Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-02 / 18. szám

ínybemenetele ki magamnak. Volt a bárban egy öreg pincér, akivel majdhogynem jó barátság­ba kerültem. Egyszer azt mondta, hogy a szerelmi bánat gyógyíthatatlan, meleg hassal kell borogatni, akkor nem fáj any­­nyira. Hát én kúrálgattam magamat. * Amikor jól ment a sorom, megvehet­tem volna bármiféle csodaautót. Ám az ember, illeszkedjék abba a közegbe, ame­lyikben él. Általában új évjáratú Ladákat tartottam, s elvtársi barátaim mindig segí­tettek abban, hogy kellő időben cserél­hessek. Elmagányosodván, mivel a város köz­pontjában béreltem lakást, csak végszük­ségben ültem kocsiba. Szívesen bekap­tam már hajnalban is egy-egy féldecit, hogy megerősödjék a lelkem. Kocsiba csak akkor ültem, amikor elkerülhetetlen volt. Egy régi ügyfelem szólt, hogy édes­anyja végrendeletet akar készíteni. Há­rom fia volt, s közülük csak az egyik tö­rődött igazán vele. Úgy döntött, ennek megfelelően osztja el az örökséget. Ki kellett volna menni a tanyára. Igaz, hogy csak húsz kilométerre volt a várostól, de ehhez a kiránduláshoz nem volt semmi kedvem. Napszálltáig józannak lenni csak azért, hogy a mama akarata teljesül­jön - nem az én formám. Végül mégis meggyőztek, nem járok rosszul. Szép családot ismertem meg, annyi szent. Olyan­ tanya volt ez, amilyenre mostanában vágynak. Volt villany, víz, fürdőszoba, minden, ami a kulturált élet­hez szükséges. Odakint fóliasátrak, amelyben primőröket termesztettek,h a jó isten tudja, mennyi hízó, az istállóban te­henek, az udvaron kis traktor és egyéb gépek. Okos paraszt volt a gazda, s ezen a tanyán az ember úgy érezhette, hogy nincs veszve semmi. A végrendelettel sem volt gond. A nagymama nem akarta kisemmizni távol élő gyerekeit. Meg kellett nézni a családi albumot is. Egyik unokájára különösen büszke volt. Kiderült: a nagylány hama­rosan elvégzi a jogi egyetemet. Próbáltak rávenni, hogy vegyem be a munkaközös­ségembe ügyvédbojtárnak, pedzegették: Benei Cecíliával nem járnék rosszul, ha nálam kezdene. Próbáltam megmagyarázni, hogy a rendtartás szerint nem én választom ki a bojtárokat. Azok jönnek hozzánk, akiket küldenek. A minisztérium, az egyetem dönt ezekben az ügyekben, a mi dolgunk csupán annyi, hogy fogadjuk azokat, akik érkeznek. Látszólag belenyugodtak elhá­rító mondataimba, és ugyanolyan ked­vesek maradtak, mint korábban. Kínáltak jóféle tanyasi falatokkal, és a gazda ah­hoz is ragaszkodott, hogy a honoráriu­mon túl legalább egy demizson bort ha­zavigyek. Igen ám, de nem lehetett tudni, hogy a saját termésükből melyik bor a kedven­cem. Levittek a tágas pincébe, kóstoljam meg, milyen útravalót adjanak. Én termé­szetesen eszemnél voltam. Épphogy csak belenyaltam a lopóval előcsalt italokba. Ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, míg végül eldöntöttük, melyik lesz a jó. Iga­zából nem is érdekelt ez a játék, hiszen, ha magamban, egyedül ittam otthon, mindig vodkát fogyasztottam. Mondo­gattam is mindig: ha úgy szeretném a rendszert, mint a vodkát, már biztos beválasztottak volna a politikai bizottság­ba. Ám a pince varázslata tagadhatatlanul elkapott egy kicsit, s gondoltam, az én Dadusomra is, aki viszont imádta a jó ter­melői borokat, abból is a fröccsnek valót. Vagy meghívom, vagy neki ajándéko­zom a demizsont. Már besötétedett, amikor hazafelé in­dultam. Mit ad isten, a szomszéd falu szé­lén elém gördült egy biciklista, s akár­hogy fékeztem, már nem tudtam megáll­ni. Az ember ráfordult a motorházra, a kerékpárt meg nekinyomtam egy útszéli villanyoszlopnak. Öreg paraszt volt, homlokából csordogált a vér. Azonnal beültettem, hogy ápolásban részesítsem. Alig mentünk néhány száz métert, az út szélén megláttam egy rendőrt. Tőle kér­deztem meg, hogy hol találok orvost. A rendőr beült, hogy mutassa az utat. A körzeti orvosnál kiderült, hogy a se­besülés nem súlyos, kötözés után akár el is lehet engedni az öreget. A rendőr vi­szont közölte, hogy neki intézkednie kell, s ennek része lett a szondázás is. Mindketten meglepődtek, amikor ki­derült, hogy enyhén ittas állapotban va­gyok. A rendőr mindjárt felvette a jegy­zőkönyvet, elvette a jogosítványomat, az orvos meg taxit hívott, hogy hazamehes­sek a városba. Mikor a rendőr elment, mi taxira várva ott maradtunk az orvossal. Szegény ember csak tördelte a kezét, pontosan tudta, hogy ezt a tortúrát nem érdemlem meg. Én megpróbáltam köny­­nyedén viselkedni, elhitetni vele, hogy nem félek. Pedig akkor már pontosan tudtam, hogy ezt az ügyet nem úszom meg szárazon. Az orvos itallal kínált. Valami jugosz­láv konyakkal. Én elfogadtam, ittunk, be­szélgettünk. Elpanaszolta, milyen rossz idegálla­potban van a falu népe. A férfiak kocs­­máznak, az asszonyok Andaxint szed­nek. A televízió, az újságok szállítják a nagyvilág híreit, s már senki, de senki nem tud nyugodtan élni. Én hallgattam a doktor urat, s igazából nem tudtam beleélni magam a prob­lémáiba. Rendb­en van, nyugtalanok a parasztok, de velem mi lesz? Megjött a taxi, s én egyenest a ked­venc báromba hajtattam. Ezen az éjsza­kán még a vécésnéni is whiskyt ivott. Mindenki az én vendégem volt. Aztán jött a filmszakadás. Hajnalban arra ébredtem, hogy egy ócska maskurá­­val osztottam meg az ágyamat. Nem győztem eltanácsolni, hogy legalább a szomszédok ne lássák. Azon töprengtem, hogy a legjobb lenne soron kívül szabad­ságot kivenni, s elutazni valahová. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ezt az ügyet nem halaszthatom el. Reggel, mintha mi sem történt volna, azért bementem a munkaközösségbe. Solymár József (folytatjuk)

Next