Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-11-21 / 47. szám

Otthontalan haza?! A krókuszvirágzással érkezett, akkor lát­tam először. A kerítés kőszegélyén üldögélt az első melengető sugarakban, egyoldalú vi­tában a világgal. Időnként megenyhült szelíd­séggel, önmagával szerződő „békepipára” gyújtott, elégedetten emlegetve előző éjsza­kai szállását, vagy a madarak cserregését di­csérte, valami jó készülését az időjárásban. Beköltözött a zöldbe nyáron tán, mert ritkáb­ban jött, de akkor is mindig ide telepedett. Ez a töppedt, öreg ház emlékezteti egykori ott­honára, vagy ösztönösen érzi, hogy a környe­ző új­gazdag épületek háttere számára anta­­gonisztikus? Hatalmas, jellegzetes, otthontalan szatyrá­ban vonszolja a valamikori valahova tarto­zásból megőrzött összkomfortot. Ezek az ut­cán napról napra szaporodó „egyen” szatyor, fonott fonalú fogaikkal erősebbek és nagyob­bak a nejlon reklámszatyroknál, és szüksége­sek, mert az ember nem tud úgy eltávolodni az élettől, hogy puszta bőrét vigye világgá, mint a kóbor kutyák. Hogy miket rejtenek ezek a szatyrok?! Aki már régen úton van, s eladta, elcsencsel­­te, ellopták az eredeti, még valahová az em­lék­szinten kötő tárgyakat, a kukából szerzi be az utánpótlást. A napokban, amikor épp tépte a színesedő fákat a szél, s a fűtésre gondoltam hideg szo­bámban, döbbenten fedeztem fel a rozsdás, haldokló levelű magyar pálma, a ház előtti akác alatt a hideg földön-füvön alva. Megint azon kaptam magam, hogy szégyennel ve­gyes szánalommal a csipkefüggöny mögül sesem agyonhasznált, megtört arcú embertár­sam. Melegen öltözve, meleg sapkában és belső melegítéssel ringva álomba aludt so­káig. Kimegyek a szobából, hogy ne lássam. Tépelődöm. Altatom és altatom a lelkiisme­retem. Gondolkodom és gyötrődöm, és nem akarom elfogadni, hihetetlen is, hogy akik az esték között róják az utcákat, kirándulnak, vagy kiköltöznek az erdőbe, hogy majd ősz­szel keressék csak az átmeneti ágyakat, töme­gével állnak sorban a szegénykonyhák előtt, vagy alkalmi alkalmazásnál; mind maguk tehetnek erről, s mind megérdemli sorsát. Hi­hetetlen és lehetetlen. Valami végzetes, szá­­monkérhetetlen erő szabja meg sorsuk, és sorsunk. A „társadalmi szerződést” úgy tűnik minden korban minden állam megszegte töb­­bé-kevésbé. De hogy a mienk folyamatosan és ennyire? A társadalmak keleten és nyuga­ton egyaránt a szegények türelmére épülnek. De hogy nálunk ennyire? A „kriminális” figyelmeztetése jut eszem­be arra vonatkozóan, hogy az áldozat is hoz­zájárul áldozattá válásához. Nem „kifizető” tisztességgel dolgozni, úgy tűnik, soha. Gyermekkoromban egyszer apámat több ízben kereste egy gazdag ügy­­ ­­ véd, hiába, mer valahányszor megjelent, mindig dolgozott. Utolsó alkalommal aztán azt kérdezte anyámtól: Mikor van ideje pénzt keresni, ha mindig dolgozik?” Vétlen áldozatként ment nyugdíjba 53 évi munka után. A két világháborún kívül, amit csodával határosan élt túl, még betegállo­mány sem volt a rovásán, mégis olyan kicsi nyugdíjat kapott, hogy megpróbált ennek utánajárni. A végső választ Kádár tit­kárságától kapta: rosszkor ment nyugdíjba!... Ugyanakkor Kádár a tévé nyilvánosságának kijelentette szemrebbenés nélkül:­­ ,Aki nálunk dolgozik, az boldogul.” Napjainkig sem változott a helyzet. A ko­losszussá nőtt államapparátus vagy nem tart­ja be, vagy áthágja saját törvényeit, büntetle­nül. Magam is szembesültem ezzel. A nyug­díjas pedagógus alkalmazására vonatkozó 1994-es, de még az előző parlament által ho­zott törvény „hatályos”, de gyakorlatát tekint­ve példaként idekívánkozik: XI. ker. olyan bért ad, amilyet helyettesít a munkavállaló nyugdíjas; XV. ker. nem alkalmaz nyugdí­jast, mert nincs pénz, de legalább tisztessége­sebb, mert kevesebbet nem ad; XVI. ker. meghatározott időre köt szerződést, így alku tárgya lehet a bér; XIV. ker. még felét sem