Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-09-06 / 36. szám

Tamási Áron korszak, mely a negyedszázados tör­téneti fejlődés tanúsága szerint is már véglegesen a múlté. Túlságosan közel vagyunk még ahhoz az időhöz, s talán az emlékeink is zavarnak még abban, hogy tárgyilagos véleményt mond­hassunk erről a szabadelvű korszak­ról. Kétségtelen azonban, hogy mesz­­sze esik az igazságtól az a felfogás, mely ezt a korszakot nemcsak elte­metni akarja, hanem kitörölni is Euró­pa történetéből. Emberi vívmányai igen nagyok ennek a korszaknak, fő­leg az anyagi művelődés terén, de a tudományban és a művészetben is. Az a törekvés azonban, hogy ezeket a vívmányokat nemzetek fölötti értékké tegyék, s ezáltal maradandókká, nem mindenben mondható sikeres kísérlet­nek. De egy tanulságot mindenesetre meríthettünk ennek a törekvésnek a kudarcából, s én ezt a tanulságot, ha­zatérve húszéves fejjel a háborúból, egész életemre megjegyeztem ma­gamnak. Ez a tanulság pedig az, hogy az emberiség, mint gyakorlati közös­ség, csupán illúzió, egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyre építeni lehet. Az emberiség eszme csupán, mely él és mindig élni fog az emberi lélekben, de ezt az eszmét igazán szolgálni csak az tudja, aki maradandó formában fejezi ki nemze­tének építő erőit. Az események, amelyek a két háború között is igen szép számmal történtek, eléggé bizonyítják, hogy a fenti tanulságot nemcsak mi vontuk le, Erdélyben élő magyarok, hanem Európa más pontjain is hasonló meg­győződésre jutottak gondolkozó em­berek. Valamit leromboltak bennünk. Valamit, amit emberi igazságnak hit­tünk, egyéni vagy nemzeti szabadság­nak, testvériségnek vagy emberi meg­becsülésnek. S mivel ugyanazok, akik mindezt lerombolták bennünk, koráb­ban és közben a szabadelvű korszak „fennkölt ” eszméit hirdették nekünk, a csalódásunk lezárt egy korszakot. A szív azonban, melyből kihal valaki iránt a melegség; a lélek, melyből el­száll a hit; és az elme, mely elveti azt, ami igazságtalanul becsapta: mindez nem maradhat temető. Érzést akar újból a szív, gondolatot az elme, és eszmét a lélek. Természetes tehát, hogy azok az emberek, akik gondjaik­ban és szellemi erejükben leginkább kifejezték népüket, új eszmék után kutattak. Megérezték, hogy letűnt egy korszak, s önmagukban vívódva keresték az eszmét, melynek jegyében föl lehet ismét kelni, és elindulni új élet felé. A szükség és a vágy egyaránt erős volt arra, hogy a megújulás jegyében új korszak kezdődjék. De hogyan és milyen eszme jegyében? Ki kell hall­gatni az időt, mert az időben van elrejtve, hogy mit kell és mit lehet csi­nálni. Sem az eszme, sem a gyakorlat nem független tőle. S az idő oly ti­tokzatos! Erőszakot nem tűr, s kegye­sen csak azt emeli fel, aki szerencsé­sen eltalálja, hogy a méhében mit hord. Ehhez pedig az emberi értelem nem elég: ösztön is kell hozzá. Poli­tikusnak, tudósnak és írónak ez az ösztön súgta meg, hogy a nép felé kell fordulni, ha a­ megújulás forrásait megtalálni akarjuk. Arra fordultunk tehát: a nép felé, kiben a megújulás forrásait megtalálni véltük. Nagy és jogos kérdés azonban, hogy ez a for­dulat helyes volt-e. Mert ha nem volt helyes, akkor csak egy tragédiával több és egy hittel kevesebb, tekintettel arra, hogy a fordulás óta, ezen a vona­lon, már olyan történelmi események játszódtak le, és olyan szellemi fel­legvárak épültek, amelyek nemcsak elkötelezést jelentenek, hanem az íté­letet is magukban hordják. Az írónak, aki lelkiismerete és nemzete előtt nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött népével cselekednek, elsősor­ban kötelessége, hogy minduntalan számadást csináljon önmagával. Má­sokat rábeszélni, sőt figyelmeztetni, hogy szintén csinálják meg ezt a számadást, azt is ügyének érezheti az író, ámbár igen népszerűtlen dolog. Igaz, hogy én szerény meggyőző­désemet nem ültetem a szélkakas há­tára csak azért, hogy népszerű legyek, de azért a népszerűtlenségre, sem vá­gyom túlságosan. Alkalmi apos­tolkodás helyett megmaradok hát a feleletnél, melyet az önvizsgálat után önmagamnak adhatok. Ez a felelet igennel szól arra a kérdésre, hogy helyes volt-e a nép felé fordulni, s benne keresni a nemzeti s azon ke­resztül az emberi megújulás forrását. Énbennem semmi kétség nincs az­iránt, hogy helyes volt, sőt az a hitem, hogy a világnézet, mely az elkövetke­zendő időből korszakot csinálhat, egyedül ezen az úton kereshető, ez a hitem még sokkal erősebb, mint ko­rábban bármikor. Nem tudnék azon­ban ilyen aggodalom nélkül vála­szolni arra a kérdésre, hogy megnyug­tatónak tartom-e a népiség gyakorlati és eszmei alakulását, mely hovato­vább negyedszázada tart már. Bizony szomorúság és kétség merül fel néha bennem, ha hallom és olvasom a hangzavart, mely ebben a kérdésben zsivajlik; vagy ha látom, hogy az eszme rügyező fájához vásári lovakat kötnek. Lehet, hogy ezek a tünetek nem érdemelnek olyan szorongó figyet- Érzelem a Szabadegye EZ A HÉT

Next