Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-09-12 / 37. szám
Újgazdagok számára privatizáláskor potom áron, még vadállománnyal együtt sem volt kunszt erdőt szerezni. Azóta nincs béke az erdőtulajdonosok és a szegénységbe taszítottak között. Az erdő státuszszimbólummá vált! A magánterületet pedig ha már a törvény nem védi, valakinek meg kell a betolakodóktól védeni, vélik újgazdagok. E célra a tehetősebbek fegyverrel, kutyákkal ellátott vadőröket alkalmaznak, akiknek feladata az is, hogy megakadályozzák a környező tanyákon lakó nincsteleneket abban, hogy az erdőben szedett gombát a városi piacokra vigyék. Maguknak sem szedhetnek, mert a családfenntartás nem az újgazdagék feladata, gondoskodjék róluk az állam, amíg meg nem szüntetik. Nyilván a liberalizmus jegyében erre is sor fog kerülni, amit az állam privatizálásaként fognak elkönyvelni. Addig az elvhű bolsevistákból lett újgazdagok számára példaképül marad a liberális szigetország. Kipróbált módszereket vehetnek át tőlük, s bemutathatják, hogy az ipari forradalom idején az arisztokraták hogyan fokozták a vidéki lakosság fájdalmát. Szántó György Tibor: Anglia története (Mecenas, 1997.) c. könyvéből megtudhatják azt is, hogy Skóciában Sutherland hercege, hogy megkönnyítse a kisgazdák (crofter) számára a tanyák elhagyását, katonákkal gyújtatta fel házaikat. Az emiatt kitört 1814-es felkelést a kormány előre készenlétbe helyezett erői verték szét. A falusi népet legkeményebben az 1815-ben bevezetett hírhedt gabonatörvény (Com Laws) sújtotta, melyet a tory-kormány foganatosított. Ennek révén a kenyér ára rohamosan felszökött, számos vidékre éhínség köszöntött. Az elszegényedés és az élelmiszerhiány hatására megkezdődtek a gabonatörvényellenes megmozdulások. A szegények kényszerültek orvvadásszá lenni, akik olykor csapatokba szerveződve látták el vadhússal családjukat és a városi piacokat, hogy létszükségleteiket biztosíthassák. A liberális Angliában a gazdasági liberalizmus törvényei szerint, a vadászat az arisztokrácia, a nagybirtokosok kiváltsága volt. A törvény védelmében a tory politikusok arra hivatkoztak, hogy a nemesség tagjai a vadászaton „edzenek” azért, hogy háború esetén jó lovasok lehessenek. Az ipari forradalom javában dúlt, az éhező szegényeket meg radikálisan büntették. A vadőr elleni merényletért - akkor is, ha az eredménytelen volt-, halálbüntetés járt. Az elfogott orvvadászra - ha nem esett áldozatul a robbanó csapdáknak, vagy egyéb agyafúrt, trükkös szerkezeteknek, az akkori törvény szerint: megkorbácsolás, börtön és 7 év ausztráliai deportálás várt. (A deportálás mint büntetés 1853-ban szűnt meg!) Nem is olyan régen, a magyar parasztnak Ausztrália helyett TSoltot vevő nélkül. - Mennyibe kerül? - kérdezi a boltban az öregember. - Oda van írva - mondja a fiatalember az ajtónak támaszkodva. Az öregember megkeresi hova van írva, de nem találja. Ránéz a támaszkodó fiatalemberre, de az már a pénztáros hölggyel társalog. A vevő, az öregember eloldalog. Más. Középkorú férfi érkezik a zöldséges boltba és azt kérdi: - Az az alma ott savanyú, vagy édes? A boltos válasza: - Ki tudja azt? Tényleg, ki is tudja? A kerületi tűzoltóparancsnok nem, de a boltosnak tán tudnia kellene, mit ad el. Nem tudja. Apróság - gondolja - nem érdekes. De úgy látszik, a vevőnek érdekes, mert elhagyja az üzletet, talán máshol keres almát. Talán akad olyan zöldséges, aki tudja, milyen az az alma, amit árul. Lehetséges. Talán tényleg van a városban efféle kuriózum, olyan eladó, aki ismeri saját áruját. Más. Fent a pult mögött az eladó. Lent a pult előtt a vevő. A vevő értetlenkedik. - Mibe kerül most a margarin? - Annyiba, mint tegnap - válaszol fentről az eladó. - És mennyibe került tegnap? - értetlenkedik tovább a vevő. Az eladó eldarál egy számot. A vevő nem érti, hisz fentről jön az eldarált hang, magasról, az eladói pult magaslatáról, a messzeségből. Megkérdezhetné újra, de nem kérdezi. Inkább eloldalog. Kimegy. Nincs itt rá szükség. Egyáltalán mi szükség van a vevőre? Vevő nélküli üzleteket kellene építeni. Tele csodás árukkal és még csodásabb árakkal. Bent székelne a főnök, szőke eladólányok között, szólna a magnó muzsikája, a hangulat jó, kitűnő, de vevő egy szál se. A vevőt eltörölték, kiiktatták. Talán jobb is így, a vevő sokat kellemetlenkedik. A vevő káros hatással van az eladóra, meg kell szüntetni a vevőt. Hát ilyen badarságok jutnak az eszembe e „sikerágazatról” a sok „sikerágazat” közül, miközben gondolatban összegyűjtöm e gyöngyszemeket az eladói művészetről, a vevő és az eladó viszonyáról. Arról az ólomsúlyú molochról, amelyet kereskedelemnek hívnak nálunk, amely a vevőre nehezül most a szoc. lib. kormány harmadik, utolsó előtti esztendejében. Ments meg Uram bennünket az eladóktól szovjet Gulág jutott, jobb esetben Hortobágy. Meg van még Recsk, meg a szándék a tulajdonszerzésre, és védelmére. Amíg a bolsevisták államosítottak, a liberálbolsevisták magánosítanak. Ezáltal megvan a dialektikus egység, a népet pedig áldemokráciával kártalanították, mert még nem tudta, hogy mi hiányzik neki. A liberális Anglia, a megregulázott királyi hatalom parlamentarizált változata a kelet-európai dezinformált liberális értelmiségnek máig követendő példaképe. Mily jó lenne nem osztozni velük e „tökéletes” társadalmi modell egyre elviselhetetlenebb „áldásain”. Még jobb lenne végre egyenjogú és azonos esélyű polgárává lenni hazánknak, mert enélkül a balsors továbblép i de.