Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-17 / 42. szám
Kósa Csaba „Alhattál-e kisfiam?” VI. rész Mottó: Koszorú helyett, a pesti srácok sírjára Mansfeld László mondja: — Február tizenkilencedikén a rendőrség megszállta a lakásunkat. Merre van, hol bújtatják Pétert? Nagyanyám, aki szelíd, csöndes asszony volt, és két férjét veszítette el a két világháborúban, udvariasan megkérdezte, hogy mit vétett az unokája. „Dehát mit követett el az a gyerek, detektív urak?” A rendőrök kikérték maguknak, hogy így szólítsák őket. ,,Mi nem detektívek vagyunk, azok a régi rendszerben voltak! Mi a politikai vizsgálati osztály nyomozói vagyunk!” Tetőtől-talpig átkutatták a lakást, a kertet, a pincét. Felforgattak mindent. Egy Fenyvesi nevű nyomozó vezette őket, Fenyvesi őrnagy. Ezt a nevet sohasem felejtem el, amíg élek. Nem akkor jegyeztem meg a nevét, hanem valamikor egy esztendővel később... Hát ez a Fenyvesi őrnagy faggatni kezdett engem is. „Hol a bátyád, merre bujkál?” Kivitt az utcára, felültetett a motorkerékpárjára. Előtte azonban megmotozott, nincs-e fegyver a ruhám alatt. „Gyerünk, mutasd meg, merre bujkál a bátyád!” Én tudtam, hogy a Török fürdő mellett lehet, mert azt tartotta a legjobb búvóhelynek. Éppen ellenkező irányba vezettem Fenyvesit. Amikor befejeztük a motorozást, nagyon mérges volt, legszívesebben agyonütött volna. Azóta is elgondolkodom, mivel vették rá az olyan embereket, mint ez a Fenyvesi, hogy emberekre, gyerekekre vadásszanak? Mi volt a fejükben ezeknek az embereknek, mi hajtotta őket? Ma is csak kérdezem: vajon boldognak, elégedettnek érezték-e magukat, amikor börtönbe, akasztófára juttattak valakit? — És a férj ? Péter ötvenhetes cellatársa? — Ezerkilencszáznyolcvankilenc után, amikor belenézhettem az iratokba, megtudtam a nevét. Önnek is megmondhatom. A szegény, megcsalt félj... Hát ez a férj ceruzával feljegyzéseket készített arról, amit Péter a cellában bizalmasan mondott neki. Betették Péter mellé, előadta a meséjét, a bátyám pedig maghatódott tőle. Lehet persze, hogy félelemből tette, rászorították, mert valóban bebörtönözték volna... Minden lehet, és ez a legszörnyűbb. Február tizenkilencedikén a Török fürdő mellett búvó fiúk észrevették, hogy a szomszédos telkeken, az utcában nagy a mozgás. Mansfeld Péter ismerte az egyetlen rejtekutat, amelyen kiszökhetnek. Az egész Rózsadomb tele volt nyomozókkal , kiszöktek. De akkor már fél Budát lezárták. A Rózsadombról lejöttek a fiúk, de a Kolozsi téren kettejüket elfogták. Blaski Józsefnek még itt is sikerült egérutat nyernie. Ő még eljutott a budai várig, a Halászbástya mellett még elásta a rendőrtől elvett pisztolyt. Vonaton próbált elmenni a fővárosból, de a Déli pályaudvaron reá is lecsaptak. * Mansfeld Lászlót kérdem: — Mikor tudták meg, hogy Pétert elfogták? — Napokkal később. Édesanyámnak üzentek, hogy menjen be a Fő utcai börtönbe, vigyen ruhát Péternek. — Az édesanyja mire számított? — Néhány évre. De talán annyira sem. Egy tizenhat éves gyerek mit kaphat? — Meddig remélték ezt? — Az első fokú bíróság ítéletéig. Persze, tudtuk, hogy a család keserves idők elé néz. Édesanyámat leváltották a fodrászműhely vezetéséről. Itt lett sztahanovista ötvenhat előtt, a tudását, a szorgalmát nem kérdőjelezték meg. De a szemébe mondták, hogy egy ellenforradalmár, egy terrorbanda főnökének az anyja nem maradhat vezető beosztásban. Ez rossz fényt vetne az üzletre, és a vendégeket is elriasztaná. — Miből éltek ekkor? A nővérem is hozzánk költözött a két kisgyermekével. Összehúzódtunk. Édesanyám másutt tovább dolgozott, a nővérem is kapott munkát az egyik fodrászatban. Abból éltünk, amit kerestek. Nagymama főzött, a pénzt beosztottuk. Éhezni nem éheztünk. De a nevetést, az örömöt mi elfelejtettük. A mai napig őrzöm egy párbeszéd emlékét. A szavak itt zsonganak a fülemben... Este van, édesanyám és nagyanyám a konyhában üldögélnek. Nekem már aludnom kellene benn a szobában. De nem jön álom a szememre. Édesanyám azt kérdezi nagymamától: „Mondd, mama, mit vétettünk mi a Jóistennek, a hazának, a világnak, hogy ilyen kegyetlenek mihozzánk? Miért tépázza a sors a családunkat?” Nagymama hallgat. „A papára nem is emlékszem, kétéves voltam, amikor kivitték a frontra. A kishúgom akkor született, és a papa többé nem jött haza.” „Nem jött — szólal meg nagymama. Sokáig hallgatnak. — Csak az tartotta bennem a lelket, lányom, hogy fel kell nevelnem benneteket. Ruhát, cipőt, ennivalót kellett szereznem.” És akkor nagymama elmondja édesanyámnak, hogyan találkozott utoljára a férjével. 1914-et írtak, nagyapámat besorozták katonának. Egy vidéki laktanyában képezték ki, onnan érkezett tőle a levél 1914 őszén. Nagymama fejből idézi a levél sorait: „Drága Rózám! Vasárnap délelőtt tizenegy órakor legyél a rákosrendezői pályaudvaron. Bennünket a front első vonalába visznek. Feltétlenül várlak. A pályaudvaron a vagonból nem szállhatunk ki, de te hangosan kiáltsd a nevemet. Fára mászni jó Ez A HÉT