Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-21 / 47. szám
Otthontalan haza?! A krókuszvirágzással érkezett, akkor láttam először. A kerítés kőszegélyén üldögélt az első melengető sugarakban, egyoldalú vitában a világgal. Időnként megenyhült szelídséggel, önmagával szerződő „békepipára” gyújtott, elégedetten emlegetve előző éjszakai szállását, vagy a madarak cserregését dicsérte, valami jó készülését az időjárásban. Beköltözött a zöldbe nyáron tán, mert ritkábban jött, de akkor is mindig ide telepedett. Ez a töppedt, öreg ház emlékezteti egykori otthonára, vagy ösztönösen érzi, hogy a környező újgazdag épületek háttere számára antagonisztikus? Hatalmas, jellegzetes, otthontalan szatyrában vonszolja a valamikori valahova tartozásból megőrzött összkomfortot. Ezek az utcán napról napra szaporodó „egyen” szatyor, fonott fonalú fogaikkal erősebbek és nagyobbak a nejlon reklámszatyroknál, és szükségesek, mert az ember nem tud úgy eltávolodni az élettől, hogy puszta bőrét vigye világgá, mint a kóbor kutyák. Hogy miket rejtenek ezek a szatyrok?! Aki már régen úton van, s eladta, elcsencselte, ellopták az eredeti, még valahová az emlékszinten kötő tárgyakat, a kukából szerzi be az utánpótlást. A napokban, amikor épp tépte a színesedő fákat a szél, s a fűtésre gondoltam hideg szobámban, döbbenten fedeztem fel a rozsdás, haldokló levelű magyar pálma, a ház előtti akác alatt a hideg földön-füvön alva. Megint azon kaptam magam, hogy szégyennel vegyes szánalommal a csipkefüggöny mögül sesem agyonhasznált, megtört arcú embertársam. Melegen öltözve, meleg sapkában és belső melegítéssel ringva álomba aludt sokáig. Kimegyek a szobából, hogy ne lássam. Tépelődöm. Altatom és altatom a lelkiismeretem. Gondolkodom és gyötrődöm, és nem akarom elfogadni, hihetetlen is, hogy akik az esték között róják az utcákat, kirándulnak, vagy kiköltöznek az erdőbe, hogy majd őszszel keressék csak az átmeneti ágyakat, tömegével állnak sorban a szegénykonyhák előtt, vagy alkalmi alkalmazásnál; mind maguk tehetnek erről, s mind megérdemli sorsát. Hihetetlen és lehetetlen. Valami végzetes, számonkérhetetlen erő szabja meg sorsuk, és sorsunk. A „társadalmi szerződést” úgy tűnik minden korban minden állam megszegte többé-kevésbé. De hogy a mienk folyamatosan és ennyire? A társadalmak keleten és nyugaton egyaránt a szegények türelmére épülnek. De hogy nálunk ennyire? A „kriminális” figyelmeztetése jut eszembe arra vonatkozóan, hogy az áldozat is hozzájárul áldozattá válásához. Nem „kifizető” tisztességgel dolgozni, úgy tűnik, soha. Gyermekkoromban egyszer apámat több ízben kereste egy gazdag ügy véd, hiába, mer valahányszor megjelent, mindig dolgozott. Utolsó alkalommal aztán azt kérdezte anyámtól: Mikor van ideje pénzt keresni, ha mindig dolgozik?” Vétlen áldozatként ment nyugdíjba 53 évi munka után. A két világháborún kívül, amit csodával határosan élt túl, még betegállomány sem volt a rovásán, mégis olyan kicsi nyugdíjat kapott, hogy megpróbált ennek utánajárni. A végső választ Kádár titkárságától kapta: rosszkor ment nyugdíjba!... Ugyanakkor Kádár a tévé nyilvánosságának kijelentette szemrebbenés nélkül: ,Aki nálunk dolgozik, az boldogul.” Napjainkig sem változott a helyzet. A kolosszussá nőtt államapparátus vagy nem tartja be, vagy áthágja saját törvényeit, büntetlenül. Magam is szembesültem ezzel. A nyugdíjas pedagógus alkalmazására vonatkozó 1994-es, de még az előző parlament által hozott törvény „hatályos”, de gyakorlatát tekintve példaként idekívánkozik: XI. ker. olyan bért ad, amilyet helyettesít a munkavállaló nyugdíjas; XV. ker. nem alkalmaz nyugdíjast, mert nincs pénz, de legalább tisztességesebb, mert kevesebbet nem ad; XVI. ker. meghatározott időre köt szerződést, így alku tárgya lehet a bér; XIV. ker. még felét sem adná a