Negyvennyolcas Friss Naptár, 1948

Az utolsó lánc

Az épülő híd mellett állott a munkahíd, ahogy azt az építés rendje megkívánta. A munkahídról irányította Clark Ádám an­gol mérnök, aki a magyarok megértő ba­rátjává vált, az előkészületeket és a jel­­adást várta Buda felől, amikor Széchenyi István megérkezik, hogy az utolsó lánc a helyére kerüljön. A munkahídon csak az építés vezetői és a munkások kaptak helyet, idegenek­ szá­mára tilos volt a ,­bemenet*’. Széchenyi Ist­ván kíséretét a budai hídfőnél hagyta és egyedül ment Clark Ádám melllé a hajó­­hídra. Az angol mérnök megnézte az órá­ját: hat óra harmincöt percet mutatott, amikor Széchenyi a munkapadra érkezett. Kezet szorítottak. A mérnök, a számok és számítások embere, mosolygott, mert biztos volt a sikerben. Ha tizenegy lánccal sike­rült, mért ne sikerülne a tizenkettedikkel? De Széchenyi aggodalmaskodott: — Nem lesz semmi baj? — kérdezte Clarktól izgatottan. Az megnyugtatta: — Ki van zárva, hogy baj legyen. Az utolsó lánc ebben a pillanatban csi­­korogva indult meg a pillér csúcsa felé a nagyszerű szerkezeten. Lassan kúszott, mint a kígyó. Olyannak is tűnt: óriás­kígyónak, hatalmasnak, erősnek, legyőz­­hetetlennek. A két partról elragadtatva bá­multák az emberek a gyönyörű színjátékot. Az apák fiaiknak magyarázták a percek jelentőségét és emlékeztették őket, hogy a fiúk majd az unokáknak, sőt a dédunokák­nak fognak erről mesélni... Az utolsó lánc kúszott, kúszott felfelés már majdnem elérte a pillér csúcsát, ahová az izmos munkáskezek beillesztik. Tízezrek lelkesedtek. Esteledett, hét óra elmúlt, sőt fél nyolc táján lehetett... Egy rettenetes reccsenés, utána szörnyű robaj s csak azok látták, akiknek volt lélekjelenléte, hogy el ne forduljanak rémületükben, hogy az utolsó lánc elszakadt, lezuhant a magasból, közel nyolcezer mázsa súlyával rázúdult a munkapadra, azt is átszakította és bele­veszett a Duna hullámaiba, a folyó med­rébe ... A munkahíd kettéroppant. Akik rajta állottak a vízbe estek. Pillanatok alatt hangos volt a két part: — Széchenyi a Dunába fulladt! — Clark ott állott mellette! Agyonverte a lánc! Holttestét elnyelte a folyó! — Legalább ötvenen estek a vízbe! — Dehogy ötvenen! Százan! Talán száz­nál is többen! — Valaki úszik kifelé! Többen úsznak kifelé! — Csónakot, gyorsan csónakokat a vízre! Ilyen és ehhez hasonló kiáltásoktól volt hangos a Duna két partja percekig. Csak percekig, mert a szerencsétlenség után nem sok idővel Széchenyi is, Clark is, meg a munkahídról vízbe zuhantak is mind kiúsz­tak a budai, vagy a pesti partra. Ember­életben nem esett kár. Széchenyire és Clarkra egy-egy száraz kabátot adtak, erős pálinkával itatták őket, a munkásokat is gondozásba vették, még csak náthát se ka­pott közülök egy sor Clark vigasztalta Széchenyit, aki le volt sújtva: — Rövid idő alatt rendbe lehet hozni mindent... A hídépítés még csak késedel­met se fog szenvedni... De Széchenyit, akinek elméje ekkor már elborulóban volt, szörnyű látomás gyötörte: — Jelképnek vélem ezt a szerencsétlen­séget — mondotta. — Eleinte fényesen sike­rülnek a dolgok, s mikor elbizakodásunk nagyra nőtt, a tizenkettedik órában törik össze minden... Széchenyi borúlátása nem bizonyult va­lónak. A híd a szabadságharc fergetegében, az akadály és nehézség közepette is el­készült. A láncok most újra lehullottak. Barbá­rok gonoszsága, esztelenek kegyetlensége a Duna hullámaiba ölte a büszke Lánchidat De feltámad és újra állni fog, hogy a ma­gyar akarás a magyar munka diadalát hir­desse ország-világ előtt.. /

Next