Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-09-13 / 37. szám
Az más labancokról Horn-pulicka A Disznófejű Nagyúr honi zsurnálhaverjai (fegyverforgatói, hadi cselédei, csürhéi) sem remélhették, hogy valaki — ki nem akárki! — ily látványosan kiáll a pulickafalás mellett. Főnök létére azzal kérkedjék, hogy ő biza szereti — igenis kedveli — a pulicka ételt! Hogy nekiálljon a magyar górék góréja, a magát féligmeddig polgárinak tekintő párt és kormány vezetője minket meggyőzni a pulickazabálás örömeiről — mi több, ebből kifolyólag nyilván (áttételesen) a pulicka-használat szociális érzékenységéről, a pulickával való békés (mondhatom, ennivaló) együttélés emberpróbáló nagyszerűségéről... Hogy épp az ország (csonkahazátok) egyik legjobban megfizetett embere — hogy nem mondjam, minisztertanácsának az elnöke — bátorítsa pulickaétek-fogásra az elnyomorodását lassan nem is restellő magyart, minden janicsári (és gyarmatosító) elképzelést fölülmúl! Mert neki többnyire többre is futja (naná, majd szafaládé!) mégis, csak azért is ránk olvassa, hogy neki a pulicka. Nekem is a pulicka a kedvenc nagyböjti étkem, csak épp erre Zaránd-hegyalján éjten-éjjel fújnak a böjti szelek. Mert nem is oly megvetendő a pulickával megágyazott báránysült, a pulickával kísért kisüsti vodka, a kukoricamáléval nyakonvágott juhpaprikás, a pulickára eregetett túró s más himi-humi dolgok, de hogy a dúsgazdag ember a szegény magyar (meg oláh, meg egyéb nemzetiségű zarándi s Zarándon-túli, Zarándon-inneni, Zaránd-melléki pórfiak) pálickával etetésére bátorítson bárki bankárfiát... Tényleg több kettőnél! Szó, mi szó. — Jó vastag bőr kell hozzá, hallod, fiam! Ejsze. Ergye. Ijjnye. ... Mondják, mert magam nem hallottam. Csak hát annyi mindent hall az ember. De Horn Gyuláról elhiszem. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Tojásgyertya A felhívás, hogy tegyen ki mindenki az ablakába egy szál gyertyát Szent István napján, bárhol is lett légyen a világon, hozzánk éppen időben érkezett. Előző nap este. Mivel hónapok óta egy fából készült házban élek, szükségesnek tartottam a reggeli asztalnál közölni nővéreimmel, hogy este gyertyát fogok gyújtani, de ezt ne gondolják ellenséges szándéknak közös házunk ellen. Most látom csak, írhattam volna faházat, de az nem lenne igaz, mert otthon a faháznak más a jelentése, mint itt. Ez a ház, amelyben mostanság otthonra leltem, jókora épület, s felületes szemlélő számára egy teljesen szabályos családi háznak tűnhet, de nekem nővéreim, mikor megérkeztem, elmagyarázták, hogy a pincétől a padlásig minden az égvilágon fa, jó száraz fa. Mivel a gyertyagyújtás okait illetően nem kíváncsiskodtak, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megismertessem őket a mi első királyunkkal, Szent Istvánnal és az ő művével. Tágra nyílt a szemük, mikor megtudták, hogy ebben az esztendőben ünnepeljük azt, hogy mi, magyarok, otthonra leltünk a Duna- és a Tisza-melléken. Egyikük, reggelijét félbeszakítva nyomban felállt az asztaltól, a komódhoz ment, s két, tyúktojásnyi gyertyát szedett elő, egy, a gyertyákhoz passzoló ólomüveg gyertyatartóval egyetemben, s szó nélkül letette elém az asztalra. Szemében ott volt: no, te szegény, itt töltöd az idődet, mikor otthon bizonyára hatalmas születésnapi ünnepségeket rendeznek honfitársaid, hiszen ezeregyszáz esztendős születésnapot ünnepelni, ritka az a generáció, amelyiknek életében ez a lehetőség megadatik. Én úgy tettem, mintha a gyertyákat, meg a remek gyertyatartót bámulnám. Nem mertem ránézni, tartottam tőle, ő is olvas a szememből, s ha nem muszáj, ugyan minek mondjam neki, hogy mostanság otthon, aki gyertyát gyújthatna a hatalmas születésnap örömére, annak esze ágában sincsen, akinek meg esetleg eszébe jutna az a gyertya, örül, ha egy skatulya gyufára futja, nemhogy gyertyára. Este mindenki szokatlanul csöndes volt a házban. Csak ültünk a nappaliban, nyeltünk nagyokat. Elmerengtünk a gyertyalángon, megvártuk, amíg utolsót sóhajt a viasz, aztán jó éjt kívántunk egymásnak. A szobámba tartva, a lépcsőkön azt számítgattam, Szent Istvánunk megkoronázását, négy esztendő múlva, ugyan hogyan fogjuk ünnepelni. Ő ezer esztendeje megtette, amit megtehetett. A többi már igazán csak rajtunk múlik. Csendes Csaba