Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-09-13 / 37. szám

Az más labancokról Horn-pulicka A Disznófejű Nagyúr honi zsur­­nálhaverjai (fegyverforgatói, hadi cselédei, csürhéi) sem remélhették, hogy valaki — ki nem akárki! — ily látványosan kiáll a pulickafalás mel­lett. Főnök létére azzal kérkedjék, hogy ő biza szereti — igenis kedveli — a pulicka ételt! Hogy nekiálljon a magyar górék góréja, a magát félig­­meddig polgárinak tekintő párt és kormány vezetője minket meggyőzni a pulickazabálás örömeiről — mi több, ebből kifolyólag nyilván (áttéte­lesen) a pulicka-használat szociális érzékenységéről, a pulickával való békés (mondhatom, ennivaló) együt­télés emberpróbáló nagyszerűségé­ről... Hogy épp az ország (csonkahazá­tok) egyik legjobban megfizetett em­bere — hogy nem mondjam, minisz­tertanácsának az elnöke — bátorítsa pulickaétek-fogásra az elnyomorodá­­sát lassan nem is restellő magyart, minden janicsár­i (és gyarmatosító) elképzelést fölülmúl! Mert neki többnyire többre is futja (naná, majd szafaládé!) mégis, csak azért is ránk olvassa, hogy neki a pulicka. Nekem is a pulicka a kedvenc nagyböjti étkem, csak épp erre Za­­ránd-hegyalján éjten-éjjel fújnak a böjti szelek. Mert nem is oly megve­tendő a pulickával megágyazott bá­ránysült, a pulickával kísért kisüsti vodka, a kukoricamáléval nyakon­­vágott juhpaprikás, a pulickára ere­getett túró s más himi-humi dolgok, de hogy a dúsgazdag ember a sze­gény magyar (meg oláh, meg egyéb nemzetiségű zarándi s Zarándon-túli, Zarándon-inneni, Zaránd-melléki pórfiak) pálickával etetésére bátorít­son bárki bankárfiát... Tényleg több kettőnél! Szó, mi szó. — Jó vastag bőr kell hozzá, hallod, fiam! Ejsze. Ergye. Ijjnye. ... Mondják, mert magam nem hal­lottam. Csak hát annyi mindent hall az ember. De Horn Gyuláról elhiszem. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Tojásgyertya A felhívás, hogy tegyen ki minden­ki az ablakába egy szál gyertyát Szent István napján, bárhol is lett légyen a világon, hozzánk éppen időben érke­zett. Előző nap este. Mivel hónapok óta egy fából ké­szült házban élek, szükségesnek tar­tottam a reggeli asztalnál közölni nő­véreimmel, hogy este gyertyát fogok gyújtani, de ezt ne gondolják ellen­séges szándéknak közös házunk ellen. Most látom csak, írhattam volna fa­házat, de az nem lenne igaz, mert ott­hon a faháznak más a jelentése, mint itt. Ez a ház, a­melyben mostanság ott­honra leltem, jókora épület, s felületes szemlélő számára egy teljesen szabá­lyos családi háznak tűnhet, de nekem nővéreim, mikor megérkeztem, el­magyarázták, hogy a pincétől a pad­lásig minden az égvilágon fa, jó szá­raz fa. Mivel a gyertyagyújtás okait illető­en nem kíváncsiskodtak, ellenállha­tatlan vágyat éreztem, hogy meg­ismertessem őket a mi első kirá­lyunkkal, Szent Istvánnal és az ő mű­vével. Tágra nyílt a szemük, mikor megtudták, hogy ebben az esz­tendőben ünnepeljük azt, hogy mi, magyarok, otthonra leltünk a Duna- és a Tisza-melléken. Egyikük, regge­lijét félbeszakítva nyomban felállt az asztaltól, a komódhoz ment, s két, tyúktojásnyi gyertyát szedett elő, egy, a gyertyákhoz passzoló ólomüveg gyertyatartóval egyetemben, s szó nélkül letette elém az asztalra. Szemé­ben ott volt: no, te szegény, itt töltöd az idődet, mikor otthon bizonyára ha­talmas születésnapi ünnepségeket rendeznek honfitársaid, hiszen ezer­egyszáz esztendős születésnapot ün­nepelni, ritka az a generáció, ame­lyiknek életében ez a lehetőség mega­datik. Én úgy tettem, mintha a gyer­tyákat, meg a remek gyertyatartót bá­mulnám. Nem mertem ránézni, tartot­tam tőle, ő is olvas a szememből, s ha nem muszáj, ugyan minek mondjam neki, hogy mostanság otthon, aki gyertyát gyújthatna a hatalmas szü­letésnap örömére, annak esze ágában sincsen, akinek meg esetleg eszébe jutna az a gyertya, örül, ha egy skatu­lya gyufára futja, nemhogy gyertyára. Este mindenki szokatlanul csöndes volt a házban. Csak ültünk a nappali­ban, nyeltünk nagyokat. Elmereng­tünk a gyertyalángon, megvártuk, amíg utolsót sóhajt a viasz, aztán jó éjt kívántunk egymásnak. A szobámba tartva, a lépcsőkön azt számítgattam, Szent Istvánunk meg­koronázását, négy esztendő múlva, ugyan hogyan fogjuk ünnepelni. Ő ezer esztendeje megtette, amit megte­hetett. A többi már igazán csak rajtunk múlik. Csendes Csaba

Next