Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-03 / 18. szám
Sínen vagyunk? Legújabb kori történelmünkben eddig valahogy nem nagyon jött be nekünk a vonatozás. A hegyek-völgyek között annak idején fülsértően zakatoló vonat idővel csendesebb lett ugyan, de végül is kevéssé idilli környezetben: hatalmas adóssághegyek és egy jókora demográfiai hullámvölgy találkozásánál — már évekkel ezelőtt kisiklott. Nemrég különös, új szerelvényről írtak a lapok. Bár nem várta a kutya se, egy szép nap megérkezett az ún. gyűlöletvonat. Kiderült, hogy ez csak amolyan balliberális szellemvasút: közönséges emberfia nemigen találkozott vele, inkább a közismerten túlérzékeny politológusok, szociológusok látomásaként üzemelt. (Azóta holtvágányon van.) Legutóbb meg azt olvasom az újságban, hogy NATO-vonat címmel rendeznek találkozót Magyarország katonai csatlakozásáról. (Állítólag ezúttal afféle mentesítő vonatról lenne szó.) Hát, nem is tudom... Mindenesetre drukkolok, nehogy az utolsó pillanatban vörös jelzést kapjunk, mert akkor tolathatunk vissza. Peches esetben egészen Szibériáig... ! Nyitottan a világnak... Budapesten a millecentenárium évében az eddigi leglátványosabb produkció az volt, hogy a fővárost — pár millió forintért — egy hónapra átadták nyugati filmeseknek. Egész városrészeket lezártak, utcákat üríttettek ki, több tízezer embernek okozva ezzel parkolási, közlekedési és egyéb gondokat. De megérte. No, nem a pénz miatt, az bagó. (És egyszerű ember amúgy se kapott belőle egy mozijegyre valót se.) Hanem a hírnév! Hiszen — mint arról a magyar származású producer nyilatkozott — két-három külföldi képesújság színes riportokban számolt be a forgatásról. Tán’ még Amerikában is irigykedve olvasták például, hogy a főszereplő Madonna éppen Magyarországon jött rá: áldott állapotban van. Lássuk be, azért ez — pestiesen szólva — nem semmi. Ha valamiért, hát ezért érdemes volt 1100 évig megmaradnunk Európa szívében... Óvári. Élet? •* Mottó: Az embernek csak három eseménye van: születés, élet és halál. Születéséről nem tud, a halál fájdalom neki, élni pedig elfelejt. — Na hogy vagy? — Semmi különös. Beálltam a sorba. Ez az élet? Reggel felkelsz, bemégy a munkahelyedre, egyedül vagy a szobádban nyolc órán keresztül, felkapkodod a telefonokat, fordítgatsz, esetleg elmegy ebédelni a főnököddel, munka után bevásárolsz, hazamégy az albérletbe, kicsit beszélgetsz a lányokkal vacsora közben, aztán bezuhansz az ágyba. Másnap ugyanez. Hol van már a főiskola, a bulik, a társaság, a nagy beszélgetések, a réhák meg a vizsgaidőszak? — Hát igen, akkor voltunk igazán szabadok, csak nem tudtunk róla. Megint igaza lett a szüleimnek. Apu szerint a főiskola melegház volt. Most mások mondják meg, hogyan osszuk be az időnket. És szépen, lassan, ahogy mondtad, beállunk a sorba. (Különben hogy kapná a nagyi nyugdíjat?) Aztán a lányok sorra férjhez mennek. Nelli már babát vár, Dórának meg már kettő van. — Ki az a Dóra? — Magyar-németes évfolyamtársunk volt, a férje meg Emges. Most fejezték be az építkezést, ő meg közben a két gyerek mellett még angol szakra is jár, levelezőre. Nem tudom, hogy bírja. A múltkor futottunk össze a postán, akkor mesélte. És még szeretnének egy-két gyereket. — Hát ez igen ritka manapság! És veled mi van? Nem mész még férjhez? — Ééén? Dehogy megyek! Minek? Nem akarok még gyereket. Meg különben is, hová? Hol laknánk? Jó nekem otthon. Van külön szobám, nem nagyon szólnak bele, mit csinálok. És akkor találkozunk, amikor akarunk. De mi van a tiéddel? — Még szilveszterkor összevesztünk. Majd egy hónap szünet, és most újból ostromol. Minden nap hívogat, még Svédországból is felhívott. Feltűnően figyelmes lett és a múltkor még haza is vitt szó nélkül. Azelőtt drága volt a benzin. Pont azt teszi, aminek akkor örültem volna, amikor még együtt voltunk. Csakhogy akkor egyáltalán nem erőltette meg magát. Most is kár. Úgysem tud megváltozni — ahogy most ígérgeti — csak ideig-óráig. Már nem hiszek neki. És közben egyedül vagyok. Nem elég a mindennapi verkli, még este sincs, akivel igazán őszintén és jókat lehetne beszélgetni. A város tele van a munkaidő utáni órákban fiatal párokkal. Én meg... — Most valami biztatót kellene mondanom, igaz? A télnek is vége lesz egyszer... hogy is van az a vers? „Szeretsz?” kérdezte Vén Rigó. „Szeretlek!” szólt a Nap.” Zsoldos Szilvia (La Bruyére) — Ó — E* A HÉT