Európai utas, 1993 (4. évfolyam, 10-13. szám)

1993 / 1. szám (10.)

Ezt az anekdotát R halála után mesélte egy szép lány. Könnyezett. R a szeretője volt, még Soraya ide­jében is. Ilyen kis történetekből kötetet le­hetne összeállítani, de hát kit érde­kel? Talán csak a szereplőket, vagy őket se. Pláne, ha már halottak... mert jócskán van már halott is kö­zöttük. És az élők arca is lassan elmosó­dik bennem. Hol vannak az egykori barátok? Azt mondta egyszer Gio, hogy az igazi barát az, aki akkor is meghív az ágyába, ha ott nincs egyedül. A Piazza Navona sarkán ültünk. Kora tavasz volt, délelőtt. Sütött a nap. Nagyokat nevettünk. Gio éppen megcsókolt, amikor fölülről, a te­raszról leszólt M. „Gyertek föl”. M itt lakott, a sarki palotában. A sza­lon és az ebédlő előtt húzódott az erkély, egyemeletnyire a tér fölött. (Már jártam néhányszor M-nél, de ilyen napsütésben még soha.) A fény oldalról, kicsit szemből esett be a széles ajtókon, megnyújtotta a tárgyakat. Mesevilág. Megfájdult a szívem, könnyű M-nek, már a nagy­apja is milliomos volt. Permanens szépségben élni a gazdagok előjoga. M ajtót nyitott, hosszú árnyéka a lábamig ér, rátapostam a fejére. El­nevettem magam. Gio is nevetett. „Tavaszi jókedvetek van” - mondta M, de el se mosolyodon. El­mondtam neki Gio barátság-definí­cióját. „Meg van vetve az ágy, bele­bújhattok” — mondta, és komor ma­radt. Nem bújtunk be. „Mi bajod van?” - kérdezte tőle Gio. Tényleg, látszott rajta, hogy feszült. Keze idegesen vibrált. Karon fogott. Ki­vitt az erkélyre. Körbemutatott. El­fúló hangon mondta. „Lezárom a te­ret, teleeresztem vízzel. Hajók lesz­nek és víziháború. Úgy, ahogy vala­ha csinálták.” Ránéztem. Láttam, nem viccel. Alkot. És még képes meg is csinálni. Amit egyszer a fe­jébe vett, meg is csinálta, írt, festett. Rendezett, játszott. Nagy perfor­­mance-ai városszerte mozgósították tour Romá-t. Egyszer, valahol egy pincében kellett ülnöm. Fehér ing volt rajtam, rám vetítette a Csillagosok, kato­­nák­at. Kétszáz ember keringett kö­rülöttem, néztek. Aztán kis buszo­kon átmentünk a panoptikumba. Ott egy szicíliai népénekes Churchill ölébe telepedett, elnyújtott hangon recitált. Az est egy fotóműteremben ért véget. Ettünk, ittunk. Az egyik felszolgálólány meztelenre vetkő­zött. Később játszott a Vizi pavád­ban (Magánbűnök, közerkölcsök). Angol volt, és kedves-hibásan be­szélte az olaszt. Akkoriban Róma volt a filmvilág közepe. Mindenki ide zarándokolt. Még az amerikaiak is. Hollywood vesztésre állt. Azóta persze százszo­rosan túlnyerte magát. Giliola felhívott, hogy Bob Ra­­phelson, a nagysikerű „öt könnyű darab” rendezője Rómába érkezett. Főszereplőt keres és próbafelvétele­ket csinál a Cinecittá­ban. Hogy nem akarok-e odamenni, megnézni. Nem akartam. Raphelsonról kiderült, hogy ala­csony, mogorva ember. Alig beszél, néha mond csak egy-egy szót, franci­ául. Rosszul. Olaszul semmit se ért. Mastroiannit két napig nyaggatta. Nem tetszett neki. Kereken meg­mondta, hogy rossz színésznek tartja. Marcello ügynöke felháborodott. Felhívta Los Angelesben Raphelson képviselőjét. Tiltakozott. Az ameri­kai semmit se értett az egészből. Azt mondta, Raphelson félórája lé­pett ki az irodaajtón. A római Raphelsont egy színinö­vendék játszotta. Giliola megtréfálta a szakmát. Az átverés sikerült. Ha Mastroianninak csak annyit mond­tak: Raph... vérbeborult a feje. A valódi Raphelson egy-két év­vel később turistaúton járt Rómá­ban. Csináltak egy party-t a tisztele­tére. Rengetegen voltunk. Giliola elmesélte a híres esetet. Raphelson nem nevetett. Nem volt humora. Nekem mindig vicceket kellett mesélnem, mert Moravia azt híresz­­telte, hogy Pesten születnek a világ legjobb viccei. Egyet unos-untalan el kellett ismételnem. Valaha Ken­détől hallottam, mondtam is, hogy ő a forrás. Ismerték Kende nevét. „A hosszú beállítások mestere.” János bácsi ül a szekéren. A lo­vak nincsenek befogva. Arra megy a Józsi gyerek. „Adj Isten, János bá­csi. Mit tetszik csinálni?” „Gondol­kodom, fiam.” „Hát a lovak hun vannak?” „Azon gondolkodom.” Moravia nagyon mélynek tartotta ezt a faviccet. Az Osztrák-Magyar Monarchia filozófiai megnyilvánu­lását látta benne. Ő csak tudhatta, trieszti volt. Rómában kezdtem el főzni. Ak­koriban jött divatba, hogy a férfiak is odaállnak a sparhelt mellé. Talán a feministák erős nyomása miatt volt ez, vagy mit tudom én, miért. A társaság unszolására kénytelen voltam valami speciálisan magyar­ral próbálkozni. Pörkölttel, amit mindenütt a világon valami okból gulyásnak hívnak. De még mielőtt a nagy nyilvánosság elé léptem volna, otthon kísérleteztem. Az eredmény siralmas. A hús kemény, a lé híg volt. Gio letelefonált két pizzáért. Amíg rágtuk, Gio tárgyilagosan kö­zölte, hogy már nem léphetek vissza a beharangozott „magyar kulináris sajátosság”-tól. Gio, aki praktikus elme és tősgyökeres parasztlány, tudta, hogy ha sokféle összetevő van egy ételben, az rossz nem lehet. Ezek után kreáltam konyhám leghí­resebb fogását, amit itthon a törté­nelmi csengésű „Bethlen Kata tár­jáénak kereszteltem. Rómában „A favágók fazeka” romantikus-népies nevet kapta. Igazában „mindent be­le!’’-stílus, mert négyféle hús - még füstölt is - és a világ minden föllel­hető zöldsége benne fő. Aszalt szil­va is. Különösen emiatt tartotta iga­zi „mitteleurópai”-nak Moravia. A premier sikerült, ízlett, dicsérték. Moravia valami magyaros-bécsies édességet is várt utána, így hát di­csőségem nem volt teljes. Másnap magasan járt már a nap a Pantheon felett, amikor kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek. A lakás még mindig tele volt dohány­füsttel. Akkoriban a dohányosok amerikai boszorkányüldözése még nem terjedt át Európára. Állok az ablakban, látom, hogy K barátom megy át a téren. Kiabálok, hiába. Három emelet magasból el­vész a hangom. A motorzúgás. A tér tele volt autóval, csak néhány év múlva tiltották ki azokat a történel­mi helyekről. Szerencsére eszébe juthattam K- nak, mert felnézett. Lerohantam hozzá, elmondtam bánatomat, míg megittunk egy kávét a sarkon. / 54

Next