Ez a Hét, 1996. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1996-06-14 / 24. szám

Az más labancokról Jó firmák, nem mondom Kulcsár Szabó Ernő úr elvtárs — elég nehéz elhinni, de állítólag — egyetemi tanár követte el A magyar irodalom története, 1945—­1991 című rémregényt. Bűnügyi történetében a szerző mindent rá­fog a másikra, hogy elterelje magáról a gyanút. — Nem én voltam! (Aki a szemedbe mesél.) — A másik a tettes! (Aki tönkreveri az irodalmat.) — Csakis nekem lehet igazam! (A má­sikat, amennyire lehet, elhallgatja.) — Aki nincs, ne keresd! (S tesz róla, ne legyen ki után járnod.) ...Mondhatni: félre a tréfával, csak hát elég nehéz. Zarándit még véletlen sem említ, pedig vannak itt jócskán magyar írók! Román, igaz, több kerül. Szakírónk javára írhatjuk, hogy azokról is hallgat. Minek vegye az ember, ha nem találja az említettek közt sem a mai középnemzedék sokak szerint legjobb költőjét, a Sepsiszent­­györgyön (a jelek szerint a végsőkig!) kitartó Farkas Árpádot, akit a hetvenes és nyolc­vanas években igen nagyra tartott a műíté­­szet, hogy a nemkülönben a nemzedéki él­bolyba sorolt Balázs József regényíró úrról annyit tart érdemesnek megemlíteni világta­lan tudósunk, hogy könyvei megjelenésekor eléggé túlértékelték? Balázsnál azért elárulja magát éleslátás­sal egyáltalán nem vádolható, vaksággal an­nál inkább megáldott profunk: József regé­nyei felől nincs kijárat az Igazi Századvégi Irodalomhoz! Ahhoz, mihez képest... Irodalom. Elfogult, üsse kő, de hogy ennyire? Mert ha a Köztársasági Cukrosbácsivá emelke­dett műfordító munkásságára gondol, máris megértőbb, Gönczölöket ugyanis nem feledi a PártirodalomTörténetíró szerző! Naja, aki ennyire pártatlan... Annyira, hogy csakis arról tud (és tudósít), ami őt (s elvbarátait) igazolja. ...Úgy látszik, nem véletlen, hogy a za­­rándi író koma is visszatért a megmaradásra érdemes „realizmushoz”. Mert az biza arra tanít (néhány ezer éve): Ne hazudj! Mert ez nem irodalom­, csak irály­történet. Doktorkám. —Csak nehogy ő húzza a fogam... Ezektől az is kitelik. ...Igaz, Nagy-Zarándban foghúzója sincs a fogászunknak... De Magyarországon! Kész kabaré. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Óvakodj a rablóktól SZIOSJ Ezt lekopogom, Trezor Értékjegy TARTSA PÉNZÉT TREZORBAN Maranc­ Aligha férhet kétség ahhoz, hogy az or­szág életét irányító erők legfőbb szándéka megfosztani a nemzetet minden értékétől. Ez az értékrablás hihetetlenül ravasz és alat­tomos módon megy végbe. A mindennapok gondjaitól agyongyötört, halálra fáradt, féle­lemben tartott egyszerű állampolgárnak alig van ideje, alkalma kifürkészni és rajtakapni a tolvajokat, amint legnagyobb nemzeti kin­csét, a páratlanul pontos és gazdag édes ma­gyar anyanyelvét rabolják el tőle. A nyelv­rablásból természetesen a szellem elrablása is következik, hiszen fogalmaink, fogalmi rendszerünk a nyelv által születtek és élnek. A nyelvünk és szellemünk elleni merénylet­sorozat egyaránt folyik a sajtóban, a rádió­ban és a televízióban, vagy éppen az óriás­plakátokon. Hónapok óta hallani és látni egy neves pénzintézet reklámját, fektesse pénzét trezor értékjegybe. Mert, ahogy a reklámdal szö­vege mondja: Ez biztos. Ezt lekopogom. Csakhogy lekopogni azt szokta a ma­gyar, ami bizonytalan, hiszen éppen azért kopogja le — a babonásabbja alulról felfelé, lehetőleg az asztallap alján —, hogy ezentúl biztos legyen. Hogy az esetleges baj ezután se következzék be. A reklámszínész viszont azt kopogja le, amiről már előzőleg megál­­­­lapította, hogy biztos. Felcserélődött tehát az ok és az okozat, az előzmény és a következmény. Ha ezt el lehet fogadtatni egy tömegekre hatni akaró rek­lámdalban, akkor el lehet fogadtatni a politi­ka, a gazdaság, vagy az élet bármely racio­nálisnak hitt és hirdetett területén. Ha bárhol mód van az ostobaság hitelessé tételére, ak­kor ugyanezen a módon hitelessé lehet tenni azt is, hogy az országnak és népének az a jó, hogy megszüntetnek egy csomó vasútvo­nalat. Vagy hogy nyerünk azzal, hogy kór­házak tucatjait, kórházi ágyak ezreit szün­tetik meg. Vagy hogy természetes az, hogy két férfi összeházasodik, és ha valami mégse lenne annyira természetes, azt áthidalhatják azzal, hogy gyermeket fogadnak örökbe, követve a családi hagyományokat, termé­szetesen fiút. Vajon győz-e a ráción az esztelenség, az értelmen az ostobaság, az egészséges ős­természeten a terméketlenség beteg divatja? Remélem, hogy nem. Remélem, hogy a nyelv szelleme, a logosz továbbra is — mint eddig — megőrzi nemzetünket. De ezúttal mellőzzük a lekopogást: inkább beszéljünk és gondolkozzunk magyarul, tisztán. Török András

Next