Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-27 / 39. szám
Holocaust! „Holocaust. (gör-ang.) „égi áldozat”, „teljes megsemmisülés”. A fasiszta népirtás szinonimájává vált...” (Akadémiai lex.) „Holocaust”! Hallatára az elhurcolt, koncentrációs táborokban elpusztult zsidóságra gondolok, azokra a zsidókra, akik a történelem legszörnyűbb rémtettének áldozatai voltak. A fasiszta vérfürdő elérte hazánkat is. „Holocaust!” Kevésbé jut eszünkbe többszázezer honfitársunk, akik a század két világháborújának és az azokat megelőző, vagy követő rendszereknek áldozatai voltak. Az első világégés hőseinek annak idején még emlékművet emeltek, oldalukra vésve az elesettek neveit. A megemlékezés virágait már nem láthatjuk a kőbe faragott fájdalmak talpazatain. A háború utolsó napjának évfordulóján megemlékezhetnénk nagyapáinkról, dédapáinkról, akik fiatalon lettek áldozatai az esztelen háborúnak. „Holocaust” 1919. Tanácsköztársaság, vörös terror, Szamuely személyes irányításával a Lenin-fiúk teherautókon hurkolták köteleiket áldozataik nyakára és ha sietős volt a dolguk, golyó általi halál várt a kommunista rémuralom elleni lázadókra. Prónay-Héjas fehérkesztyűs tiszti különítménye is vérben mosta kezeit. Sok ártatlan embert küldtek a túlvilágra. Hol van az emlékművük a megkínzott kivégzetteknek, akik mindkét terror áldozatai voltak? A vörös akasztófák, a gyilkos brigádok hamarosan felbukkantak újabb tragédiákat hozván. „Holocaust”! Kétszázezer magyar pusztult el csak a Don-kanyarnál. Hiába keresem az emlékezés oszlopát, sehol nem találom, mert nincs. Talán azért, mert rossz oldalon álltunk? Belekényszerített bennünket a háborúba a nagyhatalom tébolyult véres hódító politikája. „Holocaust”! Vajon megemlékezünk-e azokról, akiket megöltek a bombák, vagy azokról, akiket a nyilasok mészároltak le? Nemcsak a zsidók ezreit lőtték a vérfolyamba, a Dunába, hanem azokat is, akik antifasiszták voltak, katonaszökevények, vagy akik zsidó családokat bújtattak. „Holocaust”! Vajon megemlékezünk azokról, akiket a „felszabadító” összeterelt az utcákon és bevagonírozott, majd a transzportokat útnak indította Szibériába, a Jegestenger partvidékére, kőbányákba, erdőkbe, ahol több tízezren megfagytak, vagy éhen pusztultak? „Holocaust”! Vajon hová tehetnénk le koszorúinkat azokra a hadifoglyokra emlékezvén, akik ott haltak meg a lágerek mélyén, és akik a szögesdrótok mögött adták fel reményüket? Tömegsírokban nyugszanak névtelenül, távol a szülőföldtől. „Holocaust”! Hol van az emlékművük azoknak a mártíroknak, akiket Rákosi, Farkas, Péter Gábor küldött a túlvilágra? Akik az ÁVH kínzókamráiban lelték halálukat, vagy a kivégzőhelyeken. Ahol ott álltak ítélőbíráik, akik hosszú évekig büntetlenül élhettek. Vajon miért nem vonták felelősségre a volt ÁVÓ-s tiszteket és az őket követő pufajkásokat? Nincs emlékművük az áldozatoknak, ahová a megemlékezés virágait letehetnénk. „Holocaust”! Már rég állnia kellene annak az obeliszknek, amely az ötvenhatos hősök neveit őrizné. „Meghaltak a szabadságért!”... Felejtünk és talán félünk azoktól, akik vérbe fojtották a forradalmat. „Holocaust”! Csendben, óvatosan emlékezünk Kádár áldozataira. A Kerepesi temető félreeső zugában kopjafák hirdetik, hogy ott nyugszanak azok, akiket az akasztófáról odavonszoltak és meggyalázva, arccal lefelé földeltek el. A szomorúfűzek árnyékában meghúzódó kopjafák hirdetik hőseink emlékét. „Holocaust”! Mintha szégyellnénk halottainkat. Belénk vésődött a tiltás, negyven évig nem lehetett róluk beszélni. A hatalom is viszszahúzódik. Kivéve azt a kirakatba kínálkozó megemlékezésüket, amikor is megrendezték a nagy színielőadást, azonosulásukat hirdetve nagy Imre eszméjével. Az alkalomra átöltöztek, levették a pufajkát és kivetkőztek a marxi-lenini szellemi mundérból, majd felvették a rájuk illő, ki-be fordítható gúnyát. „Holocaust”! Ma már csak többnyire azok emlékeznek, akiknek szeretteik véreztek el. Angyal János