Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-07 / 45. szám
Itt van már a Kánaán? Rohamosan romlik a közbiztonság, romlanak a közerkölcsök, züllik a közélet, korrumpálódnak a közéleti személyiségek. Nem mintha a pártállamban minden „fenékig tejfel” lett volna. Hiszen akkor a korrupciót a diktatúra „szentesítette”. Akiknek akkor „elvtársi alapon” járt állami kocsi, jövedelmező állás, fényűző lakás stb., azoknak most „magánvagyonuk” van. Nem kis részben abból a pártvagyonból is, amivel eszük ágában sem volt elszámolni. , A többi: az ebadó”, amit még a privatizációból hozzákapartak. Csöppet sem csodálkoztam volna, ha valamelyik jobban tájékozott elvtárs, aki nem kezdett csomagolni, és nem szállt inába a bátorsága, mikor—Kányádi szavaival — „holtvágányra döcögött végül a kopott vörös villamos”, így nyilatkozik valamikor a rendszerváltás hajnalán: „micsoda, nem kell nektek a szocializmus? Kapitalizmust akartok? Majd megkapjátok azt is, de mi leszünk a kapitalisták!” Annál kevésbé lett volna meglepő ez, minthogy ’56 után aligha hihetett bárki is komolyan „az eszmében”. Legfeljebb úgyahogy egy, a hívőknek hatalmat, jó jövedelmet, kiemelkedő egzisztenciát biztosító „eszmében” hinni lehet, amelyet erőszakkal kényszerítettek ránk. Vagy ahogy az érvényesülés vagy egyáltalán: a megélhetés érdekében többé-kevésbé tisztességes vagy tisztességtelen alkut lehet vele kötni. Mindez már csak a hit karikatúrája. Ami azonban közös a két korszakban, az az „átmeneti időszakra” való hivatkozás. „Vannak még hibák, elvtársak”, ebben az „átmeneti időszakban”, mindaddig, amíg a szocializmust, illetve a kommunizmust föl nem építjük. Most pedig: minden fogyatékosság, gyatraság, visszásság, sőt szörnyűség „érthető”, „hiszen nem vagyunk még Európában!”. „Félig a Balkánon vagyunk, egy mucsai néppel!”. Az igazság azonban az: mostanában olyan híreket hallunk Európáról, olyasmiket tudunk meg nem is akármelyik városáról, Brüsszelről, amik az ottani elit akkora romlottságáról tanúskodnak, hogy az a legelvetemültebb vörös despotáknak is „becsületére” vált volna. A szadizmus, kétségtelen, nemcsak a bolsevizmus privilégiuma, de talán a bolsevizmus nem is tudott ebben olyan finom, előkelő és rafinált formákat kifejleszteni, mint a szexuális perverzióval megáldott brüsszeli gyermekgyilkosok és támogatóik. Persze, nyilván akadt perverz az elvtársak között is, aki mindehhez még abból is bátorságot meríthetett, hogy tudhatta: elvtársi szolidaritásból úgyis eltussolják a disznóságait. Legfeljebb belső figyelmeztetést, „ejnye-ejnye”-t kapott: „kedves elvtárs, a szocialista erkölccsel ez összeférhetetlen!” Ilyen „ejnye-ejnye” Brüsszelben nyilván nincsen, csak a bűnözői, a maffiaszolidaritás. Ahogy nálunk is, a liberalizmus jótékony hatásának hála, egyre inkább emlék lesz csupán még az ilyen rosszalló fejcsóválás is. De egyelőre — be kell valljam — „vesszen Hám” ide, „vesszen Pető” oda, egyikről sem tudnám föltételezni, még körömkitépő, szájbavizelő előfutáraikról sem azt, amit most az Európa magasabbrendűségét szimbolizáló belga főváros magasan kvalifikált államférfiairól, köztisztviselőiről megtudunk. Igaz, a fejlődésnek itt is tág tere nyílik. Határ: a csillagos ég! Majd ha a jelenlegi hatalmi elit mindenestül átveszi az általa propagált nyugati normákat (nemcsak a gazdaságban, az erkölcsben is) régi bolsevik, mai liberál-bolsevik szokás szerint túl is teljesíti (nyalja) azokat, ha majd a tömegkommunikáció áldásos tevékenysége folytán a „fent” és a „lent”, amelynek számára az előbbi azonosulási mintaként szolgál, összeolvad (nem életszínvonal tekintetében, arra óvatosan vigyáznak, hanem erkölcsi arculatban), majd amikor általánossá válik a szexuális perverzió és a brutalitás gyermekeken való kiélésének együttese, akkor... akkor talán már nem kell többet kérdeznünk: „tessék mondani, ez már Európa?” „Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán!”. Kiss István Az mái labancokról Kádár Lear-i szólás a Egy Kornis Mihály nevezetű pesti színműíró követte el. Dráma, állítólag Kádár János királyról szól, megzavarodásáról. Hogy az Aczél-csapat központi lapját idézzük (innen Zarándból, épp ezért pontosan, hamisítás nélkül): — Aczél György azt mondta, hogy Kádár úgy őrült meg, mint Lear király. Fölalá rohangált a szobájában és tépte a haját. De itt egy olyan Lear királyról van szó, aki maga is áruló volt — kérdő kérdésként kérdezősködésében V. Bálint éve magyarhírlapíró KÁDÁR: EGY MAGYAR DRÁMA című művében Szerzőnktől, mire Az ekként felel: — Nagy különbség. A Kádár-figurának az a problémája, hogy egyszerre hazaáruló csirkefogó és lelkifurdalásos, megejtően szimpatikus ember, jó politikai érzékkel, intelligenciával. Kádár lenne mindez... Ki saját népe hóhéra, ki a maga népére idegen — muszka — hadat vezetett, kinek a butaságánál csak a hatalomvágya volt nagyobb, aki, ha a pártfegyelem azt követelte, sorra ölette elvtársait, akinek a megejtő viselkedése százezreket űzött el a Hazából (mondom, a miénkből, akinek a lelkiismerete annyit ért, mint mondjuk Szálasié, politikai érzéke meg a demagógé volt, akit Haynauhoz hasonlóan gyűlölt ez a nép, ám akiből a hazugságsajtó, a hazugságirodalom, a hazugságpolitika, a hazugságtudomány, hazugságtörténelem, hazugsághazugság már-már katarzist kiváltani képes hőst csinált! Még hogy majdnem..., amikor épp most is (még mindig) ezt teszik velünk! Valamely Hitler-bérenc Quisling-utánzat mint „hazaáruló csirkefogó”... (akit az igazi hazafiak s igazi demokraták rögvest a nácik kizavarása után kivégeztek!)... Aczél-fiúk, hadovában. ...EZÉRT nem lehet az ilyen fohászokból Steinbeckhez fogható nagy író, mert amaz „Kedves csirkefogók”-ja kis csirkefogókról szólott volt, míg Komistok csirkefogója... Hogy is mondjam (itten, Zarándban). — Szálasi, mint csirkefogó entellektüell! Amonnan nézvést amúgy valóban így lehet. ...Nem tudom, mondtam-e már: szegény Magyarország! Csóringer Lear: Szerencsétlen Shakespeare. Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT