Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-06 / 23. szám
Rátarti ország Szó, ami szó, adott esetben kevés tiszteletreméltóbb és becsülendőbb dolog van annál, mint amikor valaki a reá nehezedő fizikai és lelki kényszer ellenére is tud nemet mondani. Éppen ezért biztató, hogy az egyébként meglehetősen undorító mai magyar közélet egyre többeknek nyújt alkalmat ilyesmire. A Postabank egyik csekély példányszámú lapjában (Magyar Narancs) nemrégiben például mindjárt két, fényképpel illusztrált, témákba vágó hírre bukkantam. Az egyik szerint Medgyessy pénzügyminiszter „nem enged”. (Mármint abból a népnyúzó gazdaságpolitikából, amit elődje neve fémjelez, habár mások találták ki.) A mellékelt fotón a szigorú, elszánt arc, a keményen összeszorított száj és a kissé elgyötört tekintet jelzi, hogy ez az ember bizar ellenáll, hogyha kell, nemcsak holmi politikai, vagy gazdasági nyomásnak, de akár az egész világnak - leszámítva a Világbankot - is... A másik hír szerint az ügynöktörvényben érintett Csehák képviselőnő „nem mond le”. Nocsak! Ez már szinte Clara Zetkint idéző emancipált öntudat. E törékeny nő viselkedése még egy csontokat törő (munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll ...) igazi elvtársnak is - némi költői túlzással - a becsületére válna. De ez mind semmi. Hiszen ma a legnagyobb, szűnni nem akaró nyomás a kormány előretolt hadállásain, az úgynevezett közszolgálati médián keresztül kétségkívül a kisembereken van. Őket győzködik gőzerővel éjjel-nappal arról, hogy ez a keménykedő balliberális világ minden létező világok legjobbika, és hogy ennek az - úgymond - eurokonform kormánykoalíciónak nincs alternatívája. Ám ha megkérdezi bárki mostanában ezt a sok kizsigerelt, földönfutóvá tett, megalázott és megfélemlített Mari nénit és Józsi bácsit, vajon szavazna-e újra a ma országló hatalomra, mind gyakrabban efféle karakán válaszokat kap: - Ezekre ugyan nem. Nem! Soha...! Óvári Tamás Sajnálhatjuk A ma emberét nem érdekli a politikai pártok belső problémája, marakodása. Amelyik párt a médián keresztül belső ügyeivel traktálja a társadalmat, az hamar elveszíti a választók bizalmát. Ha egy párt nem képes arra, hogy kezelje és megoldja a saját táborán belüli konfliktusokat, akkor még inkább alkalmatlan arra, hogy országos dolgokba beleszóljon, az erkölcsi és gazdasági válságból kiutat mutasson. Egy párton belül keresztény erkölcsről, Isten békéjéről lehet beszélni úgy is, hogy közben kíméletlenül lejáratják, „öldösik” a tagok egymást. Már rég elveszítette a keresztény szó a tisztaságát, lassan szitokszóvá válik. Vallási alapon, Bibliára hivatkozva lehet ugyan összefogást hirdetni, elvárni, de lehetetlen ezzel párton belül integrálni. A megszenvedett népi demokrácia után nem könnyű áttérni a tartalommal, emberséggel megtöltetlen kereszténydemokráciára. A szegényedő nép nem igére vár, munkát, kenyeret akar. S arra a pártra voksol, amely nem keresztet, hanem kenyeret rak az asztalára. A partról a távolodóan süllyedő hajónak nem lehet már mentőkötelet dobni, s csak sajnálhatjuk a vízbe fulladókat, akik most ébrednek rá, hogy valójában nem tudnak úszni. Pedig lett volna rá idejük megtanulni! És a többiek? Ők tanultak? Igen! Bort inni és vizet prédikálni! így azután ma a szovjet típusú szocializmus helyett az amerikai típusú szocializmust építjük. Evégett a tudomány átideologizálása, a kultúra átpolitizálása elkezdődött. Keresztezni fogjuk a szocializmust a liberalizmussal, s ezáltal ágas búza helyett most liberál-bolsevizmust kapunk. De ez más lesz! Nem lesz ávósuralom, elmaradnak a konstruált politikai perek. A passzív eutanázia fog bennünket átvinni az aktív másságba. Hogy jobban megértsük és elviseljük egymást, törvényesíteni fogják a „kegyes halált”, s megengedik, hogy idő előtt kapcsolatot teremtsünk az ufókkal. Ez lesz a liberalizmus alapvető vívmánya, mert annak muszáj lenni! - dr - Turpieság Harminckilencmillió szavazó vehetne részt a francia nemzetgyűlési választásokon, de valószínű: sokan nem mennek el szavazni, mert az előző baloldali kormány és a jelenlegi jobbközép kormány teljesítményével nincsenek megelégedve a választópolgárok - adja hírül egyik délben a tévé. Kicsi hír, de el van benne rejtve egy egészen parányi és szerény ajánlat, sugallat. Szóra sem volna érdemes az egész, ha mostanság nem szaporodnának el gomba módra az efféle jelenségek, sugallatok, például a kevés részvétel kiugratása, kihangsúlyozása a híranyagban, amelyek ugye körülbelül így értendők: Lám a franciák (korábban a bolgárok) nem mennek el szavazni. Jobb, ha majd jövőre mi sem megyünk el. A szavazás helyett menjünk inkább hétvégi kirándulásra ki a szabadba, a jó levegőre. Vagy lőjünk nyulat, fácánt, vaddisznót meg bakot. Vegyük be magunkat a hegyek, az erdők mélyébe. Kedves médiabeliek, köszönjük az önök irántunk való jóindulatát és jótanácsaikat. Tényleg igazuk van. Egy vacak szavazásnál valóban többet ér egy jó szalonnasütés. Esetleg ürgeöntés. Nem győzzük megköszönni önöknek, hogy aggódnak miattunk és sugallják jobbnál jobb tanácsaikat a franciákra és másokra hivatkozva. Ne csináljunk ebből a szavazásból olyan faxnnt! Hogy ki lesz majd a kormányfő, meg mely pártok győznek. Ó, az nem fontos. Egyik olyan, mint a másik. Kedves, jó médiabeliek, újfent és sokadszor örök hála önöknek. Jó, nem megyünk el abba a büdös szavazófülkébe. De ugye önök közül se megy el senki, egy szál sem. Isten bizony? Meg ugye önök azt is elintézik, hogy az MSZP, meg a többi válogatott baloldali militáns szavazó is fegyelmezetten távolmarad a szavazástól. Vagy ez nincsen benne az alkuban? Vagy önök nem így gondolták, mint mi? Ja, tudom már hogyan! Azok a baloldali militáns szavazók csak hadd gürcöljenek, a szent vasárnappal sem törődve. Szavazzanak csak szakadásig, miközben mi mindahányan, vagy úgy négymilliónyian, heverünk az erdőben. De mégis! Nincs ebben az elképzelésben valami turpisság? - F - MBSi'Kröi JlWfflMIEZ A HÉT