Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-21 / 47. szám
11 Angyal János Tizenhatodik októberem hangját, de hozzánk csak szavainak foszlányai szálltak. Az épület oldalánál keveset értettünk szózatából. Amikor elhagyta az erkélyt, néhányan elindultunk hazafelé. „Fatornyos falunk” a Kosztolányi Dezső tér és környéke, az akkor még nádasokkal övezett lápos Feneketlen tó vidéke volt. Nagy nehezen sikerült átmásznunk a lezárt, bontásra ítélt Kossuth híd drótkerítésén és a budai rakparton folytattuk utunkat. Pest felől jól hallottuk az egyre erősödő fegyverropogást. Megálltunk a Gellért téren és tanakodni kezdtünk, megnézzük-e, hogy hol lövöldöznek. Utólag kiderült, hogy a Rádió „ostromának” zaját hallottuk. Amikor hazaértem, szüleim és öcsém a vacsoraasztalnál ülve vártak, közben Gerő Ernő beszédét sugározta a Rádió és a háttérben hallani lehetett a fegyverek ropogását. Dermedt csendben figyeltünk. Egyszer csak apám megszólalt: „Ebből baj lesz. Ez a beszéd, csak olaj a tűzre!” — Gyorsan átkapcsolt a „Szabad Európára”. Az eseményekről közölt hírek hallatára, izgatottan sétálni kezdett a szobában. Hatvannyolc éves kora ellenére valósággal megfiatalodott. Ő is a Rákosi-rendszer olyan áldozata volt, akit igazságtalanul félreállítottak. Élete során sokat tett a közoktatásért. Tankönyveiből generációk tanultak meg írni, olvasni. A háború után magas minisztériumi beosztásában kiállt a hitoktatás mellett. A népiskolák megvalósításán, a szegény gyerekek ingyenes oktatásán fáradozott. 1948-ban többek között „klerikális” nézetei miatt félreállították, később nyugdíját is elvették. Bízott a békés rendszerváltásban, ami nem sokáig tartott, mert tudta és mondta: „A nagyhatalom nem tűri el a kisnép szabadságvágyát. 1956. október 24. Reggel hét óra A Rádió kamarazenét sugárzott. Időközben Nagy Imre fegyverletételre, nyugalomra intett. A zene csak szólt, szólt és az eseményekről hallgatott. Riadtság, bizonytalanság vett körül bennünket. „Családi tanácsunk” úgy döntött, hogy fel kell töltenünk az éléskamrát. Nem sokkal az események előtt volt a „huszadiki fizetés”. Kezünkbe kaptuk a kosarakat, a cekkereket és elindultunk beszerző útjainkra. A vásárlások közbeni csatangolások alkalmat adtak arra, hogy bámészkodhassam, láthassam, mi történik a városban. Élelem volt bőven. A raktárokból előkerültek a tartalékok, az alapélelmiszerek, sőt nyakra-főre jöttek vidékről a teherautók, dugig megrakva krumplival, hagymával, almával. Meg-megálltak és az arra járóknak szétosztották szállítmányaikat. Apám a ház férfiaiból, nagyobb srácaiból összeverbuvált egy csapatot és szerzett egy „stráfkocsit”, aztán útra keltünk és meg sem álltunk a Gizella-malomig. Több zsák liszt került kocsinkra. A malom is megnyitotta raktárait, „Isten malmai gyorsan őröltek”. Anyám is, mint a többi asszony, otthon sütötte a kenyeret, amíg újra nem lehetett kapni. Manapság is, ha házi kenyeret eszem, az ötvenhatos esték jutnak eszembe, amikor a meleg kályha mellett majszoltuk a langyos zsíros kenyeret, s közben a Rádió ontotta a híreket. Házunk lakói esténként összejártak, megbeszélték az eseményeket, és mi a nagyobb gyerekek azalatt gombfociztunk, sakkoztunk. Egyik cimboránknak volt egy régi, Jcapytali” játéka, annak volt a legnagyobb