Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-30 / 35. szám

Kormánykör Dunai Imre ipari miniszter egészségi ál­lapota megrendült. Lemondott. A kór okát fél év múlva hozzák nyilvánosságra. Mi lesz, ha addig elmúlik? A beteget megilleti az együttérzés. Legalábbis a jóérzésű emberek­től. Még akkor is, ha nem látszik rajta. Re­ménykedjünk. Dunai majd kicsattan az egészségtől. Ránézésre. Az első szabadon választott kormányfő sem hordta zakója fö­lött karja koronáját. Hiába lett volna fotogén és részvétet ébresztő vele. Feketelistán volt a Hankiss Televíziójában. Bezzeg számolták, hogy mennyibe kerül gyógykezelése. Most nem számolják, pedig úgy tűnik, kormánykor, morbus regni dühöng. Sajná­latos. A külföldi gyógykezelés alapját a gu­ruló dollárok már régen megvetették. És mindezek dacára egyedül a kormányfő gyó­gyult bele a kormányzásba. Neki munkate­rápiának bizonyult. A többiek belerokkan­nak. Egymás után dőlnek ki a miniszterek. Már Lakos Lászlót is maródinak írja a sajtó. Csak nem ő lesz a következő? Miért neki rónák fel a kergealmakórt? Ő tehetne a kö­zepes búzatermésről, a kenyér és a takar­mány drágulásáról, az előbb eladhatatlan húskészletekről, most pedig a fenyegető húsárrobbanásról? (Bánki) Itt a Miki! — hol a Niki? Itt a Miki! — ez volt a lényege dr. Tor­­gyán József riadójának, mellyel egy sajtó­­tájékoztatón megverte a lármáfát. Hazatér Németh Miklós, hogy átvegye a kormány­­rudat. A csődből a nagy átmentő révén vár menekülést pártja. Egyszer már sikerült. Si­keresen szimulálta a rendszerváltozást. Megszülte a pártelit vezetésével a vajúdó szocializmus méhéből a vadkapitalizmust. Férfi létére. Nem hagyta azt arra duplán il­letékes kormánytagjára. Stadinger elvtárs bábáskodásával hogy belelendült az ország­­gyűlés. Megjelent az ellenszavazatok műfa­ja. Aztán a kétharmados törvények, a priva­tizációk és mások. Mire az istenadta nép, no, meg a megszeppent kommunisták szavazó­tábora megválasztotta az MDF-es többsé­get, akkorra már szinte csakis egy kamiká­ze-kormány jöhetett. Meg volt kötve a keze. Behatárolt a cselekvése. Aknásított terepen indulhatott bekötött szemme­. Ingyen sem kellett volna a kormány Németh Miklósnak. Vigye csak el más. Balhét ő nem mondott. Nem az ő stílusa. Angol bankvezérhez ugyebár... Egye csak meg más, amit ők főztek negyvenöt év alatt. Azt a jó koz­­másat. A nyögvenyelőt. Dülledjen ki más­nak a szeme. Meglett. Medgyessy már itt van pénzügyi csőd­felszámolónak. Az, aki a megszorításokat Grósz idején elkezdte. Ujjongj magyar! Bokrosod után ismét van Medgyessyd. Si­ma modorban teszi ugyanazt, amit ő maga kezdett, s Bokros mindössze folytatott. Mi­ért elképzelhetetlen ezek után a Torgyán doktor bejelentése az újabb visszatérőről?! — Hol a Miki? — csodálkozik Jánosi. A Fodorért feláldozott művelődésügyi ál­lamtitkár remélheti a művelődésügyi tárcát, ha már itt a Miki. Hogy ez a Torgyán idő előtt kikotyogta! Gyorsan lejáratni. Az már bejáratott. De mi lesz, ha mégis, egy napon itt a Miki?! Jól nézünk mi ki! — B — N­O0 éves állam — pár éves „Diáksziget” Augusztus 14-én nézem a televízió „Mú­zsa” című kulturális ajánlóműsorát és so­kadszor „zsibbad az agyam”. A szervezők az óbudai szigeten rendezendő, ,Diáksziget” körülményeit ecsetelik. A főszervező közli, hogy az eseményen „világsztárok” lépnek föl és 100-150 ezer résztvevő bizonyosan lesz. Óriási az érdeklődés, nagyon olcsó a részvéte! Egy napra 700 forint, egy