Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-23 / 52-53. szám
ETL AL HÉT * A KOLTO napra szerettem volna leadni a verset, így nem jelenik meg pénteken. 1 óra.” Meg kell mondani, hasztalan forgattam előre meg hátrá a vaskos kötetté növekedett naplót, Aczél Györgyről egyetlen jó sort sem találtam, rosszat viszont annál többet. * Költészetünkben nem ritkaság, hogy a legjobbak között szoros kapcsolatok épülnek. Nagy László sorsa mégis sajátos, hiszen feleségét, Szécsi Margitot és testvéröccsét, Ágh Istvánt is a kiválóak között tarthatjuk számon. Az értük érzett aggodalom szinte naponta helyet kap a feljegyzésekben. Ám a három év tapasztalatai alapján joggal elmondható, hogy irigylésre méltóan széles volt a baráti köre, ez természetesen nem csak örömet jelentett a számára, de egy betegeskedő embernek súlyos megterheléssel is járt. Mert húzták-vitték mindenfelé, író-olvasó találkozókra, rendezvényekre, főleg 1955-ben, amikor ötvenedik születésnapját ünnepelte, de később is. Megható, hogy kiket gyászolt meg nagyon ebben a három esztendőben. Mindenekelőtt talán azokat a tehetséges parasztgyerekeket, akik nehezen küzdöttek meg a Húsz éve hun városi léttel, a beilleszkedéssel, és nagyon hamar elmentek. A sor Simon Istvánnal kezdődött, aztán Szabó István következett. Az ő halála is nagyon megviselte Nagy Lászlót. A halálhírét véve Sántha Ferenccel gyászolták meg, majd a következő bejegyzés került a naplóba: „Ma Szabó Pista búcsúztatása - Farkasréti temetőben V2 3-kor. Készülök íráshoz. A Szabó Pistához tervett versből 6 sort írtam. - Taxival a temetőbe. Nagyon kevesen voltunk, de aki számít az irodalomban, majdnem mindenki tisztelgett. Csurka gyönyörűen búcsúzott, sírt néha, ez engem is megrendített. Véltem, hogy a végén kocsira teszik, hogy falujába, Cserszegtomajra vigyék. Csak a koszorúkat rakták az autóra. A koporsót valahol oldalt elcsenték. Hallottam később, hogy szombaton délben temetik majd szertartásosan szívbeli hegyközségében. A Rózsadomb étteremben vagy 15-en összegyűltünk, róla beszéltünk.” Hosszú ez a sor, amelynek végén Kormos Istvántól búcsúzik. A sok, korán távozó közül Szilágyi Domokosról kell még szólni, aki önkezével vetett véget életének. „Igen jó költő Szilágyi, nagy kár érte, nagyon szerettem, a halál ott lakott benne, láttam a szemében (májusban), hogy ott voltunk a lakásán.” Aztán váratlanul beállít a Duna-parti lakásba Juhász Ferenc és Csoóri Sándor: „Tudtam, valami baj van, mégpedig Szilágyi Domokos halála kapcsán. Lehet, verset kell írnom. Kiderült, az írószövetség nem költőt jelölt, prózaírót, azt se jelentéset, hogy Dombit elbúcsúztassa. S a szobámból telefonált, miután elvállaltam, hogy utazom Kolozsvárra, búcsúztatót mondani. Dobozy nem akart beleegyezni. »Kilépek a szövetségből« S. kiáltotta neki. Félóra múlva D. jelentkezett, rendben, megbeszélte a »főnökkel«. Megnyugvás, de én izgulni kezdtem. Elő a Domokos könyveit. Olvastam éjfélig.” A főnök természetesen ez esetben is Aczél György volt, és kompromisszumként a rövid búcsúztatót be kellett olvasni Dobozynak. Aratott tehát a korai halál, és az örökös küzdelem, sokak gondjának önkéntes fel-