járandóságnak, s végül talán ha jól értelmeztem, találtam egyetlen törvénytisztelő kerületet, s ez a XVIII., visszafogva munkakedvem, tovább nem próbálkoztam. Aztán még nem kényéne kell, ma még... bár a házikó puszta fenntartását sem fedezi nyugdíjam. De elég volt úgy végig dolgozni a hosszú évtizedeket, hogy a jobb, emberibb létet biztosító munkabér helyett vállveregetés járt, s hivatkozás a hivatástudatra. Kész csodának tartom, hogy sokan közülünk mindennek ellenére, nem szoktak le a gyermekszeretetről. Szóval a vétlen áldozatok az utcára kerültek először, az „elprivatizált” össznépi munkahelyekről a szakszervezetek asszisztálása mellett. E folyamatos tény kibővült azzal, hogy a fiatalok tömege sem kell, már az indulásnál feleslegessé váltak. Futkosnak és gyötrődnek, hogy valahol mégis dolgozhassanak, feltétel nélkül. Osztályvezető szomszédom két diplomával, két nyelv tárgyalószintű ismeretével, a mára franciává vált cégéről mondja: - Rettegek, hogy megtartsanak legalább nyugdíjas koromig, pedig hogy miket kívánnak tőlem öregségemre!... „Kizártak” vagyunk, jut eszembe a Dél- Amerika tengődőire használt kifejezés. Mert aztán a munkahelyek után az évek múltával sok otthon is mások kezére jutott. Egyre több honfitársam záródik ki az életből. A nevetséges és hazug szó: esélyegyenlőség, már az óvodában sem igaz. A felsőfokú iskolák hallgatóiról pedig igazán érdemes volna ma újra származási „káderlapot” vezetni. Már újra a szobában vagyok. Szemem félve tapad az ablakra, s lám a visszajáró otthontalan, már hátával támasztja a hervadt akác törzsét, s az önvita közben nagyot kortyol a műanyag üvegből. Ez az „egyen” üveg is fontos ismertetője otthontalanjainknak. Hasznos, mert nem törik még összenyomásra sem, jól zár, így nem folyik, könnyű, s szinte még szép is az őket környező undorító dolog tömegében. Víz? Tea? Vagy bár tette elfogadhatóvá délutánját? Isznak, valóban sokan isznak közülük, evés helyett is, s nem is értem, hogy teremtik elő az árát, de értem a pillanatnyi megkönnyebbülést. Az elviselhetőséget. A kibírhatóságot. A reménytelenséget. És nem fogadom el, hogy valamennyiük az alkohol következtében jutott utcára. A mámor nem ok, következmény. Az ember csak nem azért születik, hogy a Metró alatt fejezze be. Vagy a Dunában. De ha nincs megoldás, s ezt a végsőt nem tudja megtenni, mert a megtartó életösztön kapaszkodik a számára elérhetetlen életbe, mert nem fogadja el, hogy ő végleg kizárt... Göcsörtös kezeivel görcsösen dédelgeti az üveget. Lázadok magam ellen, mert nem hívom be, mert félek, de nyugtatom a lelkiismeretem, hogy én nem tehetek erről. 1991-ben írásban indokoltam a szakszervezetből való kilépésem azzal, hogy alanyi, elemi jogaim nem védi. Egyedül mire mentem, ki nem rúgtak ugyan, csak olyan helyzet elé állítottak, amit önérzetes ember el nem visel. Akkor értettem meg, amit évekkel később egy frissen jött olasz, néhány hónap után mondott rólunk: nem vagyunk szolidárisak egymással! Ezért mondhatta nemrég kiváló újságírónk: „Elevenen megrohasztanak bennünket.” Sürget az idő. „Babysitter”, és segédmunkás gyerekeink haza akarnak jönni. Akik még itthon vannak, itt szeretnének maradni. És az otthonukat nem otthontalan szatyorban szeretnék berendezni. Elég volt a hallgatásból, elég az igénytelenségből, a piszokból, minden pusztulásából, pusztításából, s az önpusztításból. Akik hazánknak érezzük még ezt a földet, megtartó erővel fogjunk kezet, s ne egymást gáncsoljuk! Nincs más megoldás! Nem élhet csak nyelvében egy nemzet! Bár akkor már szatyorgondja sincs... A nemrég még távlati vízió megvalósulni látszik, alig 40 évvel levert és letagadott forradalmunk után fogyatkozó népünk zsugorodó határai kerítéséhez indul, akácot keresni. Mert vagy ülve, vagy halva alá kerül. Veres Hortenzia EZ A HÉTZSSaIás