Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-30 / 35. szám
Kormánykör Dunai Imre ipari miniszter egészségi állapota megrendült. Lemondott. A kór okát fél év múlva hozzák nyilvánosságra. Mi lesz, ha addig elmúlik? A beteget megilleti az együttérzés. Legalábbis a jóérzésű emberektől. Még akkor is, ha nem látszik rajta. Reménykedjünk. Dunai majd kicsattan az egészségtől. Ránézésre. Az első szabadon választott kormányfő sem hordta zakója fölött karja koronáját. Hiába lett volna fotogén és részvétet ébresztő vele. Feketelistán volt a Hankiss Televíziójában. Bezzeg számolták, hogy mennyibe kerül gyógykezelése. Most nem számolják, pedig úgy tűnik, kormánykor, morbus regni dühöng. Sajnálatos. A külföldi gyógykezelés alapját a guruló dollárok már régen megvetették. És mindezek dacára egyedül a kormányfő gyógyult bele a kormányzásba. Neki munkaterápiának bizonyult. A többiek belerokkannak. Egymás után dőlnek ki a miniszterek. Már Lakos Lászlót is maródinak írja a sajtó. Csak nem ő lesz a következő? Miért neki rónák fel a kergealmakórt? Ő tehetne a közepes búzatermésről, a kenyér és a takarmány drágulásáról, az előbb eladhatatlan húskészletekről, most pedig a fenyegető húsárrobbanásról? (Bánki) Itt a Miki! — hol a Niki? Itt a Miki! — ez volt a lényege dr. Torgyán József riadójának, mellyel egy sajtótájékoztatón megverte a lármáfát. Hazatér Németh Miklós, hogy átvegye a kormányrudat. A csődből a nagy átmentő révén vár menekülést pártja. Egyszer már sikerült. Sikeresen szimulálta a rendszerváltozást. Megszülte a pártelit vezetésével a vajúdó szocializmus méhéből a vadkapitalizmust. Férfi létére. Nem hagyta azt arra duplán illetékes kormánytagjára. Stadinger elvtárs bábáskodásával hogy belelendült az országgyűlés. Megjelent az ellenszavazatok műfaja. Aztán a kétharmados törvények, a privatizációk és mások. Mire az istenadta nép, no, meg a megszeppent kommunisták szavazótábora megválasztotta az MDF-es többséget, akkorra már szinte csakis egy kamikáze-kormány jöhetett. Meg volt kötve a keze. Behatárolt a cselekvése. Aknásított terepen indulhatott bekötött szemme. Ingyen sem kellett volna a kormány Németh Miklósnak. Vigye csak el más. Balhét ő nem mondott. Nem az ő stílusa. Angol bankvezérhez ugyebár... Egye csak meg más, amit ők főztek negyvenöt év alatt. Azt a jó kozmásat. A nyögvenyelőt. Dülledjen ki másnak a szeme. Meglett. Medgyessy már itt van pénzügyi csődfelszámolónak. Az, aki a megszorításokat Grósz idején elkezdte. Ujjongj magyar! Bokrosod után ismét van Medgyessyd. Sima modorban teszi ugyanazt, amit ő maga kezdett, s Bokros mindössze folytatott. Miért elképzelhetetlen ezek után a Torgyán doktor bejelentése az újabb visszatérőről?! — Hol a Miki? — csodálkozik Jánosi. A Fodorért feláldozott művelődésügyi államtitkár remélheti a művelődésügyi tárcát, ha már itt a Miki. Hogy ez a Torgyán idő előtt kikotyogta! Gyorsan lejáratni. Az már bejáratott. De mi lesz, ha mégis, egy napon itt a Miki?! Jól nézünk mi ki! — B — NO0 éves állam — pár éves „Diáksziget” Augusztus 14-én nézem a televízió „Múzsa” című kulturális ajánlóműsorát és sokadszor „zsibbad az agyam”. A szervezők az óbudai szigeten rendezendő, ,Diáksziget” körülményeit ecsetelik. A főszervező közli, hogy az eseményen „világsztárok” lépnek föl és 100-150 ezer résztvevő bizonyosan lesz. Óriási az érdeklődés, nagyon olcsó a részvéte! Egy napra 700 forint, egy