Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-12-23 / 52-53. szám

ETL AL HÉT * A KOLTO napra szerettem volna leadni a verset, így nem jelenik meg pénteken. 1 óra.” Meg kell mondani, hasztalan forgattam előre meg hátrá a vaskos kötetté növeke­dett naplót, Aczél Györgyről egyetlen jó sort sem találtam, rosszat viszont annál többet. * Költészetünkben nem ritkaság, hogy a legjobbak között szoros kapcsolatok épül­nek. Nagy László sorsa mégis sajátos, hi­szen feleségét, Szécsi Margitot és testvér­­öccsét, Ágh Istvánt is a kiválóak között tarthatjuk számon. Az értük érzett aggoda­lom szinte naponta helyet kap a feljegyzé­sekben. Ám a három év tapasztalatai alapján joggal elmondható, hogy irigylésre méltó­an széles volt a baráti köre, ez természete­sen nem csak örömet jelentett a számára, de egy betegeskedő embernek súlyos megterheléssel is járt. Mert húzták-vitték mindenfelé, író-olvasó találkozókra, ren­dezvényekre, főleg 1955-ben, amikor öt­venedik születésnapját ünnepelte, de ké­sőbb is. Megható, hogy kiket gyászolt meg na­gyon ebben a három esztendőben. Minde­nekelőtt talán azokat a tehetséges paraszt­gyerekeket, akik nehezen küzdöttek meg a Húsz éve hun városi léttel, a beilleszkedéssel, és nagyon hamar elmentek. A sor Simon Istvánnal kezdődött, aztán Szabó István következett. Az ő halála is nagyon megviselte Nagy Lászlót. A halálhírét véve Sántha Fe­renccel gyászolták meg, majd a következő bejegyzés került a naplóba: „Ma Szabó Pista búcsúztatása - Far­kasréti temetőben V2 3-kor. Készülök írás­hoz. A Szabó Pistához tervett versből 6 sort írtam. - Taxival a temetőbe. Nagyon kevesen voltunk, de aki számít az iroda­lomban, majdnem mindenki tisztelgett. Csurka gyönyörűen búcsúzott, sírt néha, ez engem is megrendített. Véltem, hogy a végén kocsira teszik, hogy falujába, Cser­­szegtomajra vigyék. Csak a koszorúkat rakták az autóra. A koporsót valahol oldalt elcsenték. Hallottam később, hogy szom­baton délben temetik majd szertartásosan szívbeli hegyközségében. A Rózsadomb étteremben vagy 15-en összegyűltünk, róla beszéltünk.” Hosszú ez a sor, amelynek végén Kor­mos Istvántól búcsúzik. A sok, korán távozó közül Szilágyi Domokosról kell még szólni, aki önkezé­vel vetett véget életének. „Igen jó költő Szilágyi, nagy kár érte, nagyon szerettem, a halál ott lakott benne, láttam a szemében (májusban), hogy ott voltunk a lakásán.” Aztán váratlanul beállít a Duna-parti la­kásba Juhász Ferenc és Csoóri Sándor: „Tudtam, valami baj van, mégpedig Szilágyi Domokos halála kapcsán. Lehet, verset kell írnom. Kiderült, az írószövet­ség nem költőt jelölt, prózaírót, azt se je­lentéset, hogy Dombit elbúcsúztassa. S a szobámból telefonált, miután elvállaltam, hogy utazom Kolozsvárra, búcsúztatót mondani. Dobozy nem akart beleegyezni. »Kilépek a szövetségből« S. kiáltotta neki. Félóra múlva D. jelentkezett, rendben, megbeszélte a »főnökkel«. Megnyugvás, de én izgulni kezdtem. Elő a Domokos könyveit. Olvastam éjfélig.” A főnök természetesen ez esetben is Aczél György volt, és kompromisszum­ként a rövid búcsúztatót be kellett olvasni Dobozynak. Aratott tehát a korai halál, és az örökös küzdelem, sokak gondjának önkéntes fel-

Next