hétre 2800 forint a belépő. Ennyi a száraz mate­matika! Végre egy érdekfeszítő program, egy nagyon sikeres vállalkozás, gondolom... S ekkor következik egy rövid elmélke­dés Müller Péter „Sziámi”-tól, mely röviden összefoglalva a következő: Bár minden szép és tökéletes, van egy rendezvény ebben a vállalkozásorientált országban, amit nem a pénz harácsolásának kényszere motivál és ráadásul semmiféle „világmaffia” nem ke­belezett be, az állam semmiféle támogatás­ban nem részesíti. Pedig az állam olyan érdektelenségbe fulladó rendezvényekre szólja a százmilliókat, ráadásul a millecen­­tenárium jegyében, amelyek fel sem vehetik a versenyt ezzel a világeseménnyel, amit ,,Diáksziget”-ként ismer az Univerzum. A nyilatkozat végén elhangzik egy összeg, nevezetesen: kb. 170 millió forint a rendezés költsége... Természetesen nagyon rosszmájúan sar­kítottam a híres életeszmény-filozófus és út­mutató mondanivalóját, de csak azért, hogy a döntsön a piac­szemlélet képviselői dör­zsölhessék a markukat. No meg azért, hogy bosszankodásom oka érthetőbb legyen. Azt, hogy Magyarország létezésének 1100. évfordulóját, a Millecentenáriumot, kik és hogyan ünnepük és az állam irányítói milyen rendezvényeket szerveznek és párt­fogolnak, minősítse mindenki lelkülete sze­rint. Államunk vezetőinek szerepvállalása részemről minősíthetetlen, de ez csak egy vélemény a sok közül. De, hogy mindezeket arra használja ki bárki, hogy saját szándé­kainak pártolásával összekösse, hasonlítsa, már általános ügy: közügy. A mindent min­dennel összezavaró, önös érdekeit társadal­mi ügyként felmutató akar­atok embert hü­lyítő hevületének jelensége. A konkrét esetben számos kérdés fogal­mazódik meg „értetlen agytekervényeim­­ben”. Például, ha a résztvevők számát szor­zom a belépőjegyek árával, már tisztes nye­reség kerekedik ki. Ha figyelembe veszem, hogy csak a Pepsi-Cola csapoltatja hetek óta a leendő résztvevőket és „Sziámi” szerint épphogy jelzésértékűen szállt csak ringbe patrónus a nemes rendezvény pártolására, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a rendezők fizetnek a világcégnek, hogy az reklámozhassa magát „Diákszigeteként. Arról már gondolatom sincs, hogy az étel és italáradat eladása mekkora ráfizetés lehet s hogy mindezek mekkora veszteséget okoz­hatnak a rendezőknek. Attól meg egyenesen „borsódzik a hátam", ha arra gondolok, hogy ezt a nagyszerű eseményt, amely talán egyedül veheti fel a versenyt az elmaradt Világkiállítás országot népszerűsítő lehető­ségével, az állam pénzadománnyal nem tá­mogatja. Pedig abból a haszonból, amely a Világkiállítás megrendezése esetén befolyt volna az államkasszába, az önkormányza­tok és vállalkozók folyószámlájára, juthatna pénz egy ilyen univerzális esemény támo­gatására is. No de, a kiállítás elmaradt... Azért lenne egy tanácsom „Sziámi”-nak. Van egy klasszikussá vált vicc, amely utat mutat neki és rendezőtársainak, akik áldo­zatkészen vállalják a ráfizetés kockázatát. Ha nyereséget szeretnének, tartsák zárva a boltot! Vagy, ha nyitva tartás esetén is van nyereségük, ne kábítsák a környezetüket s rendezvényüket ne mossák össze az 1100 éves államiságunk ünnepével. Tudni kell a mértéket, hogy képesek legyünk szabni! No és­ kétszer mérj, míg egyszer vágsz! Továb­bi bölcsességekkel nem terhelem sem az olvasót, sem a „Diáksziget” önzellen szer­vezőit, főleg „Sziámit” nem. Remélem, cserébe, ők is ezt teszik. Maczó János ML4MJ JT.WL ■

Next