sikere, hajnalig játszottunk vele, izgalmas volt, hol meggazdagodtunk, hol csődbe mentünk. A verőfényes délutánokon a grundon rúgtuk a labdát. Napközben egyik fő programunk volt a „szabadsajtó” beszerzése. Az emberek szétkapkodták az újságokat, amiket boldogan vittem haza apámnak. Azokat a lapokat a mai napig sikerült megőriznem. Azóta megsárgultak, megtöredeztek és most békésen pihennek egy dossziéban a megfakult röpcédulákkal együtt, amiket az utcák kövezetéről kaptam fel. Némelyiken lábnyomok láthatóak, sőt az egyiken egy tank hernyótalpa is nyomot hagyott. Ha visszagondolok kis kampániánkra ki gondolta volna akkor, hogy sokan egyszer, egy „új kor hajnalán”, mint politikusok ténykednek majd, úgy mint Kodolányi Gyula, aki nemrég külügyi vonalon dolgozott Antall József és Boross Péter miniszterelnökök mellett, mint államtitkár. Kiss Gy. Csaba, aki az MDF egyik meghatározó egyénisége volt, ma neves történész, Közép-Európa kiváló ismerője. Volt aki a sportpályát választotta, mint Csányi Zoltán, „Doci”. Többszörös tízpróba bajnokunk volt. Kodolányi László kiváló belsőépítész, ötvösművész lett. Ketten az utcából a könnyebb műfaj vizeire eveztünk. Egyikünk a mindig mókázó, derűs langaléta Keresztes Tibor, aki „Cintula” néven a disc-jockeyk királya volt és mint első lemezlovasunk, ma is viseli a „koronát”. Én bohóckodásra adtam fejem. A paródiával mindig szívesen cimboráltam, pajtásaim nagy örömére. Nem voltunk hősök, nem dobáltunk Molotov-koktélokat, mint sok ismeretlen társunk, akikre bátorságukat nem feledve ma is tisztelettel gondolunk. Éreztük szüleink szeretetét, aggódását. Nem a gyávaság fogott vissza bennünket, hanem az irántuk érzett szeretet és nem akartuk az előző években átélt tragédiáikat fokozni. Végül, mégis csak gyerekek voltunk, kamaszok. Azért akadt egy „hős” közöttünk. Fodornak hívták. Egyik szeme üvegből volt, ha focizás közben elvesztette és amikor keresni kezdtük, olyankor ránk szólt: - Ne féljetek, nem tudtok rálépni, mert előbb meglát benneteket. Valahonnan szerzett egy szovjet kitüntetést, aminek fő motívuma egy hatalmas vörös csillag volt. Ez a tenyérnyi „plecsni” tábornoki kitüntetésnek nézett ki. Feltűzte kabátjára és szovjet marsallként masírozott, bohóckodott, közben állandóan szajkózva az oroszórákra bemagolt szöveget, amit a hetes az órák elején eldarált: „Tavaris ucsityel, jádákláduváju...” Egyszer csak faképnél hagyott bennünket, elszaladt a Körtérre vásárolni. Valaki hirtelen felkiáltott a - Srácok, ez a marha nem szedte le a jelvényét. Már bottal üthettük a nyomát. Nemsokára visszatért és halálsápadtan mesélte: - Képzeljétek mi történt. A járókelők furcsán néztek rám és egyszer csak egy karszalagos darajgitáros pali megállított: - Ezt a vacakot vedd le, mert valaki még egy lyukat lő a fenekedbe. Amikor elterjedt a híre annak, hogy az oroszok visszafordultak és körbevették Budapestet, a Kör téren elkezdődött a barikádépítés. A környék lakói, egy emberként szedték fel az úttest bazaltkockáit és épültek a tankcsapdák. A Fadrusz utcában lakott egy alezredes, magas beosztása lehetett a Néphadseregben, ugyanis naponta egy nagy fekete kocsival hozták, vitték. Ő volt a barikádépítés egyik irányítója. Később a bevonuló tankok simán átgördültek a bazaltfalakon. EZ A HÉT