Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-31 / 44. szám
Egy kirakatra Vajon egy ilyen kicsi országnak kell-e ennyi tehetséges ember? Akik ezt a sorozatot olvassák, talán már unják is hogy refrénszerűen ismétlődik: minden bemutatott művész nagyobb figyelmet, nagyobb megbecsültséget érdemelne. Ám azt is be kell látni, hogy érdeklődésünk, fogékonyságunk tulajdonképp véges, és az igazságtalanság szinte elkerülhetetlen. Egy szomorú történetet mondok most el, nem önvád nélkül. Az előzmények kicsit messzire nyúlnak, de ez majdnem minden tanulságokat hordozó eseménysorral így van. 1952 tavaszán a sors keszthelyi lakost fabrikált belőlem, amiért csöppet sem haragudtam. 1951 év őszén be kellett vonulni Vácra sorkatonának, ahol Farkas Mihály szovjet típusú hadseregének minden megaláztatásával sikerült megismerkednem. Aztán váratlanul megtörtént a csoda: mint törzskönyvezett fiatal író meghívót kaptam a tiszti ház tábornoki szobájába, ahol Ilku Pál vezérőrnaggyal sikerült berúgni. A párttag fiúk mentek a Honvédelmi Minisztérium kulturális osztályára, engem pedig a keszthelyi hadosztály csapatújságjához osztottak be. Többszörösen kopaszra nyírt fejemen még nem serkent ki a haj, amikor olyan nyílt parancsot dugtak a zsebembe, hogy az egész hadosztályt ellenőrizhetem a cikkekhez, anyaggyűjtés céljából, és őrnagy - alezredesi besorolásban lévén, egy ideig jókora fizetést is hozzám vágtak. Akkor bizony elég siralmas állapotban volt Keszthely, a Balaton fővárosa, és igazából Siófok már el is orozta ezt a rangot. Mégsem volt rossz Keszthelyen vitéz aranyifjúnak lenni. A civil társadalom is befogadott bennünket. Itt ismerkedtem meg a kedves Pelles házaspárral. A férj dekorációs főnök volt egy dunántúli nagyvállalatnál, s mint ilyen, művészetbarát és tágabb látókörű ember. Barátságunk a leszerelés után is fennmaradt, mert Pelles Jóska később ott hagyta Keszthelyt, és az Úttörő Áruház dekorációs főnöke lett. Legutolsó találkozásunkkor már egy Kálmán utcai pincében igen gazdag és jó ízlésre valló régiségboltja volt, s erősen panaszkodott, hogy nem vásárolnak az emberek. Az Úttörő Áruház dekorációs műhelye nem az áruház területén kapott helyet, hanem az Astoria szálló mögötti kis utcában, majdnem szemben a szálló üzemi bejáratával. Igazán kellemes munkahelynek minősült, csinos kirakatrendező és dekorációs lányokkal, akik szívesen fogadták a vendéget, főleg, ha egy üveg vodkával a tarsolyában érkezett. A műhelyben szinte reggeltől estig vidám hangulat uralkodott. Volt ott azonban egy morcos ember. Többnyire félrevonult, nem vett részt a pletykálkodásban, tréfálkozásban. A háta mögött csak úgy hívták: „a művész”. Jóska druszám, a főnök szeretettel beszélt róla, megmagyarázván, hogy nagy álmokat dédelgetve keserű ember lett belőle, akit illik békén hagyni. És most hosszú szünet következik. Mivel apadni kezdett a bemutatásra váró művészek sora, a bátyám gazdag katalógus-gyűjteményéhez fordultam. Kezembe került egy meghívó, miszerint 1967. július 21 -én az Ernst Múzeumban Gaál Imre festőművész (1922-1964) emlékkiállítását Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria helyettes főigazgatója nyitja meg. A meghívón egy kézzel írott rövidke üzenet: „Sajnos a megnyitón nem tudunk ott lenni, de egy hét múlva jelentkezünk. Figyelj egy kicsit a rendezésre, jó? Ölel Gyuszi és Emőke.” A rendezésre nyilván nem kellett ügyelni, hiszen Kovács Béla, aki ezt a feladatot vállalta, nemcsak igényesen rendezett, de nagyon szép ismertetőt írt a művészről a katalógusban is: „Ha élne, sajátos kifejezésmódjával kortársaiban mindig indulatot keltene. '16 EZ AHÉT 1