Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-29 / 35. szám
Megtaposták -Hallotta? -Mit? -A Bertalan urat elvitte a mentő. - Megint az epéje? -Nem, a rádiója. -Hogyhogy? - Megtaposta a rádióját. - És ezért vitte el a mentő? -Nem egészen, csak amikor megtaposta, akkor kezdett az epéje... - Miért taposta meg? -Miért, miért? Maga nem taposná meg olykor? -Hát mond valamit, olykor nagy kedvem lenne hozzá, meg a tévét is kicsit. - Azt is megtaposná? -Meg én. -Miért? - Na ne tegyen már úgy, mintha nem tudná. A múltkor is egy fiatalember kora reggel a tévében elkezdte magyarázni, hogy milyen jól élünk, vagy kétszáz féle számadatot sorolt. Egyszóval bebizonyította, hogy milyen gazdag vagyok. Ejnye, mondom magamban, lehet hogy igaza van neki, csak én rosszul számoltam össze a pénzemet. Nosza, futás a bukszámhoz. Gyorsan megszámoltam újra a pénzt és kiderült, hogy nem tudom megvenni a sertésbőrt pörköltnek, meg az almát se, meg a villanyszámlát se tudom kifizetni, meg a lakbért se. Hát nagyon méregbe gurultam, meg is mondtam a tévés fiatalembernek ott menten a szemébe (sajnos nem hallhatta), hogy az olyan szöveget, amit ő mesélt, nálunk a faluban egyszerű hazugságnak szokták nevezni. Már megbocsásson. És akkor még az incidens az asszonnyal! - Ő is mondott valamit...? - Hát persze, amikor felindulásomban le akartam lökni a tévét a polcról, akkor rám kiáltott: meg vagy te bolondulva?! Ha nem tetszik a műsor, akkor le kell zárni és kész. Mit gondol szomszéd, igazat mondott az asszony? - Csak részben, részben szomszéd. Én azt kérdem: nem lehetne inkább az ilyen nagyokat lódító kommentátorok orra előtt bezárni a tévé kapuját? - Nem érdemes szomszéd. Bemennének az ablakon. Fazekas Még mikább kultúra Ma már közismert egyes, balliberális küldetéstudattal megáldott kultúrkomiszárok nyelvújító igyekezete, amellyel egy-egy, általuk ki tudja, miért szalonképtelennek ítélt, többnyire régi és jól bevált fogalmat, kifejezést egy másikkal helyettesítenek. Így lesz például napjainkban gyakorta - hogy csak a legközönségesebbeket említsem - a libertariánus pénzügyi diktatúrából stabilizáció; a cigányból roma; a négerből fekete és a homokosból meleg. Az viszont tényleg meglepő, amikor - e divatos multikulturális nyitottsághoz illő nyelvi leleménnyel persze - egy szóösszetételben egyszerre fedezhetünk fel efféle új, és pár évtizede ténylegesen botrányt kavaró régebbi elemeket. Márpedig én a következőt olvastam a minap egy eldugott és egyébként meglehetősen hűvös kapualjban: MÉLY MELEG TERÁPIA. Kérdés, hogy mit szólnak ehhez a hígmelegek... ? -Ó Országos jókedv Egyik kedvenc reklámom mostanában az, amelyikben különböző korú, nemű és foglalkozású emberek arról győzködnek bennünket, hogy mennyire fontos egy ország életében a derű, a mosoly. Ki gondolta volna? Hiszen mindannyian jól emlékszünk még a kilencventől kilencvennégyig tartó időszakra, amikor harsogva pfujolt az (akkor is) balliberális sajtó arra az antalli gondolatra, hogy pozitív országképet kellene kialakítani. Ennél vadabb csaholás (sikerpropaganda, sikerpropaganda!) már csak azt kísérte, amikor az akkori kormány az akkor ellenzéki média bűnös hallgatása ellenében megpróbálta néhány valóságos eredményét közkinccsé tenni. De hát ez a mai, balliberális ihletésű „keep smiling” ugyebár, más tészta. A derűs elégedettségnek immár van valóság alapja. Hisz’ mindazt, ami az utóbbi években Magyarországon történt, a miniszterelnök szerint hitelesíti a reménybeli NATO és a még reménybelibb EU-tagság. Mindezt végiggondolva, azt hiszem, még kevés is ide az elvárt - sőt, ajánlott -, szelíd mosoly. Sokkal jogosabb egy igazi, őszinte, szívből jövő hahota...? Óvár I.