Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-09 / 32. szám

Félúton a miniszterelnök Riporter: Kedves nézőink, elhívtuk ide a stúdióba a mi legsze­­retettebb, legsnájdigabb s legokosabb miniszterelnökünket. Nem akarok nagyobb szavakat használni, mert még elfogultsággal vá­dolna bizonyos újság eléggé el nem ítélhető, gonosz újságírója. Miniszterelnök: Mondja csak bátran: nekem mindent meg le­het mondani, meg azt is, hogy milyen bunkó volt az előző kor­mány. Riporter: Hehe... höhöhö... Hogy is kezdjem, hogy meg ne sértsem a miniszterelnökök csimborasszóját... Azzal a kis vicces kalickával is lehet foglalkoznom, ami ott volt az Ön okos kobak­ján két évvel ezelőtt? Miniszterelnök: Persze, azzal nyugodtan lehet, csak az ellenzéket ne emlegesse, mert azok mindig csak ellenem beszél­nek. Elvárná az ember az ellenzéktől, hogy olyan tárgyilagos legyen, mint mondjuk Ön. Hát mi van abban, hogy én vagyok a legnagyobb államférfi és az MSZP az egyetlen párt—sajnos nem az egyetlen... Mit is akartam mondani? Kérdezzen csak! Riporter: Azok a bizonyos lapok bizonyos újságírói olyanokat írnak Önről—elpirul az arcám, hogy ki kell mondanom. Miniszterelnök: Na nyögje már ki, elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg adás előtt? Riporter: Izé... hogy Ön... az átlagosnál nagyobb méretű házat épített—egy hangyányival nagyobbat, mint az átlagpolgár. Miniszterelnök: Ugyan, csak rosszindulatú fecserészés: elad­tuk a nagyanyám kutyaházát, meg a hajdani mosókonyhánkat, ahol ringott a tehenőm és abból éppen kijött ennek a kis laknak az ára. Ebből is láthatja, hogy én nem takargatok semmit. Meg írtam egy szakkönyvet a vízenjárásról: Hová verjük a cölöpöket? cím­mel. De arról ne feledkezzünk el, hogy nagyon bunkó volt az előző kormány és ma mindent meg lehet írni. Legalábbis egyszer. Riporter: Köszönöm... Azt hiszem mindent tudunk, amit a kormány első feléről tudni kell, két év múlva majd megnézzük a hátsó felét. Elnézést, most látom, hogy leheletemtől bepárásodott a glóriája. Letörölhetem? Miniszterelnök: Tegye! — DORIS — Bölcs-e a nép? A politikától megcsömörlött emberek közül sokan úgy vélik: a köznapi ember bölcsességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem törődik a pártok meghirdetett szakértelmével, tudatosan kerüli őket, nem akar hallani programjukról, elege van a választási teljesíthetetlen ígéretekből. Ezek véleménye szerint: a politikusok nyilatkozatait sem meghallgatni, sem olvasni nem szabad, mert holnap úgyis az ellenkezőjét állítják, hirdetik, mondják, így fe­lesleges az időt rájuk pazarolni. Erkölcsileg devalválódtak, egyébként is őket már nem igazán érdekli az egyre nehezebbé váló kormányzás, fontosabb a hatalom közelében maradás, ami a gazdaggá válás feltétele. Ebben a kavalkádban a politikus — azért, hogy lássák mégis csak valaki —, annak örül, ha nyakló nélkül, ha van mondanivaló­ja, ha nincs, nyilatkozhat, a választó meg annak, hogy nem köte­lező meghallgatnia őket, így szavaznia sem kell feltétlenül elmen­ni. Számára ez a rendszerváltás óta a demokrácia legnagyobb vívmányát jelenti! Hogy kinek mennyire van igaza, helyénvaló-e, jogos-e, indo­­kolt-e ez a magatartás, azt a liberális korszellemhez igazodva döntse el mindenki belátása szerint. A döntéshez szolgáljon adalé­kul a szalonképesnek tartott MSZP ügyvezető alelnökének, Kósáné Kovács Magdának 12 nap alatt megjelent alábbi két — egymással nem teljesen összhangban álló — nyilatkozata: „Én törvényszerűnek tartom, hogy a választások közeledtével a koalí­ciós pártok viszonyát egyre inkább a rivalizálás jellemzi. Nem lá­tom esélyét annak, hogy az MSZP és az SZDSZ választási szövet­séget kössön, ezért mindkét párt igyekszik majd a saját arculatát felmutatni a választóknak.” (Magyar Hírlap, 1996. július 17.) — „A szocialisták és a liberálisok közötti koalíciós együttműködésre nemcsak 1998-ig, hanem azt követően is van esély. Sok ésszerű ok van arra, hogy egy, a mostanihoz hasonló eszmei-ideológiai tar­talmú koalíciós szándék megfogalmazódjék a következő választá­sok utánra is.” (Magyar Nemzet, 1996­. július 29.) — Nos, bölcs-e a nép, ha „lesajnálja” őket? „Kamikaze-akció” nem lehet megoldás! Kell az ész, kell az értelem! (dobó) Ku­tyakérdés — kutyául „Helyzet van, sőt a helyzet fokozódik, Pelikán elvtársi” — így hallottuk az immár klasszikus filmből. Kutyakérdés van, sőt a kutyakérdés fokozódik. Kutyául alakul a kutyakérdés. Emberre és kutyára. Mindenekelőtt az emberre. Nem a kutya alakítja. Nem is felelős érte. Mára már mindegy, hogy a kutya szegődött-e önként az emberhez, vagy az ember vette-e tárnául a kutyát? A háziasítástól kezdve formálja az ember a kutyát. Céljainak megfelelő fajtát tenyészt ki. Segítőtársai egymásnak. Régebben az ember felelősséget tanúsított a kutya iránt. Nem engedte túlsza­porodni. Biztosította számára a megfelelő életteret, ahol kutya maradhatott. A keresztyén kultúra és erkölcs hatókörében megszűnt a kutyaviadal. Egyeztethetetlen volt az emberiességgel. Bocsánat, a kutyaiassággal. Megérdemli az odaadó állat, hogy ne kutyául kezeljék. Az értékek értéktelenedése miatt nálunk is felszínre tört a kutyakérdés. Élelemszűke világunkban indokolatlanul sok a kutya. Nagyvárosokban folyik a kutyakínzás. Meg a kutyát nem tartóké. Begyűrűzött a kutyaviadal. Tenyészik a harci kutya. Pit­bull a ringbika, vagy a ring bikája. Egykutya. Dehogy. A pitbull nem bika, hanem egy kutya. Ám, hogy mire használják, az nem egykutya. Csohány János

Next