Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-09 / 32. szám
Az más labancokról kíván? Kivan. Vanni hogyne! ...Hogy kivan, csak reméljük. Attól persze nehezen lesz, amit tesz. Ki-, be-, le-, föl-, mellé-, fölé-, alá-, belé-, meg-, meg mer. — Kevés a rádióban a magyar népdal! — hangzik a Magyar Rádióban a hallgató panasza, mire a Szabad Demokraták Szövetségének a góréja megfelel. — Mi az, hogy magyar?! Persze mindezt már akkor föltehette volna, amikor meghallotta ugyanazt a szót, csak még a rádió előtt. Mi az, hogy Magyar Rádió? Mitől? A kérdés teljesen jogos! Iván, ki van Itt Zarándban csak les az ember, miket nem mondanak a trianoni határon belül maradt urak; néha az az érzése az embernek, hogy jó uraim nem tudják, hol élnek. Ez a Pető is: mitől magyar a parasztzene?! Ő mitől? Az ember nem magyar állampolgárként, Magyarország határain túl élve, idegen nép közt, más nyelv hatásának kitéve, otthon is idegenként kezelve hogy érthetné az effélék ilyen kérdéseit? Az ilyen fajmagyar hogy hallott volna a szülőanyjától, szülőatyjától egyetlen magyar szót? Ne adj Isten dallamot... Olyat, amelyből kitetszett volna, mitől vagyunk (túl balalajkán s davajgitáron) azok, amik volnánk. A rádióból hallani, meg hát hozzák-viszik az emberek a hírt az országhatáron át, kiféle-miféle volt Iván atyja, anyja, csudálkozol? Honnan tudná, ha otthon nem tanulta meg. Akinek az otthona az ÁVH műhelyeinek az egyike volt. Amiről persze nem tehet, de akkor ne álljon elénk! ...Erre sem tanította meg senki. Éppen hogy. Ezeknek tizenötmillió! Amikor a tíz is sok. (...Belőlünk.) Kurta Miska Zaránd vármegyéből Fáj nekik Egy pápalátogatás egyedi megvilágításban Ritkán van részem abban az élményben, hogy a Magyar Narancs egy-egy becses példányát a kezembe vehetem. Ha tehetem mindig nagy élvezettel lapozgatom, hisz mindig találok benne valami csemegézni valót, hol egy érdekes interjút Tamás Gáspár Miklóssal vagy Pető Ivánnal, hol egy elgondolkodtató publicisztikát a magyarországi fasizmusról, netán a másságról. A Narancs stílusa, nyelvezete is egészen lebilincselő. Csodálom is, hogy annak idején Fodor Gábor nem jelölte őket Kazinczy-díjra. (Remélem, ezzel nem adok egy jó ötletet Magyar Bálintnak.) Egyszóval jól szoktam szórakozni a „Mancson” — bár ismerőseim szerint ennek oka egyfajta különös szellemi mazochizmusban keresendő — s ez nem volt másképp akkor sem, amikor a lap ez évi huszonhatodik számát böngészgettem. Érdekességekben most sem volt hiány. Megtudhattuk, hogy ezek a horvátok mekkora fasiszták, amiért hazájuk tekintélyét sportsikerekkel is igyekeztek helyreállítani a foci EB-n, „talpig abroszban” — ez a horvát nemzeti lobogó — küzdő gyászhuszároknak lettek titulálva. Az arabok is jól megkapták a magukét. A szerkesztőségi cikk szerint hiába fenyegetőznek, hiába „izmoznak” az esetleges háborúban Izrael majd megint móresre tanítja őket, s akkor talán majd észhez térnek végre. A legérdekesebb, s talán a legtanulságosabb iromány azonban az volt, melyet Narancsék a berlini pápalátogatásra bírtak prezentálni. Fáj neki (mármint a pápának) címmel. Na, nehogy azt higgye a gyanútlan olvasó, hogy ebben a cikkben azon volt a hangsúly, hogy a pápa Berlinben mit mondott, vagy mit csinált. Annál sokkal mélyenszántóbb és érdekesebb témák bukkantak fel. Megtudhattuk például, hogy az egyházfőt meghívták egy melegek és leszbikusok rendezte ünnepségre, hogy adjon össze ötszáz egyneműt. Vagy hogy két női ellenpápa is fenyegeti szent Péter trónusát — egy prostituált és egy transzvesztita személyében. Más ehhez hasonló érdekességek mellett figyelemreméltó a cikket illusztráló fénykép is, melyen néhány apácaruhában parádézó leginkább prostituáltra emlékeztető lány ropja a kánkánt. A kép remekül illik az írás közönséges, ordenáré hangvételéhez, melyben bizony számos „kifogás merül fel a pápával s egyházával szemben”. Többek között kollaborálás a nácizmussal , melynek felvetése különösen érdekes egy olyan pápával kapcsolatban, aki fiatal korában évekig bujkált a nácik elől, vagy ,,a katolicizmus nemi nyomorának további pontja dugás(!) és szülés szigorú összekapcsolása”. Ezután a frappáns eszmefuttatás után már nem is nehéz bebizonyítani az olvasónak, hogy az egyházfő morális álláspontjánál még egy primitív törzs gondolkodásmódja is modernebb, s akinek még ez sem elég, aki még ezek után is kételkedik abban, hogy II. János Pál maga a két lábon járó atavizmus, s egyháza a történelem szemétdombjára való haszontalan kacat, mely csak megnehezíti az ember életét, azt mindenképpen meggyőzi az írás utolsó mondata, melyet azt hiszem érdemes szó szerint idézni:, Jobban meggondolva, a pápa csodára volt képes Németországban: még mindig százezrek gyűltek össze meghallgatni valakit, aki megtiltotta nekik, hogy jó legyen az ágyban.” Bizony, kedves olvasó, a végsőkig toleráns, ifjú liberális újságírók szerint ilyen hangnemben kell írni egy idős emberről, aki egész életében a szeretetet és a megbékélést hirdette. Épp csak a „Taposd el a gyalázatost!” hírhedtté vált buzdítást hiányoltam a cikkből — biztos kifelejtették. Mindenesete nagyon sajnálom Narancsékat. Ha a pápa berlini látogatása ennyire fájt nekik, miféle tantaloszi kínokat kell majd kiállniuk, ha a szentatya hazánkba látogat. Szegények. Na mindegy, majd imádkozom érettük. Nagy Attila EZ A HÉTI M