Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-02 / 18. szám
ínybemenetele ki magamnak. Volt a bárban egy öreg pincér, akivel majdhogynem jó barátságba kerültem. Egyszer azt mondta, hogy a szerelmi bánat gyógyíthatatlan, meleg hassal kell borogatni, akkor nem fáj anynyira. Hát én kúrálgattam magamat. * Amikor jól ment a sorom, megvehettem volna bármiféle csodaautót. Ám az ember, illeszkedjék abba a közegbe, amelyikben él. Általában új évjáratú Ladákat tartottam, s elvtársi barátaim mindig segítettek abban, hogy kellő időben cserélhessek. Elmagányosodván, mivel a város központjában béreltem lakást, csak végszükségben ültem kocsiba. Szívesen bekaptam már hajnalban is egy-egy féldecit, hogy megerősödjék a lelkem. Kocsiba csak akkor ültem, amikor elkerülhetetlen volt. Egy régi ügyfelem szólt, hogy édesanyja végrendeletet akar készíteni. Három fia volt, s közülük csak az egyik törődött igazán vele. Úgy döntött, ennek megfelelően osztja el az örökséget. Ki kellett volna menni a tanyára. Igaz, hogy csak húsz kilométerre volt a várostól, de ehhez a kiránduláshoz nem volt semmi kedvem. Napszálltáig józannak lenni csak azért, hogy a mama akarata teljesüljön - nem az én formám. Végül mégis meggyőztek, nem járok rosszul. Szép családot ismertem meg, annyi szent. Olyan tanya volt ez, amilyenre mostanában vágynak. Volt villany, víz, fürdőszoba, minden, ami a kulturált élethez szükséges. Odakint fóliasátrak, amelyben primőröket termesztettek,h a jó isten tudja, mennyi hízó, az istállóban tehenek, az udvaron kis traktor és egyéb gépek. Okos paraszt volt a gazda, s ezen a tanyán az ember úgy érezhette, hogy nincs veszve semmi. A végrendelettel sem volt gond. A nagymama nem akarta kisemmizni távol élő gyerekeit. Meg kellett nézni a családi albumot is. Egyik unokájára különösen büszke volt. Kiderült: a nagylány hamarosan elvégzi a jogi egyetemet. Próbáltak rávenni, hogy vegyem be a munkaközösségembe ügyvédbojtárnak, pedzegették: Benei Cecíliával nem járnék rosszul, ha nálam kezdene. Próbáltam megmagyarázni, hogy a rendtartás szerint nem én választom ki a bojtárokat. Azok jönnek hozzánk, akiket küldenek. A minisztérium, az egyetem dönt ezekben az ügyekben, a mi dolgunk csupán annyi, hogy fogadjuk azokat, akik érkeznek. Látszólag belenyugodtak elhárító mondataimba, és ugyanolyan kedvesek maradtak, mint korábban. Kínáltak jóféle tanyasi falatokkal, és a gazda ahhoz is ragaszkodott, hogy a honoráriumon túl legalább egy demizson bort hazavigyek. Igen ám, de nem lehetett tudni, hogy a saját termésükből melyik bor a kedvencem. Levittek a tágas pincébe, kóstoljam meg, milyen útravalót adjanak. Én természetesen eszemnél voltam. Épphogy csak belenyaltam a lopóval előcsalt italokba. Ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, míg végül eldöntöttük, melyik lesz a jó. Igazából nem is érdekelt ez a játék, hiszen, ha magamban, egyedül ittam otthon, mindig vodkát fogyasztottam. Mondogattam is mindig: ha úgy szeretném a rendszert, mint a vodkát, már biztos beválasztottak volna a politikai bizottságba. Ám a pince varázslata tagadhatatlanul elkapott egy kicsit, s gondoltam, az én Dadusomra is, aki viszont imádta a jó termelői borokat, abból is a fröccsnek valót. Vagy meghívom, vagy neki ajándékozom a demizsont. Már besötétedett, amikor hazafelé indultam. Mit ad isten, a szomszéd falu szélén elém gördült egy biciklista, s akárhogy fékeztem, már nem tudtam megállni. Az ember ráfordult a motorházra, a kerékpárt meg nekinyomtam egy útszéli villanyoszlopnak. Öreg paraszt volt, homlokából csordogált a vér. Azonnal beültettem, hogy ápolásban részesítsem. Alig mentünk néhány száz métert, az út szélén megláttam egy rendőrt. Tőle kérdeztem meg, hogy hol találok orvost. A rendőr beült, hogy mutassa az utat. A körzeti orvosnál kiderült, hogy a sebesülés nem súlyos, kötözés után akár el is lehet engedni az öreget. A rendőr viszont közölte, hogy neki intézkednie kell, s ennek része lett a szondázás is. Mindketten meglepődtek, amikor kiderült, hogy enyhén ittas állapotban vagyok. A rendőr mindjárt felvette a jegyzőkönyvet, elvette a jogosítványomat, az orvos meg taxit hívott, hogy hazamehessek a városba. Mikor a rendőr elment, mi taxira várva ott maradtunk az orvossal. Szegény ember csak tördelte a kezét, pontosan tudta, hogy ezt a tortúrát nem érdemlem meg. Én megpróbáltam könynyedén viselkedni, elhitetni vele, hogy nem félek. Pedig akkor már pontosan tudtam, hogy ezt az ügyet nem úszom meg szárazon. Az orvos itallal kínált. Valami jugoszláv konyakkal. Én elfogadtam, ittunk, beszélgettünk. Elpanaszolta, milyen rossz idegállapotban van a falu népe. A férfiak kocsmáznak, az asszonyok Andaxint szednek. A televízió, az újságok szállítják a nagyvilág híreit, s már senki, de senki nem tud nyugodtan élni. Én hallgattam a doktor urat, s igazából nem tudtam beleélni magam a problémáiba. Rendben van, nyugtalanok a parasztok, de velem mi lesz? Megjött a taxi, s én egyenest a kedvenc báromba hajtattam. Ezen az éjszakán még a vécésnéni is whiskyt ivott. Mindenki az én vendégem volt. Aztán jött a filmszakadás. Hajnalban arra ébredtem, hogy egy ócska maskurával osztottam meg az ágyamat. Nem győztem eltanácsolni, hogy legalább a szomszédok ne lássák. Azon töprengtem, hogy a legjobb lenne soron kívül szabadságot kivenni, s elutazni valahová. Rá kellett azonban jönnöm, hogy ezt az ügyet nem halaszthatom el. Reggel, mintha mi sem történt volna, azért bementem a munkaközösségbe. Solymár József (folytatjuk)