Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-29 / 13. szám
Valami sántít! Az is lehet persze, hogy valaki, vagy valakik. Vagy két hete Moszkvában járt a budai Fény utcai piac nagy barátja, aki még akkor is leszalad oda egy kis leveszöldségért, fél kiló tarkapaszulyért, ha történetesen az amerikai elnököt várja,hát csak innen gondolom, hogy a piacozás lehet a lételeme, s a külügyminiszterséget csak kénytelen-kelletlen végzi. NB: Ez persze látszik is, mind a Fény utcai pi ac színvonalán, mind Magyarország külpolitizálásán. Hajd’ha egyszer a dolgok a valódi helyükre kerülnének!). Szóval hazajött Kovács László külügyminiszter Moszkvából s pár napig más sem hallottunk, mint hogy elintézte az új orosz külügyminiszterrel, Moszkva beadta a derekát a magyar NATO-csatlakozás dolgában. Alig két hét múlva az amerikai külügyminiszter megy Moszkvába s az oroszok őneki keményen protestálnak a kelet-európai országok, közöttük Magyarország NATO- csatlakozásának kérdésében. Mi következik mindebből? 1. Az orosz külügyminiszter nem tudja mikor mit mond. 2. A magyar sajtó füllentget, hazudozik. 3. Mindenki mindig igazat mondott e kérdésben s a politikusok így akarták tapintatosan a világ tudtára hozni, átalakulóban a világ politikai erőtérképe. Az USA-tól a prímási szerep a magyar kormány kezébe került, hiszen a mi külügyminiszterünktől százszor jobban tartanak Moszkvában, mint az amerikaitól. Tudtam én, hogy a szakértelem előbb-utóbb megtenni a maga gyümölcsét. Igaz, hogy kicsi is, sárga is, savanyú is, de mégiscsak a mi micsurini nemesítésű gyümölcsünk! (csendes) Hol élünk, elnök úr? Első közjogi méltóságunk a minap kijelentette, hogy a köztársasági elnök feladata immár nem annyira politikai, mint társadalmi, és hogy reméli, senkit sem fognak felelősségre vonni azért, mert a Horthy-korszakban, a Rákosi-korban, a Kádár-korszakban vagy a mai demokratikus Magyar Köztársaságban volt csecsemő. Bravó, elnök úr! Semmivel sem lehet a felelősségre vonástól jobban elvenni az emberek kedvét, mint ha azt sugallják nekik, hogy nálunk csecsemőket akarnak felelősségre vonni. Mintha azt akarta volna nálunk bárki is! Ilyet legfeljebb a koncentrációs táborokat létrehozó idegen megszállók és az őket kiszolgáló hazai pribékek tettek. Csak azt mondja meg, hogy ezeket a pribékeket, akik gyermekeket, öregeket, nőket, egyáltalán: ártatlan embereket öltek ebben az országban, azokat mind helytelen felelősségre vonni? Talán a nürnbergi per is helytelen volt? Tömeggyilkosoknak a hajuk szála se görbüljön, minthogy ők is voltak valamikor csecsemők?... De rendben van, hajuk szála se görbüljön. Csak nevezzük meg őket, állítsuk bíróság elé, vegyük el kiemelt nyugdíjukat, adjuk oda áldozataiknak, illetve azok hozzátartozóinak, és legyen végre legalább annyi igazságtétel ebben az országban, hogy a vérdíjból megalapozott magas jövedelem, kiemelt egzisztencia ne számítson vonzónak a jövő nemzedéke szemében! De ne ábrándozzunk, nem lesz itt ilyen! Ahol a rendszerváltás nem elitváltást jelentett, csak köpenyváltást (természetesen az elítélt), ott hiába várjuk, hogy a bűnt, a gyilkosságot, a brutalitást minden esetben bűnnek, gyilkosságnak, brutalitásnak nevezhessük, vagy egyáltalán megnevezhessük. Ott a „szocialista erkölcs”, a „szocialista etika” marad érvényben (ahogy ezt tankönyvekben is olvashattuk) minden cselekedet helyes, etikus, etikailag igazolható, ha az (egykori!) szocialisták ügyét szolgálja. Akiknek „élcsapata” jelenleg liberálisnak nevezi magát... Mindmáig érvényes tehát nálunk az orwelli abszurditás is: „minden állat egyenlő, de vannak, amelyek egyenlőbbek a többinél”. A törvény előtt is, természetesen. Ilyen állatok (lények) élnek ebben a mai Magyarországban, és ilyen közjogi állapotok uralkodnak az Ön (mint első közjogi méltóság) idejében. Nem gondolom persze, hogy mindezt tőlem kell megtudnia. Csak azt nem értem, hogy semmi hiúság, becsvágy, történelmi ambíció nincsen Önben, amely azt sugallná, ne úgy emlékezzenek rám, hogy én voltam ennek az országnak első számú bűnpártolója! (Kiss)