adná a járandóságnak, s végül talán ha jól ér­telmeztem, találtam egyetlen törvénytisztelő kerületet, s ez a XVIII., visszafogva munka­kedvem, tovább nem próbálkoztam. Aztán még nem kény­éne kell, ma még... bár a házi­kó puszta fenntartását sem fedezi nyugdíjam. De elég volt úgy végig dolgozni a hosszú év­tizedeket, hogy a jobb, emberibb létet biz­tosító munkabér helyett vállveregetés járt, s hivatkozás a hivatástudatra. Kész csodának tartom, hogy sokan közülünk mindennek el­lenére, nem szoktak le a gyermekszeretetről. Szóval a vétlen áldozatok az utcára kerül­tek először, az „elprivatizált” össznépi mun­kahelyekről a szakszervezetek asszisztálása mellett. E folyamatos tény kibővült azzal, hogy a fiatalok tömege sem kell, már az indu­lásnál feleslegessé váltak. Futkosnak és gyöt­rődnek, hogy valahol mégis dolgozhassanak, feltétel nélkül. Osztályvezető szomszédom két diplomá­val, két nyelv tárgyalószintű ismeretével, a mára franciává vált cégéről mondja: - Rettegek, hogy megtartsanak legalább nyugdíjas koromig, pedig hogy miket kíván­nak tőlem öregségemre!... „Kizártak” vagyunk, jut eszembe a Dél- Amerika tengődőire használt kifejezés. Mert aztán a munkahelyek után az évek múltával sok otthon is mások kezére jutott. Egyre több honfitársam záródik ki az életből. A nevetsé­ges és hazug szó: esélyegyenlőség, már az óvodában sem igaz. A felsőfokú iskolák hall­gatóiról pedig igazán érdemes volna ma újra származási „káderlapot” vezetni. Már újra a szobában vagyok. Szemem fél­ve tapad az ablakra, s lám a visszajáró otthon­talan, már hátával támasztja a hervadt akác törzsét, s az­ önvita közben nagyot kortyol a műanyag üvegből. Ez az „egyen” üveg is fontos ismertetője otthontalanjainknak. Hasznos, mert nem törik még összenyomásra sem, jól zár, így nem folyik, könnyű, s szinte még szép is az őket környező undorító dolog tömegében. Víz? Tea? Vagy bár tette elfogadhatóvá délutánját? Isznak, valóban sokan isznak kö­zülük, evés helyett is, s nem is értem, hogy te­remtik elő az árát, de értem a pillanatnyi meg­könnyebbülést. Az elviselhetőséget. A kibír­­hatóságot. A reménytelenséget. És nem foga­dom el, hogy valamennyiük az alkohol kö­vetkeztében jutott utcára. A mámor nem ok, következmény. Az ember csak nem azért születik, hogy a Metró alatt fejezze be. Vagy a Dunában. De ha nincs megoldás, s ezt a végsőt nem tudja megtenni, mert a megtartó életösztön ka­paszkodik a számára elérhetetlen életbe, mert nem fogadja el, hogy ő végleg kizárt... Göcsörtös kezeivel görcsösen dédelgeti az üveget. Lázadok magam ellen, mert nem hívom be, mert félek, de nyugtatom a lelkiis­meretem, hogy én nem tehetek erről. 1991-ben írásban indokoltam a szakszer­vezetből való kilépésem azzal, hogy alanyi, elemi jogaim nem védi. Egyedül mire mentem, ki nem rúgtak ugyan, csak olyan helyzet elé állítottak, amit önérzetes ember el nem visel. Akkor értettem meg, amit évekkel később egy frissen jött olasz, néhány hónap után mondott rólunk: nem vagyunk szolidári­sak egymással! Ezért mondhatta nemrég ki­váló újságírónk: „Elevenen megrohasztanak bennünket.” Sürget az idő. „Babysitter”, és segédmun­kás gyerekeink haza akarnak jönni. Akik még itthon vannak, itt szeretnének maradni. És az otthonukat nem otthontalan szatyorban szeretnék berendezni. Elég volt a hallgatásból, elég az igényte­lenségből, a piszokból, minden pusztulásá­ból, pusztításából, s az önpusztításból. Akik hazánknak érezzük még ezt a földet, megtar­tó erővel fogjunk kezet, s ne egymást gán­csoljuk! Nincs más megoldás! Nem élhet csak nyelvében egy nemzet! Bár akkor már szatyorgondja sincs... A nemrég még távlati vízió megvalósulni látszik, alig 40 évvel levert és letagadott for­radalmunk után fogyatkozó népünk zsugo­rodó határai kerítéséhez indul, akácot keres­ni. Mert vagy ülve, vagy halva alá kerül. Veres Hortenzia EZ A HÉTZSSa­Iás

Next