Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-13 / 37. szám
Kósa Csaba„Alhattál-e kisfiam?” 1.rész Mattó: Koszorú helyett — a pesti srácok sírjára Nemcsak a könyveknek van sorsuk, hanem a kéziratoknak is. Ezerkilencszázkilencvenkettő kora tavaszán szerkesztőségi szobámba bekopogott egy alacsony, szőke hajú férfi. Negyven esztendő körülinek néztem. Bemutatkozott: — Mansfeld László vagyok. Mansfeld Péter öccse. Negyven esztendő körülinek néztem. Öltözéke feltűnés nélküli, mégis olyan emberé, aki ad a külsejére. Leültettem. Mansfeld László tempós, nyugodt mozdulatokkal az ölébe vette az aktatáskáját, kinyitotta, s kiemelt belőle egy dossziét. A dossziéban kézirat volt. — Könyvnek szántam. Megkérem, segítsen kiadni. Megállapodtunk, hogy elolvasom a kéziratot, s egy hét múlva találkozunk. Mansfeld László percnyi pontossággal érkezett. Próbáltam elkerülni, hogy megbántsam. — Amit írt, megrendítő. De ilyen formában nem adható ki... Nem sértődött meg, ami hasonló esetekben gyakran megesik. — Az írás szerkesztetlen, fésületlen. Nyersanyagként használható... — Gondoltam—bólintott. A kézirat első oldalán Mansfeld Péter kamaszkori fényképe alatt kérdőjeles mondat. Idézőjelben: „Alhattál-e kisfiam?” — Ez lenne a könyv címe — mondta Mansfeld László. A címadót tíz édesanyjuk. Ezerkilencszázötvennyolcban, amikor reggelenként munkába ment, a villamos elvitte édesanyámat a börtön előtt. A peronon a falak felé fordult, és maga elé suttogta „Alhattál-e kisfiam?” Ezt kérdezte minden reggel, egy esztendőn át. — Ehhez a címhez szép könyvet lehetne írni... Ha átdolgozná, újra nekiülne... ? Behajtottam a dossziét, és Mansfeld László kezébe adtam. Mások ilyenkor felpattannak. Ő viszszatette elém a kéziratát. — Önnél hagyom — mondta. — Használja jegyzetként. Hátha lesz ideje, hogy újon a bátyámról. Hónapokig nem volt időm. Amikor pedig lett volna, a dosszié már nem volt nálam. Szerkesztőségi utódomnál hagytam, amikor eljöttem onnan. Valamikor, fél esztendő múlva költő barátom telefonált. Nála van Mansfeld László emlékezése. De nincs pénz, egy fillér sincs a kiadására. Szponzorra, támogatóra várva aztán hosszú hónapokig az egyik budapesti MDF irodán várakozott a kézirat, később jött a hír: már nem is tudni, hol a dosszié, valahol elkallódott... Az utolsó felvétel Mansfeld Péterről — szabadon A múlt év őszén megjelent költő barátom. — Itt a kézirat. Visszaszereztem. Megviselt, kissé elzsírosodott dosszié — ahogy felütöttem, nagyra nyitott, álmodozó szemével rám nézett a kamasz Mansfeld Péter. Három esztendő telt el azóta, hogy Mansfeld László nálam járt. Három esztendő múltán, megjárva a kacskaringós útvonalat, a kézirat visszajött hozzám. Tudtam, kötelességem van. Ezek a bolyongó kéziratlapok, zilált jegyzetcédulák engem választottak, reám bízták magukat. Útra kell bocsátanom őket. * „Kádár János ravatalához mintha a sors rendelt volna. Kriszti lányommal Pestre mentünk gyalog, a Margit hídon át egy barátomhoz, aki a Pozsonyi úton lakik. A pesti „Fehér háznál” munkásőrök álltak. Hirtelen gondoltam egyet, és bementünk megnézni a szépen feldíszített koporsót. Egy volt osztálytársam állt a munkásőrök között. — Hát te mit csinálsz itt? — kérdeztem. — Ide vagyunk rendelve — mondta. Beértünk a terembe, ahol a ravatal volt. Halkan szólt a gyászzene, az alkalomhoz illően. Egypár ismerős arcot vettem észre. Ahogy ott álltam a gyászoló és bámészkodó emberek között, hirtelen forróság öntött el. Micsoda pompával temetik el ezt az embert, aki százak életéért felelős. Péternek csak egy gödröt ástak a 301-es parcellában, és egy ócska dobozban, hasra fektetve, lábait összekötve találták meg a kihantolásnál. Nem sokáig voltunk a teremben, de mi minden játszódott le akkor bennem! Akkor már éreztem, hogy le kell írnom a Péterrel történteket...” A műanyag borítóban negyvenkilenc sűrűn gépelt oldal: Mansfeld László 1989 után írt emlékezése. Negyvenkilenc gépelt oldal: birkózás az írással. Meg-megszakadó gondolatmenet, egymásba indázó, megbicsakló mondatok. Ahogy az elszánás, a hév, az érzelem vezette a testvér tollát. Emlékezéséhez két fénymásolt papírlapot csatolt Mansfeld László. Az egyiken Mansfeld Péter születési anyakönyvi, mellette halotti anyakönyvi kivonata. Mansfeld Péter született Budapest VIIi. kerületében ezerkilencszáznegyvenegy március tizedikén. Szülei: Mansfeld József fodrászmester foglalkozású és Esthó Mária Budapest II., Batthyány u. 2. alatti lakosok.”