Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-09 / 32. szám
Félúton a miniszterelnök Riporter: Kedves nézőink, elhívtuk ide a stúdióba a mi legszeretettebb, legsnájdigabb s legokosabb miniszterelnökünket. Nem akarok nagyobb szavakat használni, mert még elfogultsággal vádolna bizonyos újság eléggé el nem ítélhető, gonosz újságírója. Miniszterelnök: Mondja csak bátran: nekem mindent meg lehet mondani, meg azt is, hogy milyen bunkó volt az előző kormány. Riporter: Hehe... höhöhö... Hogy is kezdjem, hogy meg ne sértsem a miniszterelnökök csimborasszóját... Azzal a kis vicces kalickával is lehet foglalkoznom, ami ott volt az Ön okos kobakján két évvel ezelőtt? Miniszterelnök: Persze, azzal nyugodtan lehet, csak az ellenzéket ne emlegesse, mert azok mindig csak ellenem beszélnek. Elvárná az ember az ellenzéktől, hogy olyan tárgyilagos legyen, mint mondjuk Ön. Hát mi van abban, hogy én vagyok a legnagyobb államférfi és az MSZP az egyetlen párt—sajnos nem az egyetlen... Mit is akartam mondani? Kérdezzen csak! Riporter: Azok a bizonyos lapok bizonyos újságírói olyanokat írnak Önről—elpirul az arcám, hogy ki kell mondanom. Miniszterelnök: Na nyögje már ki, elfelejtette, hogy mit beszéltünk meg adás előtt? Riporter: Izé... hogy Ön... az átlagosnál nagyobb méretű házat épített—egy hangyányival nagyobbat, mint az átlagpolgár. Miniszterelnök: Ugyan, csak rosszindulatú fecserészés: eladtuk a nagyanyám kutyaházát, meg a hajdani mosókonyhánkat, ahol ringott a tehenőm és abból éppen kijött ennek a kis laknak az ára. Ebből is láthatja, hogy én nem takargatok semmit. Meg írtam egy szakkönyvet a vízenjárásról: Hová verjük a cölöpöket? címmel. De arról ne feledkezzünk el, hogy nagyon bunkó volt az előző kormány és ma mindent meg lehet írni. Legalábbis egyszer. Riporter: Köszönöm... Azt hiszem mindent tudunk, amit a kormány első feléről tudni kell, két év múlva majd megnézzük a hátsó felét. Elnézést, most látom, hogy leheletemtől bepárásodott a glóriája. Letörölhetem? Miniszterelnök: Tegye! — DORIS — Bölcs-e a nép? A politikától megcsömörlött emberek közül sokan úgy vélik: a köznapi ember bölcsességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem törődik a pártok meghirdetett szakértelmével, tudatosan kerüli őket, nem akar hallani programjukról, elege van a választási teljesíthetetlen ígéretekből. Ezek véleménye szerint: a politikusok nyilatkozatait sem meghallgatni, sem olvasni nem szabad, mert holnap úgyis az ellenkezőjét állítják, hirdetik, mondják, így felesleges az időt rájuk pazarolni. Erkölcsileg devalválódtak, egyébként is őket már nem igazán érdekli az egyre nehezebbé váló kormányzás, fontosabb a hatalom közelében maradás, ami a gazdaggá válás feltétele. Ebben a kavalkádban a politikus — azért, hogy lássák mégis csak valaki —, annak örül, ha nyakló nélkül, ha van mondanivalója, ha nincs, nyilatkozhat, a választó meg annak, hogy nem kötelező meghallgatnia őket, így szavaznia sem kell feltétlenül elmenni. Számára ez a rendszerváltás óta a demokrácia legnagyobb vívmányát jelenti! Hogy kinek mennyire van igaza, helyénvaló-e, jogos-e, indokolt-e ez a magatartás, azt a liberális korszellemhez igazodva döntse el mindenki belátása szerint. A döntéshez szolgáljon adalékul a szalonképesnek tartott MSZP ügyvezető alelnökének, Kósáné Kovács Magdának 12 nap alatt megjelent alábbi két — egymással nem teljesen összhangban álló — nyilatkozata: „Én törvényszerűnek tartom, hogy a választások közeledtével a koalíciós pártok viszonyát egyre inkább a rivalizálás jellemzi. Nem látom esélyét annak, hogy az MSZP és az SZDSZ választási szövetséget kössön, ezért mindkét párt igyekszik majd a saját arculatát felmutatni a választóknak.” (Magyar Hírlap, 1996. július 17.) — „A szocialisták és a liberálisok közötti koalíciós együttműködésre nemcsak 1998-ig, hanem azt követően is van esély. Sok ésszerű ok van arra, hogy egy, a mostanihoz hasonló eszmei-ideológiai tartalmú koalíciós szándék megfogalmazódjék a következő választások utánra is.” (Magyar Nemzet, 1996. július 29.) — Nos, bölcs-e a nép, ha „lesajnálja” őket? „Kamikaze-akció” nem lehet megoldás! Kell az ész, kell az értelem! (dobó) Kutyakérdés — kutyául „Helyzet van, sőt a helyzet fokozódik, Pelikán elvtársi” — így hallottuk az immár klasszikus filmből. Kutyakérdés van, sőt a kutyakérdés fokozódik. Kutyául alakul a kutyakérdés. Emberre és kutyára. Mindenekelőtt az emberre. Nem a kutya alakítja. Nem is felelős érte. Mára már mindegy, hogy a kutya szegődött-e önként az emberhez, vagy az ember vette-e tárnául a kutyát? A háziasítástól kezdve formálja az ember a kutyát. Céljainak megfelelő fajtát tenyészt ki. Segítőtársai egymásnak. Régebben az ember felelősséget tanúsított a kutya iránt. Nem engedte túlszaporodni. Biztosította számára a megfelelő életteret, ahol kutya maradhatott. A keresztyén kultúra és erkölcs hatókörében megszűnt a kutyaviadal. Egyeztethetetlen volt az emberiességgel. Bocsánat, a kutyaiassággal. Megérdemli az odaadó állat, hogy ne kutyául kezeljék. Az értékek értéktelenedése miatt nálunk is felszínre tört a kutyakérdés. Élelemszűke világunkban indokolatlanul sok a kutya. Nagyvárosokban folyik a kutyakínzás. Meg a kutyát nem tartóké. Begyűrűzött a kutyaviadal. Tenyészik a harci kutya. Pitbull a ringbika, vagy a ring bikája. Egykutya. Dehogy. A pitbull nem bika, hanem egy kutya. Ám, hogy mire használják, az nem egykutya. Csohány János