Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-07 / 45. szám
Kósa Csaba „Alhattál-e, kisfiam?” IX. rész Mottó: Koszorú helyett, a pesti srácok sírjára Mansfeld László mondja: — Március tizenkilencedikén ítélték halálra a bátyámat. Negyvennyolc óra alatt végre kell hajtani... Március huszonegyedikén, szombaton a nővéremmel elmentünk telefonálni. Az Apostol utca sarkáról — ahol ötvenhat októberében felvettek engem a teherautóra —, a telefonfülkéből hívta fel a nővérem doktor Gártyán Tibort, Péter kirendelt bírósági védőjét. Valahonnan megtudta a lakása telefonszámát. „Mansfeld Péter nővére telefonál!” „Itt doktor Gártyán...” „Érdeklődni szeretnék az ügyvéd úrnál...” „Az ítéletet ma reggel végrehajtották! Őszinte részvétem!” Egy ember, egyetlen ember, aki velünk érzett. Aki legalább sajnálkozott. A nővérem kiejtette a kezéből a kagylót. Nem szólt semmit, nem jött ki szó a száján. Én sem kérdeztem semmit, a kagylóból hallottam a védő szavait. Mentünk hazafelé, mint a holdkórosok. Nem emlékszem, milyen volt az utca, sütött-e a nap, vagy esett. Ami körülöttünk volt, kiesett az emlékezetemből. Végrehajtották! Micsoda kifejezés ez! Végrehajtották — így mondják, ha valakit megölnek? A Borbolya utcában, a házunk előtt a kerítésnél megálltunk. Erre emlékszem. Feltettem a lábamat a kőfalra, nem sírtam, de a könny elfutotta a szememet. Ott, a kőkerítésnél bosszút esküdtem. Nem halok meg addig, amíg a bátyám halálát meg nem torolom! Nem lesz békességük azoknak, akik Pétert elvették tőlünk! Fáradtan rogytunk le a lakásban, mintha hosszú kilométereket gyalogoltunk volna. Édesanyám az ágyon feküdt, aludt az injekcióktól. Ő csak napokkal később tudta meg, hogy ... végrehajtották. Nem, ez nem lehet! — mondta. Ez lehetetlen! Ez egyszerűen lehetetlen! És így voltunk mi is. Mondhat az ügyvéd, amit mond, írhat az újság, amit ír, nem hisszük el, hogy Péter meghalt. Lehetetlen! Ijesztgetnek bennünket. Ijesztgetik az embereket! Pétert elvitték valahová, valamelyik vidéki börtönbe, vagy Szibériába. Elvitték, de egyszer majd hazajön. Egyszer csak hazaengedik, és megint velünk lesz. Halottak napján otthon, a lakásban gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk. Minden esztendőben imádkoztunk Péterért, hogy túlélje. Hogy kibúja. Ki kell bírnia! Amikor értesítést kaptunk, hogy menjünk el a Keleti pályaudvar melletti postahivatalba, vegyük át Péter ruháját, akkor is azt hittük, hogy csak megtévesztésből teszik. Azért, hogy fájdalmat okozzanak nekünk. Elmentünk, oda már édesanyámmal, átvettük a csomagot. Fizetnünk kellett érte. Otthon kibontottuk a barna csomagolópapírt. Visszaküldték Péter nadrágját, ingét meg a karóráját. Egy Pobjeda típusú olcsó kis karóra volt. Az új cipő, amelyet édesanyám a bírósági tárgyalás előtt vásárolt Péternek, megtetszett valakinek. Egy elnyűtt lábbelit tettek helyette a csomagba. Péter ingét sokáig hordtam. Amikor az ő ingét viseltem, mintha megsokszorozódott volna az erőm. Péter ingében jártam, de nem hittem, nem akartam elhinni, hogy a halott bátyám ingét viselem. Úgy viseltem azt a ruhadarabot, hogy kölcsönbe vettem a bátyámtól, és amikor hazajön, visszaadom neki. Egyszer aztán annak is vége lett, hogy Péter hazajön... Talán öt év múlva ...ezerkilencszázhatvanhárom... igen, akkor lett vége. A kertben dolgoztam, a fűrészbakon léceket fűrészeltem. A kerítésnél megállt egy férfi, bámult befelé a kertbe. Észrevettem többször is, hogy figyelnek, szemmel tartanak engem, nem volt bizodalmam senki idegenhez. A férfi nézett befelé kitartóan, én néztem vissza rá szúrósan. Tűnjön el onnan! Nem tűnt el. „Megmutassam, hogyan kell fűrészelni?” — kérdezte a kéri A ravatalnál