Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-05 / 27. szám
Sylvester Lajos Az írott szó méltósága Találkozóra szólított a Magyar Újságírók Közössége Marosvásárhely mellé, Erdőcsanádra. A körüljárandó téma: a kárpát-medencei magyar sajtó lehetőségei, jövője, e sajtó hagyományainak, értékeinek, színvonalának, az írott szó méltóságának megőrzése, a hazai és a határon túli magyar újságírás közötti kapcsolat megteremtése. Magam inkább az erdélyi viszonyokat ismerem, az újságíráshoz nem megszokott módon jutottam el, ezért inkább eme gyakorlat alapján közelítek a témához. Tulajdonképpen tizen és egynéhány esztendeje vagyok Státusz szerint is újságíró. Újságot, újságba viszont több mint három évtizede írok. Kívülről érkeztem tehát, de az újságírást nem hobbiként, pótcselekvésként műveltem, hanem a kisebbségi sors kényszerzubbonyában, szükségből, de kedvvel. Évtizedeken át az erdélyi magyar közművelődés, majd a színházi élet pászmáin araszolgattam. Újságbéli, folyóiratbéli közlésre elsősorban azért volt szükségem és késztetésem, hogy a magyar közművelődés és a művészeti élet „ügyeit” intézzem. Illetve híveket, támogatókat szerezzek az ügyintézéshez. Kisebbségi körülmények között ha lényegében nem is, de mégis más az újságírás szerepe, funkciója, mint az ellenzéki lapcsinálás esetében. A magam életében gyakorlatiasabb is, konkrét célok elérésére ráállított, kihegyezett. Az én esetemben elsősorban formatív és másodsorban informatív szándékú. Hadd mondjak példákat: Erdélyben, főleg Háromszéken, volt némi szerepem a magyar közművelődési intézményrendszer kiépítésében és a diktatúra szorításának éveiben felszámolásának lassításában. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, mikor mi, magyarok pillanatnyi lélegzetvételhez juthattunk a közművelődési egyesületek, múzeumok és emlékházak - nem túlzók - tucatjait létesítettük. Emlékműveket, szobrokat állítottunk, emléktáblákat helyeztünk el, újjászerveztük a népfőiskola típusú tudományos ismeretterjesztést, tág hatósugarú kulturális összejöveteleket szerveztünk. Az a régió, ahol éltem, pezsdülő kulturális élet színterévé vált. Lebontani teljesen később betiltásokkal, személycserékkel, nyelvtépéssel sem tudták. A megszerzett tapasztalat, a gyakorlat elpusztíthatatlanná vált, mimikrit változtatva működött tovább. Ebben volt fő támaszom - támaszunk - az újságírás. Tulajdonképpen a történelemből kölcsönzött kifejezéssel élve kisebbségi csatározásainkban a könnyűlovasság szerepét töltötte be. Előőrs volt, felderített, tájékoztatott, a nagyobb stratégia részeként helyi csatározásokba kezdett s vissza is vonult a sohasem biztonságos fedezékeibe, ha a harcállás erre kényszerítette. Nálunk a tiltások, a nyomonkövetések esztendeiben egyrészt mélyen devalválódott az írott szó becsülete, amennyiben nyáladzóvá, lenyalóvá züllött, de igen magas volt az ázsiója, ha nyíltan vagy bújtatott eszközökkel az igazságért,a magyarságért percegett a toll a papíron. Bátorítóvá vált, mert az emberek a leírt szót olvasva elhitték, hogy szabad ezt-azt cselekedni, hisz az újság is „megírta”. A ’90-es évek után, tehát a visszaállított sajtószabadság esztendeiben már hivatásos újságíróként egy második világháborús emlékmű felállítása, riportkönyv írása és dokumentumriport-film készítése közben írtam (elnézést a magamat idéző betétért, de jellemző módon, az a nemzetpolitikai szemle, a Magyar Élet is megszűnt, amelyben írás, mű és cselekedet