Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-19 / 16. szám
VéáT® ! „Végre”, sóhajtanak fel megkönnyebbülten a bölcs magyar állampolgárok (miniszterelnökünk kedvenc kifejezése), akiknek ugyan a közvélemény-kutatási adatok szerint kb. 80 %-ban halvány sejtelmük sincsen arról, hogy mit is jelent az OECD-tagság, amelyre kül-Ügyéreink oly büszkék... Legfeljebb azt sejdítik, hogy hazánk lakossága részére igen előnyös, jó következményei lesznek, hiszen végre beléphettünk a világ legfejlettebb 27 államainak sorába! Nos, nézzünk egy kissé körül ezen nevezetes esemény kapcsán, ha nem is egész hazánkban, csak itt, szőkébb pátriánkban, Budapesten! Arany János írja a múlt század vége felé a „Vojtina ars poeticájában” az akkori fővárosról: „Az utcán por, bűz, német szó, piszok”. Ha jelenlegi fővárosi utcáinkra tekintünk, szinte ugyanezt észlelhetjük; legfeljebb a német szó hiányzik. Bőven helyettesíti ezt viszont az az üde trécselés, melyet a zsúfolt buszon vagy villamoson tinédzser fiataljaink szájából hallhatunk: szitkozódás, intim testrészek kötőszóként való sűrű használata tölti be harsányan közlekedési eszközeinket — persze, az említett ifjak kényelmesen üldögélnek, rá sem hederítve a mellettük álló idős, rokkant utastársaikra. (Csak zárójelben kívánkozik ide, hogy vajon ilyenkor nem gondolnak a másság tiszteletére?) Egyébként hogyan is lehetne az ifjúság zömétől bármit is várni, olyanoktól, akik úgymond „megélhetési bűnözés” formájában fosztják ki és gyalázzák meg templomainkat, műemlékeinket... A Nap TV ma reggeli adásában hallottam, hogy Budapesten ma minden 4 percben történik egy rablás, egy vagyon elleni bűncselekmény. Vajon ez a helyzet az OECD többi 26 fejlett országában is? Lépjünk át ezek után a kultúra területére is! „Fejlett” kultúránkat napjainkban főképpen a TV mind bárgyúbb műsoraiból élvezhetjük (lásd Friderikuszshow). Színházba, operába, koncertre járni szinte már lehetetlen az átlag magyar középosztálybeli számára, akiknél pedig még pár évvel ezelőtt ez természetszerű életvitelükhöz tartozott. Nyugdíjasaink legfeljebb akkor jutnak el egyegy ilyen eseményre, ha jobban kereső családtagjaiktól névnapi ajándékként kapnak egy színházjegyet... Újságot is csak ritkán tudnak vásárolni az e körbe tartozók, s ha valaki mégis megengedi magának ezt a luxust, a megvett újság végigvándorol a fél ismeretségi, baráti körön. Mire költ tehát a „fejlett” magyar társadalom — szorosabban véve az említett magyar középosztály, amelynek felemelkedését pedig a választáskor valamennyi párt a zászlójára tűzte? Először is, — s ha valaki még emlékszik rá, így volt ez a „boldogemlékű” ’50-es években is — a fizetés vagy nyugdíj kézhezvétele után gondosan „borítékol”. Beborítékolja keservesen megvett öröklakásának közös költségére szolgáló öszszeget, a gáz- és villanyszámlára valót, a gyerekek étkezésére befizetendő összeget, az egyetemi tandíjat stb. Ami pedig ezek után marad, az költhető a mindennapi kosztra. Étkezzünk korszerűen: sok fehérje, tejtermék, sajtok, zöldség, gyümölcs — ajánlják orvosaink, valamint a TV-reklámok, hogy elkerüljük az érelmeszesedést, a szívbetegségeket, magas vérnyomást, és egyéb kórokat. Ehelyett a valóságban minden család örül, hajó, laktatás, hizlaló (és olcsóbb) ételek kerülhetnek asztalára: bab, káposzta, főtt tészta, néha-néha egy kiadós húsétel. Hát körülbelül így él ma a magyar lakosság zöme a harmadik évezred küszöbén, a világ 27 legfejlettebb országainak előkelő klubjában. A pénzügyi elit tagjai, kormánytagok, a fő-fő párttagok vagy nem látják ezen tényeket, vagy pedig nem akarják látni! Ha pedig nem akarják látni, úgy mi sem óhajtjuk őket már sokáig látni, legfőbb ideje lenne, hogy eltűnjenek a történelem süllyesztőjében. Ha pedig ez majd bekövetkezik, akkor mi is fel fogunk sóhajtani nagy megkönnyebbüléssel. Végre”! S. I. N. EZ A HÉT Az más labancoknál Szoros, Soros Folyik Pest-Budán az edzőmeccs: szoktatnak bennünket s figyelik, meddig bírjuk, elviseljük-e? Mert székesfővárosunk — a zarándi magyarnak is Budapest a legfőbb székhely! — nagyban-egészben már az övék. Legalábbis annak mutatja magát! A városban más lobogót, mint a Budán s Pesten maradt románok piros-sárga-kékjét és a magyarok hófehérét (szeme fehérjét?), mely mutatja, megadtuk magunk, nem látsz. Vagy csak egyszerűen ezzel jelzik: — Kezeket föl! Aki még nem tette meg. Zászlóváltást készítenek elő. A zászlócserét—jó uraim, a bitang életbe—mi követi? Szoros, uram, szoros. — A pénzt adja ide, aztán felejtsük el egymást! Ez az, amit nem szeretne. S ha azt mondom, köszönöm, s a pénzt jóra fordítom, nem elég? Kárba persze akkor sem vész. ...Úgy általában, de hogy a mi szeretett Zarándunkban?! A magamfajta megmagyarosodott Zaránd vármegyei oláh kisnemes vakarhatja a kobakját, mit akarnak tőle?! Ezek a tökéletlenek, akik egyháztomban arra (lennének) kíváncsiak, ki volt a fölmenőm! Soroljam el — csak sorban, sorosan! —, hogy hívták a két öregapám, meg a két öreganyám, hátha akad köztük egyetlen nem magyar nevű, hisz akkor máris örvendezhetnek a káron: — Ügyi, hogy te sem vagy tiszta magyar! Mert olyan, szerintük, jó Kárpátmedencénkben nincs is. Eszükbe hogy jutna, hogy az efféle leleplező (és leplezetlen) őskutatással, aljas szándékú névelemzéssel a nácik foglalkoztak, csak hogy magukhoz kapcsoljanak bárkit, akiben bármily kicsiny velük azonosíthatót találnak? ...Szoros, túl szoros! Kurta Miska Zaránd vármegyéből