Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1996-07-26 / 30. szám

Az más labancokrúl Egykomám regéli, hogy járt a vigyázz­­ba állással, a Kismagyarország veze­tőinek kijáró tiszteletadással. Nyavalyog, pedig mit nem adnék, ha engem, zarándifi vlach lófőből lett gye­­pürágó magyart kényszerítenének Göncz tata megéljenzésére! Ott túl a rácson. — Bejött a terembe Antall, a minisz­terelnök hívei fölálltak és ütemes tapssal üdvözölték. Tiszteltem Antall Józsefet, a temetésére is elmentem, de hogy én, 1990-ben, amikor épp hogy megszaba­dultunk a kötelező vastapstól, fölugorjak s pirosra verjem a tenyerem... Nem és nem, azért is ülve maradtam! Volt ben­nem egy kis félsz, de a többiek meg­néztek, az előttem állók is hátrafordultak, s nem bántott senki. Akkor ez természetes volt. — Pár évvel később ellátogatott kis városunkba Torgyán József is. Szervezői mindent kiszámítottak: Jóska bácsi a kul­­túrház nagytermének végében fölállított dobogóra igyekezve a terem legtávolabbi bejáratán belépve vonult végig a szék­sorok közt, s emberei még intettek is, föl! A nép — eléggé elcsodálkoztam — csak ímmel-ámmal mozdult. Azazhogy oda­adó hívei talpra ugrottak és addig verték tenyerükkel a marsot, míg a Nagyfőnök föl nem mászott s le nem ült. Miközben az Elnök végig integetett, biztatott, önma­gában biztosan fogadta a hódolatot. A nagygyűlés résztvevőinek a másik fele vi­szont — igaz, ekkor már 1995-öt írtunk —ülve maradt! S emberünk megint megúszta a köte­lező taps nélkül. Ámde. Mondhatni, most ugrik a majom a vízbe! — Göncz Árpádra is kíváncsi voltam, hát a minap elmentem a gyűlésére. Összecsődítették a fél megyét, a szín­házterem megtelt érdeklődővel, az első széksorok pedig a góréknak jutottak. Amint föltűnt az Államelnök, jobbkeze intett, föl! Álljunk föl. Előbb csak a díszvendégek álltak vigyázzba, aztán las­san a nép is föltápászkodott. MEG KELL ADNI A KIRÁLYNAK, AMI A KIRÁ­LYÉ, szellemeskedett mögöttem egy em­ber — merthogy azért ez 1996-ban is magyarázatra szorul? (Egy darabig még.) Kezdtem izzadni. És egyre erősödött a taps. Álljak föl én is? A Legfőbb Elnök akkor már az emberek kezét rázta, tele­képpel mosolygott, integetett... Rám meg furcsán kezdtek a szomszédaim nézni... Szégyelltem magam. ...Amiért (akarata, érzelmei, szándéka, hite, meggyőződése ellenére) fölállt (s enyhén összeverte a tenyerét). — Ez történt velünk. Hat év után. Mert hogy úgy érezte, föl kell állnia! Különben... Elveszti az állását. (Naná, hol Szabad a Demokrata!) Komám szerint épül, szépül Harmadik Népköztársaságunk. Negyedik Tanácsköztársaságotok. Kurta Miska Zaránd vármegyéből Vízígyázz­! Hogy ne legyen... Hallgatom a 16­ órát, s benne a Nemze­ti Színház felépítésének jelenlegi helyze­tét, Szűrös Mátyás törvénytervezetről be­szél remélve tőle azt, hogy ezzel államilag is,,kötelezővé” válik a színház felépítése, vonzóbb és biztonságosabb lesz az ada­kozás... Eltűnődöm, micsoda politikusi hiszé­kenység! — Nem is olyan régen az expó megrendezését is törvénnyel erősítették, szabályozták, s azután — azok is, akik korábban kezdeményezték, helyeselték, támogatták —, a törvény elvetésével megszüntették, lemondták. Emlékezem: Annak idején a felesé­gemmel döbbenettel, a barbár tettre sza­vakat sziszegve, könnyező szemmel, egy­más kezét keresve néztük végig az Éjjel- Nappal közért sarkából a Nemzeti Szín­ház békeidőben történő értelmetlen józan ésszel indokolhatatlan felrobbantását. — Éreztük, tudtuk, hogy ez a döntés is a Kádár—A czeh-korszak kultúrpolitikájá­nak velejárója, amely a történelmünk rég­múltjából örökölt nemzeti színházi esz­mény szétzilálására, megsemmisítésére irányul. Azóta mindezt a Nemzeti Szín­ház építésének sorozatos kudarcélményei követték. Máig sem tudható, kinek a be­teges agyában született meg a rombolás gondolata, ki hol kilincselt, kezdeménye­zett és ki hogyan asszisztált. Kutatók a múltban: No lám, milyen szép számban voltak példaképek. Ál­lítólag Néró Kr. u. 65-ben maga gyújtotta fel Róma városát. Csak hát ő bűnét „jóvá­tette" azzal, hogy építészeti és tűzrendé­szet szabályzatot adott ki. Megszervezte a tűzrendészet felügyelőséget. Előírta az utcák szélességét, a házak magasságát, és azt is elrendelte, hogy milyen anyagokból építkezzenek. Egyszóval: Néró — a rom­bolás mellett — sokat tett a város újjá­építéséért. Nagy pompával óriási palotát (domus aureát) építtetett. — Állandó színház már volt Rómában. Pompeius építé az elsőt a Campus Martiuson, mely­ben 10.000 nézőnek volt helye. Marcellus színházában 15.000 ember fért el. A volt pártállam máig hatalommal bíró urainak az általuk lerombolt Nemzeti Színház újjáépítésére nincs fedezete, mert az állami pénz kell a saját palotáik, luxusvilláik felépítésére. Hogy a nemzet iránti elkötelezettségüket kimutassák, ar­cátlan módon a költséghez a hiányt, a nincstelenné, kizsigerelné tett emberektől koldulják. — Megtehetik? Meg! Mindad­dig, amíg az évtizedek alatt elkövetett bűneikért nem kell nekik felelni! S ha a hatalomban tovább maradnak, már az anyaméhben lévő gyermeket is külföldre eladják (szerintük csak privatizálják), hogy ne legyen kinek a nemzetit felépíteni! (dobó) EZ A HÉT

Next