hétre 2800 forint a belépő. Ennyi a száraz matematika! Végre egy érdekfeszítő program, egy nagyon sikeres vállalkozás, gondolom... S ekkor következik egy rövid elmélkedés Müller Péter „Sziámi”-tól, mely röviden összefoglalva a következő: Bár minden szép és tökéletes, van egy rendezvény ebben a vállalkozásorientált országban, amit nem a pénz harácsolásának kényszere motivál és ráadásul semmiféle „világmaffia” nem kebelezett be, az állam semmiféle támogatásban nem részesíti. Pedig az állam olyan érdektelenségbe fulladó rendezvényekre szólja a százmilliókat, ráadásul a millecentenárium jegyében, amelyek fel sem vehetik a versenyt ezzel a világeseménnyel, amit ,,Diáksziget”-ként ismer az Univerzum. A nyilatkozat végén elhangzik egy összeg, nevezetesen: kb. 170 millió forint a rendezés költsége... Természetesen nagyon rosszmájúan sarkítottam a híres életeszmény-filozófus és útmutató mondanivalóját, de csak azért, hogy a döntsön a piacszemlélet képviselői dörzsölhessék a markukat. No meg azért, hogy bosszankodásom oka érthetőbb legyen. Azt, hogy Magyarország létezésének 1100. évfordulóját, a Millecentenáriumot, kik és hogyan ünnepük és az állam irányítói milyen rendezvényeket szerveznek és pártfogolnak, minősítse mindenki lelkülete szerint. Államunk vezetőinek szerepvállalása részemről minősíthetetlen, de ez csak egy vélemény a sok közül. De, hogy mindezeket arra használja ki bárki, hogy saját szándékainak pártolásával összekösse, hasonlítsa, már általános ügy: közügy. A mindent mindennel összezavaró, önös érdekeit társadalmi ügyként felmutató akaratok embert hülyítő hevületének jelensége. A konkrét esetben számos kérdés fogalmazódik meg „értetlen agytekervényeimben”. Például, ha a résztvevők számát szorzom a belépőjegyek árával, már tisztes nyereség kerekedik ki. Ha figyelembe veszem, hogy csak a Pepsi-Cola csapoltatja hetek óta a leendő résztvevőket és „Sziámi” szerint épphogy jelzésértékűen szállt csak ringbe patrónus a nemes rendezvény pártolására, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a rendezők fizetnek a világcégnek, hogy az reklámozhassa magát „Diákszigeteként. Arról már gondolatom sincs, hogy az étel és italáradat eladása mekkora ráfizetés lehet s hogy mindezek mekkora veszteséget okozhatnak a rendezőknek. Attól meg egyenesen „borsódzik a hátam", ha arra gondolok, hogy ezt a nagyszerű eseményt, amely talán egyedül veheti fel a versenyt az elmaradt Világkiállítás országot népszerűsítő lehetőségével, az állam pénzadománnyal nem támogatja. Pedig abból a haszonból, amely a Világkiállítás megrendezése esetén befolyt volna az államkasszába, az önkormányzatok és vállalkozók folyószámlájára, juthatna pénz egy ilyen univerzális esemény támogatására is. No de, a kiállítás elmaradt... Azért lenne egy tanácsom „Sziámi”-nak. Van egy klasszikussá vált vicc, amely utat mutat neki és rendezőtársainak, akik áldozatkészen vállalják a ráfizetés kockázatát. Ha nyereséget szeretnének, tartsák zárva a boltot! Vagy, ha nyitva tartás esetén is van nyereségük, ne kábítsák a környezetüket s rendezvényüket ne mossák össze az 1100 éves államiságunk ünnepével. Tudni kell a mértéket, hogy képesek legyünk szabni! No és kétszer mérj, míg egyszer vágsz! További bölcsességekkel nem terhelem sem az olvasót, sem a „Diáksziget” önzellen szervezőit, főleg „Sziámit” nem. Remélem, cserébe, ők is ezt teszik. Maczó János ML4MJ JT.WL ■