lassan elmosódik bennem. Hol vannak az egykori barátok? Azt mondta egyszer Gio, hogy az igazi barát az, aki akkor is meghív az ágyába, ha ott nincs egyedül. A Piazza Navona sarkán ültünk. Kora tavasz volt, délelőtt. Sütött a nap. Nagyokat nevettünk. Gio éppen megcsókolt, amikor fölülről, a teraszról leszólt M. „Gyertek föl”. M itt lakott, a sarki palotában. A szalon és az ebédlő előtt húzódott az erkély, egyemeletnyire a tér fölött. (Már jártam néhányszor M-nél, de ilyen napsütésben még soha.) A fény oldalról, kicsit szemből esett be a széles ajtókon, megnyújtotta a tárgyakat. Mesevilág. Megfájdult a szívem, könnyű M-nek, már a nagyapja is milliomos volt. Permanens szépségben élni a gazdagok előjoga. M ajtót nyitott, hosszú árnyéka a lábamig ér, rátapostam a fejére. Elnevettem magam. Gio is nevetett. „Tavaszi jókedvetek van” - mondta M, de el se mosolyodon. Elmondtam neki Gio barátság-definícióját. „Meg van vetve az ágy, belebújhattok” — mondta, és komor maradt. Nem bújtunk be. „Mi bajod van?” - kérdezte tőle Gio. Tényleg, látszott rajta, hogy feszült. Keze idegesen vibrált. Karon fogott. Kivitt az erkélyre. Körbemutatott. Elfúló hangon mondta. „Lezárom a teret, teleeresztem vízzel. Hajók lesznek és víziháború. Úgy, ahogy valaha csinálták.” Ránéztem. Láttam, nem viccel. Alkot. És még képes meg is csinálni. Amit egyszer a fejébe vett, meg is csinálta, írt, festett. Rendezett, játszott. Nagy performance-ai városszerte mozgósították tour Romá-t. Egyszer, valahol egy pincében kellett ülnöm. Fehér ing volt rajtam, rám vetítette a Csillagosok, katonákat. Kétszáz ember keringett körülöttem, néztek. Aztán kis buszokon átmentünk a panoptikumba. Ott egy szicíliai népénekes Churchill ölébe telepedett, elnyújtott hangon recitált. Az est egy fotóműteremben ért véget. Ettünk, ittunk. Az egyik felszolgálólány meztelenre vetkőzött. Később játszott a Vizi pavádban (Magánbűnök, közerkölcsök). Angol volt, és kedves-hibásan beszélte az olaszt. Akkoriban Róma volt a filmvilág közepe. Mindenki ide zarándokolt. Még az amerikaiak is. Hollywood vesztésre állt. Azóta persze százszorosan túlnyerte magát. Giliola felhívott, hogy Bob Raphelson, a nagysikerű „öt könnyű darab” rendezője Rómába érkezett. Főszereplőt keres és próbafelvételeket csinál a Cinecittában. Hogy nem akarok-e odamenni, megnézni. Nem akartam. Raphelsonról kiderült, hogy alacsony, mogorva ember. Alig beszél, néha mond csak egy-egy szót, franciául. Rosszul. Olaszul semmit se ért. Mastroiannit két napig nyaggatta. Nem tetszett neki. Kereken megmondta, hogy rossz színésznek tartja. Marcello ügynöke felháborodott. Felhívta Los Angelesben Raphelson képviselőjét. Tiltakozott. Az amerikai semmit se értett az egészből. Azt mondta, Raphelson félórája lépett ki az irodaajtón. A római Raphelsont egy színinövendék játszotta. Giliola megtréfálta a szakmát. Az átverés sikerült. Ha Mastroianninak csak annyit mondtak: Raph... vérbeborult a feje. A valódi Raphelson egy-két évvel később turistaúton járt Rómában. Csináltak egy party-t a tiszteletére. Rengetegen voltunk. Giliola elmesélte a híres esetet. Raphelson nem nevetett. Nem volt humora. Nekem mindig vicceket kellett mesélnem, mert Moravia azt híresztelte, hogy Pesten születnek a világ legjobb viccei. Egyet unos-untalan el kellett ismételnem. Valaha Kendétől hallottam, mondtam is, hogy ő a forrás. Ismerték Kende nevét. „A hosszú beállítások mestere.” János bácsi ül a szekéren. A lovak nincsenek befogva. Arra megy a Józsi gyerek. „Adj Isten, János bácsi. Mit tetszik csinálni?” „Gondolkodom, fiam.” „Hát a lovak hun vannak?” „Azon gondolkodom.” Moravia nagyon mélynek tartotta ezt a faviccet. Az Osztrák-Magyar Monarchia filozófiai megnyilvánulását látta benne. Ő csak tudhatta, trieszti volt. Rómában kezdtem el főzni. Akkoriban jött divatba, hogy a férfiak is odaállnak a sparhelt mellé. Talán a feministák erős nyomása miatt volt ez, vagy mit tudom én, miért. A társaság unszolására kénytelen voltam valami speciálisan magyarral próbálkozni. Pörkölttel, amit mindenütt a világon valami okból gulyásnak hívnak. De még mielőtt a nagy nyilvánosság elé léptem volna, otthon kísérleteztem. Az eredmény siralmas. A hús kemény, a lé híg volt. Gio letelefonált két pizzáért. Amíg rágtuk, Gio tárgyilagosan közölte, hogy már nem léphetek vissza a beharangozott „magyar kulináris sajátosság”-tól. Gio, aki praktikus elme és tősgyökeres parasztlány, tudta, hogy ha sokféle összetevő van egy ételben, az rossz nem lehet. Ezek után kreáltam konyhám leghíresebb fogását, amit itthon a történelmi csengésű „Bethlen Kata tárjáénak kereszteltem. Rómában „A favágók fazeka” romantikus-népies nevet kapta. Igazában „mindent bele!’’-stílus, mert négyféle hús - még füstölt is - és a világ minden föllelhető zöldsége benne fő. Aszalt szilva is. Különösen emiatt tartotta igazi „mitteleurópai”-nak Moravia. A premier sikerült, ízlett, dicsérték. Moravia valami magyaros-bécsies édességet is várt utána, így hát dicsőségem nem volt teljes. Másnap magasan járt már a nap a Pantheon felett, amikor kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. A lakás még mindig tele volt dohányfüsttel. Akkoriban a dohányosok amerikai boszorkányüldözése még nem terjedt át Európára. Állok az ablakban, látom, hogy K barátom megy át a téren. Kiabálok, hiába. Három emelet magasból elvész a hangom. A motorzúgás. A tér tele volt autóval, csak néhány év múlva tiltották ki azokat a történelmi helyekről. Szerencsére eszébe juthattam K- nak, mert felnézett. Lerohantam hozzá, elmondtam bánatomat, míg megittunk egy kávét a sarkon. / 54