címen közöltem). (...) Azt már rég tapasztaltam, hogy kisebbségi körülmények között, a tiltások háromnegyedszázados traumáit, görcseit az írott szó milyen gyorsan oldja. Ha valaki ezt meg ezt le is írta, közölte, akkor szabad arról a témáról szólni, szabad emlékezni, cselekedni, hisz lám, semmi baja sem esett az illetőnek. Magam mindig is az emberi tartást formáló, cselekvésre késztető írásbelizés híve voltam, nem volt kenyerem a passzív szemlélődés, a szenvtelen híradás, s kimondottan utáltam a témát pondróként bemászó s a felszedett szagokat a közvélemény elé hordó újságírást. (...) Az írás révén kész tények elé lehetett állítani az embereket, hivatalokat, s a közjó érdekében közzétett elképzeléseket nehéz volt letorkollni, megakadályozni, hisz már a nyilvánosság kezdett munkálni rajta. Maradjunk a szoborállításoknál, ha a fejlemények átbillentek azon a ponton, hogy nagyobb lesz a botrány - erre igen sok példám van -, ha megakadályoznak valamit, mintha csökkentik annak jelentőségét, eltussolják. A helyi hatalmasságoknak, illetve a központ helytartóinak személyes érdeke, hogy állásveszejtő botrány ki ne pattanjon. Fogcsikorgatva, jó képet vágva, akaratuk ellenére „cinkossá” válnak. Természetesen az én történeteim nem általánosíthatóak, nem is modellértékűek. Velük csak jelezni kívánom, hogy így is lehetett - lehet. Ez merőben különbözhet az anyaországi újságírói gyakorlattól, de egy bennük közös (lehet): a felhánytorgató leleplezésnek, az információ továbbításának nem az olvasó leszerelését, akaratának bénítását kell megcéloznia, hanem a tisztességes cselekvés, a tettek irányába kell elmozdítania. Természetesen tett maga a gondolat is, ha ez szellemi vagy fizikai értékmegőrző vagy értékteremtő. A kisebbségi újságírásnak, különösen az előző diktatúra éveiben kialakult, illetve „kikényszeredett” egy másik sajátossága: a képi, metaforikus megfogalmazás, a bújtatott kommunikáció. (Természetesen most nem a faliújságszerkesztésre, vagy a párt- és egyéb lapok szolgálati irományaira gondolok.) Más. Amikor már a településneveinket, szülőfalunk nevét sem lehetett leírnunk, akkor panorámariportokat írtunk, tájnevekkel körüljárva a szellemi vidéket. A „Kincses” egyértelműen Kolozsvárra utalt, a „Cenk alatti város” Brassóba vitt. Ez a kényszerhelyzet, hitem szerint, jót is tett. Kialakította a sorok közötti olvasás technikáját. Sok esetben azt is beleképzelték, beleolvasták az írásba, ami, szerzői szándék szerint, nem is volt benne. A legsötétebb időszakban településneveinket sírkövekre, fejfákra (is) menekítettük. Mert lapban, könyvben nem használhattuk. Ezért rótták öcsém kopjafájára - ez sem volt kedvelt sírjel, mint ahogyan a székelykapukat is lebontatták, ha tehették-, szóval ezért vésték fába: született és élt Alsócsernátonban. Az apósom fejfáján ez áll: Született Gyergyóalfaluban. Meghalt Sepsiszentgyörgyön. Ahol vannak nyelvtörvények és iskolatörvények így és tízezerféleképpen kell „kijátszani” őket. Mindaddig, amíg elrothadnak ezek a törvények, instrukciók s csak a történészek bogarásszák elő szerzőik becstelen nevét. Kisebbségben ez is az újságírás tiszte. De többségben is, bár ott más színű az egyéni vagy csoportönzés, az ártó szándék köntöse. (Elhangzott a Magyar Újságírók Közösségének erdélyi tanácskozásán, Erdőcsanádon. A szerző Kovászna megyei múzeumok alapítója, a sepsiszentgyörgyi színház egykori igazgatója, ma a Háromszék c. újság vezető munkatársa.) EZ A HÉT